2015. Június 19.

“Egy éve lakást és életet cseréltem egy belga fiúval”

Mi történik, ha egy fiatal lány új életet, lakótársakat, barátokat és otthont kap Antwerpenben? Száraz Kata, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakának végzős hallgatója mestermunkájában ezt az izgalmas tapasztalást meséli el.

nlc

Egy éve lakást – és ezzel életet is – cseréltem egy belga fiúval. Mestermunkámban az engem ért élményeket dolgozom fel. Ambivalens érzéseket az itthon és otthon felcserélődéséről, a változó kapcsolatokról, életről, a kalandokról, a felfedezésről, a változó korszakról.

Azzal, hogy “életet cseréltem” Jeroennel, sokkal többet kaptam, mint egy egyszerű Erasmus út. Megkaptam a lakótársát, a barátait, egy izgalmas és befogadó közeget, ahol az ő helyére kerültem. Azt, hogy ő rám talált, sok apró véletlen egybeesésnek köszönhettem, amit már magában nagyon izgalmasnak találtam.

Már a virtuális ismerkedésünk hónapjaiban biztos voltam benne, hogy erről szeretnék munkát készíteni. Úgy éreztem, kint egy távoli, az enyémhez mégis nagyon hasonló, párhuzamos világ vár rám, ami most találkozik az enyémmel.

És valóban, egy olyan élet fogadott, amit, úgy éreztem, nekem találtak ki, és ez már-már kísértetiesnek hatott. Ez az élet nem mindig volt egyszerű – hiszen teljesen kiszakadtam az otthoni kényelmes életemből, és egy idegen fiúval költöztem össze egy idegen országban –, de mégis nagyon izgalmas volt, és sokat tanultam belőle magamról.

Így idő közben amellett, hogy rengeteg új emberhez, magamhoz is közelebb kerültem, hiszen egyedül fedeztem fel mindent. Beleszerettem a városba, az emberekbe, rengeteg élményt és barátot szereztem, szinte szimbiózisban éltünk.

Közben ijesztő volt belegondolni, hogy ezek az intim és bensőséges kapcsolatok nem permanensek, és ha haza kell mennem, nem lehetek biztos benne, hogy folytatódnak. Ez egy merőben más élményt adott, mint az otthon maradt húszéves barátságok.

Közben sokat foglalkoztatott, hogy hol találja meg az ember az arany középutat az unalmassá váló megszokás és aközt, hogy ebben az örökös elengedésben kelljen élnie.

Ebben az egyszerre boldog és bizonytalan állapotban úgy éreztem, folyton fotóznom kell, hogy ennek az időszaknak minden percét meg akarom örökíteni. Ahogy változtak bennem a dolgok, és sok szokásomat változtattam meg, vagy hagytam el teljesen, úgy a fotográfiához való attitűdöm is változott.

Korábban a képeim minden egyes kis szegmensére hatással akartam lenni, és mindent előre elterveztem, így éreztem magam biztonságban, és így voltam elégedett.

Kint azonban elkezdtem sokkal intuitívabb módon fotografálni, és több teret adni az élményeknek, a véletleneknek – még ha néha vissza is tértem a korábbi megrendezett stratégiáimhoz.

Mikor letelt az öt hónap, egyedül visszacsöppentem Budapestre, és bár minden ugyanaz maradt, úgy éreztem, én már más vagyok, és semmi sem lesz többé olyan, mint volt. Elkezdtem itthon is azon a felfedező módon képeket készíteni, ahogy kint tettem, és próbáltam újra megtalálni a helyem. Közben estéről estére dolgoztam fel a kint összegyűlt képanyagot.

Végül, ahogy teltek a hetek és hónapok, a régi eszköztáramhoz nyúlva elkezdtem újrarendezni azokat az emlékképeket, melyek, úgy éreztem, hiányoznak a “gyűjteményből”, amik csak a fejemben léteznek, és kapaszkodom beléjük. Célként tűztem ki, hogy mire a munka végére érek, és az anyag műként kerül a falra, ez által távolságot teremtsek a saját történetemmel.

A mű címe egyrészt utal az anyag hangulatára – mivel a noktürn egy olyan zenei kompozíció elnevezése, amit az éjszaka ihletett, és borús hangulatot hivatott kifejezni. Másrészt ebben is az érzetekre apelláló gondolkodásmódot szerettem volna érvényesíteni, ahogy, mint egy szinesztézia, zenei elnevezést húzok egy képi megjelenésre.