Az étel, ami megmentette az életemet

Azt hiszem, az egyik legnagyobb kihívás az volt az életemben, mikor rászoktam a reggelire. A boldog békeidőkben a kávé mellé cigit reggeliztem, és délután kettőig elmentem annyi cukorral, ami a kávémban volt. Aztán valamikor délután jóllaktam fél tányér levessel vagy főzelékkel, mert az összeszűkült gyomrom ennyit bírt. Végül este feltéptem a hűtőt, és gyakorlatilag megettem mindent, amit találtam. Na jó, az élesztőt néha meghagytam másnapra.

Aztán gondoltam egy nagyot, és elhatároztam, hogy a gyomorfekély helyett valami más hosszú távú célt tűzök ki magamnak: reggelizni fogok. Igen ám, de mit?

Mert az én parasztgyomrom csak délután vág ököllel az asztalra, addig egy kényes arisztokrata hölgy, csipkekesztyűben, rizsporos parókában, aki ábrándosan sóhajtozik egy legyezővel.  

Édeset nem tudok enni. A másnapos péksüteményt nem eszem meg, a felvágottas kenyeret nem kívánom, a natúr kefirt és joghurtot két hét alatt meguntam. Az avokádót meg a lágy tojást is. A nyűgösség meg köztudottan beszűkíti az elmét, így jött a hiszti, hogy mégis mi a francot lehet reggelire enni, és egyébként is, mások hogy bírnak mindenféle édes szarral telehintett zabkását reggelizni, és én miért nem?

És akkor a férjem hazajött Jordániából, majd letette az ajándék szakácskönyvet az asztalra. Velem alapvetően egyszerű az élet, ha ajándékról van szó. Vagy könyv, vagy abált szalonna.

Kinyitottam a könyvet, és megvilágosodtam. A „reggeli Jordániában” oldalon ugyanis ez állt: humusz.

A humusszal addig is valami olyan viszonyban voltam, amit a vallásos áhítat kifejezés alatt kellene keresni az értelmező szótárban. Sajnos semmiféle olyan országban még nem jártam, ahol az igazit megkóstolhattam volna, így maradt az, hogy az őrületbe kergettem olyanokat, akik igen. Csináltam nekik humuszt, és kényszerítettem őket a tényszerű összehasonlításra. Na, olyan? Olyan, mint Izraelben? Na, olyan, mint Libanonban? Egy idő után sejtettem, hogy a hagyd magad, előbb szabadulsz elvén olyant mondanak, vagy szeretetből ráhagyják a kedves hülyére, és nem magyarázzák el hosszasan, hogy a humusz még adott országban is más és más, mint ahogy itthon sincs két egyforma lecsó sem, ezért más módszerhez folyamodtam.

Rendeltem, ettem, és vettem humuszt, ahol csak tudtam, hogy az elfogyasztása után elégedetten és kényelmesen hátradőljek, mint Garga bácsi a Macskajajban az eredeti és az általuk pancsolt hamis whisky kóstolása után: a mienk jobb!

A csicseriborsó menti majd meg a világot

Szóval az én humuszom jó – a férjem szerint a tabulém nem olyan jó, mint Jordániában, de a humuszról nem tudtam meg semmit, mert ez után a kijelentése után két hétig meg voltam sértődve – és végre ott állt előttem feketén-fehéren a bizonyíték: lehet enni reggelire is. Méghozzá melegen.

A humusz tehát megmentette az életem. Azóta heti négyszer ez a reggelim. Nem, nem unom meg. A húslevest meg a halászlét sem unom meg, a carbonárát sem unom meg, hogy tudnám megunni a világ egyik legjobb ételét?

De hogy írjak róla? Minek, gondoltam. Humuszt mindenki tud csinálni, humuszt mindenki eszik, humuszt mindenki vesz.

Aztán, amikor feltettem a Facebook-oldalamon a kérdést, miről olvasnátok szívesen, az egyik drága olvasó azt felelte, hogy arról, mit csináljon csicseriborsóból? Nem mondom, hogy nem kapott el a hév, már meg is nyitottam a rettenetes, üres, fehér papírt, amire írnom kell, hogy ráklimpírozzam: bontsd fel a csicseriborsó-konzervet, öblítsd át, és edd meg kanállal, szívesen! De aztán eszembe jutott, hogy sokkal szívesebben beszélek a főnökömmel ételekről, a gyerekeinkről és arról, hogy a fenébe csinálja, hogy soha nem eszi le magát, amikor vakító fehér blúzban van, mint a rovatban megjelent cikkek minőségéről, és becsuktam a laptopot.

De a csicseriborsós kérdés nem hagyott nyugodni, szóval nem csak a fekete szemű menyecskék, hanem mindenki, aki szeret jókat enni, ide, a csicseriborsóból először humuszt készítsetek, aztán jöhet minden más.

A recept hihetetlenül egyszerű, mert – mondjuk kórusban – az igazán fantasztikus ételek egyszerűek. Szóval, a humusz.

Hozzávalók:

• 2 csészényi csicseriborsó (konzerv)
• ¼ csészényi tahini (szezámkrém, vagy szezámmassza, vagy szezámpaszta, nyugodtan vedd meg a boltban)
• 1 gerezd fokhagyma
• fél citrom leve
• só
• őrölt római kömény
• olívaolaj

A tahinit, az összezúzott fokhagymát, a fél citrom levét turmixold össze. Adj hozzá egy-két evőkanál hideg vizet, turmixold még, aztán borítsd bele a csicseriborsót, és turmixold készre, hogy sűrű, főzelékállagú legyen.

A kész humuszt merd egy tálba úgy, hogy a tál szélén a humusz vastagabb legyen, középen, a mélyedésbe locsolj egy kis olívaolajat, és szórj rá egy csipet római köményt. (Ha Hódos Hajni vagy, szórj rá egy tonna apróra vágott petrezselymet is, aztán töltsd a délelőttöt azzal, hogy a fogadba ragadt zöld cuccal kínlódsz.)

Kínáld pitával. Vagy edd magába’, ahogy én.