Aki Párizsban jár, minden bizonnyal enni szeretne egy jót. Habár szerencséjére akkor is enni fog egy jót, ha ez a program előtte végtelen együgyűségében eszébe sem jutott, és nemcsak azért, mert enni mindenképpen kell, hanem mert jó eséllyel az az étel, amibe Párizsban csak úgy véletlen belefut az ember, olyan élmény lesz, amitől átgondolja az addigi életét, de legalábbis az étkezési szokásait, majd sírva fakad.
Szépen lassan kifejtem, hogy miért. Természetesen nem fogok itt az haute cuisine-ről meg hófehér abroszos, kristálypoharas étkezésekről hablatyolni, hanem arról fogok mesélni, hogy egyszerű turistaként milyen az étel Párizsban. Leginkább felejthetetlen.
Nagyon cuki bistro-resto (a szerző fotója)
Sajt, bor, bagett
Kezdjük a legegyszerűbbel. Párizsban bármerre néz az ember, papírzacskóba csomagolt, méteres bagettet szorongatva lépkedő embereket lát, akik időnként suttyomban beleharapnak a kenyerükbe. Tulajdonképpen sokkal több nem is kell itt a boldogsághoz: még némi sajt, egy üveg bor, és meg is van a mesés vacsora. Sajt alatt természetesen nem a magyar élelmiszeripar remekét, a trappistát értem, hanem számtalan, változatos ízű, állagú és korú csodát, mutatom is:
Ez a kép egy apró, eldugott sajtüzletben készült, ahová még csak nem is célirányosan mentünk, hanem egyszerűen csak belebotlottunk, de nem kellett hozzá nagy szerencse, mert még vagy harminc másik is az utunkba került. Nem ritkaság Párizsban a sajtbolt, maradjunk annyiban. Ami a bagettet illeti, az a legegyszerűbb és legolcsóbb pékáru, az ára egy euró alatt van, és hatalmas kosarakban tartják kévékben, a pékség sarkában. Kívül ropogós, belül puha és foszlós, az íze csodás, az állaga meg olyan, hogy még másnap is kedvem van megenni.
Bármelyik pékségben bátran meg lehet venni, jó lesz.
Itthon azóta se találtam olyat, ami egyáltalán hasonlít hozzá. A pékségek egyúttal cukrászdaként is működnek, legalábbis cukrászsütemények mindenhol kaphatók. Leginkább a gyümölcsökkel gazdagon megrakott, vaníliakrémmel töltött vajas-mandulás kosárkák, amiket tarte-nak hívnak, meg éclair (magyarul ekler), de természetesen vannak péksütemények is, briós meg quiche meg croissant, és természetesen kávé.
A bort a szomszéd arab kisboltban vettük, találomra ráböktem egy 10 eurós palackra, Chardonnay, jó lesz, azt kérem. Oké, bevallom, nem szoktam itthon négyezer forintos borokat vásárolni, de amióta hazajöttünk, elkezdtem kutatni ebben az árkategóriában is, hátha találok olyan selymesen finomat, mint az volt. Hát nem jött össze. Pedig annyira nem lehet nagy kaland, nem hiszem, hogy lottó ötöshöz hasonló szerencsénk volt vele, mivel a vendéglőkben, az ételünkhöz rendelt, „semmi különös” címszó alatt felsorolt borok ugyanilyen finomak voltak. Tudnak valamit ezek a franciák a borról – állapítottuk meg, az elégedettségtől kissé bárgyú vigyorral a képünkön.
Bistro-resto
Párizsban ugyanis nem szokás az ételhez üdítőt rendelni, eszébe sem jut a pincérnek ilyen kérdéssel zaklatni. Abban a pillanatban viszont, amikor közli a vendég, hogy enni szeretne, már hozza is a kancsó vizet és a poharakat, és felsorolja a napi ajánlatot. A napi ajánlat olyasmi, mint a menü, több fogásból áll, és ha az ember gyorsan akar végezni, azt rendel, a minősége viszont – nos, mondok néhány példát, hogy miket ettünk. Tonhaltatárt, ami nyers, fűszerezett tonhalból van, és ez Párizsban egy sima, hétköznapi ebéd. Ettünk vaddisznó terrine-t, nyúlcombot meg borjúvesét is mint plat du jourt (napi ajánlatot), desszertnek pedig szintén elképesztően finom crème brûlée-t, rumbabát és tarte framboise-t, hogy csak néhány példát említsek.
Természetesen az ebéd mellé egy pohár bor is dukál mint a normál ügymenet része.
Kellemes vendéglő a Pigalle-nál (a szerző fotója)
Ebédelni mindenki szokott. Akkor is, ha egyébként lyukas a cipője vagy a pulcsija könyöke, sőt külső szemlélő számára ezek a kis hibák jelzik azt, hogy törzsvendégről van szó, aki még csak át sem öltözik, mielőtt kilép az otthonából, hogy elköltse az ebédjét. A pincér viszont a nevén szólítja, kézfogással üdvözli, és beszélgetnek pár szót, habár, ha jobban belegondolok, tőlünk is kézfogással búcsúzott a főúr, annak ellenére, hogy pont 35 perce voltunk csak ismerősök.
Párizsban az emberek beszélgetnek az éttermekben, a pékségben, mindenhol. Eleinte azt hittem, hogy csak a törzsvendégeknek jár a kiszolgálóktól ez a figyelmesség, de hamar kiderült, dehogy! Amint egy helyiségben találják magukat, rögtön szóba elegyednek egymással. Az egyetlen kizáró ok a nyelvi akadály, és hát, úgy tűnik, valami baj lehet a franciámmal, mert amint megszólaltam, mindenki előzékenyen angolra váltott. Az a legalább nyolcvanéves öregúr is, akivel az egyik vendéglőben ismerkedtünk meg vacsora közben: nagyjából olyan zökkenőmentesen folytatta a csevejt kérésünkre angolul, mintha egy gombot nyomtak volna meg rajta. Közben a fejünk fölött franciául megtárgyalták a harmadik asztalnál vacsorázó férfival, hogy magyarok vagyunk, de „nem az a fajta, hanem normálisak”. Azóta sokat gondolkozom a hírünkön a világban.
Rendkívül fontos adalék még a párizsi bisztrókultúra mélyebb megismeréséhez, hogy amíg Olaszországban balzsamecet és olívaolaj van az asztalon, Magyarországon meg Erős Pista, Franciaországban mindenhol mustár. Erős fantáziával természetesen el tudok képzelni olyan esetet, amikor plusz mustárt teszek az ételembe, a valóságban azonban egyszer sem éreztem szükségét, hogy így módosítsam az elém tett fogás ízét, mert úgy volt minden tökéletes, ahogy volt.
Minőségre mennek, nem mennyiségre
Ez egyébként nagyjából az összes Párizsban elfogyasztott ételre igaz. Egyetlen étel sem volt ízetlen, silány, igénytelen vagy egyszerűen csak rossz, minden nagyon finom volt. Pedig nem kerestük-kutattuk a legjobb sajtot, a legjobb éttermet vagy a legfinomabb kávét, egyszerűen minden, amit ott az emberek esznek és isznak, minőségi. Gyártottunk is egy elméletet, és szerintem igazam van: azért olyan karcsúk a párizsi nők és férfiak, mert annyira finom az étel, hogy a teljes elégedettség érzéséhez kevés is elég belőle. Ott ugyanis nem mennyiségben, hanem minőségben mérik az ilyesmit.
Hát ezért sírok én a lelkem mélyén, amióta hazajöttem Párizsból. Keresem az ottani ízeket, és bár tudom, hogy butaság, mert például grillezett tintahalat sem eszem itthon, mint Horvátországban általában, de hát – úristen! – nem teknőstojást keresek, csak finom vajat, ropogós bagettet és harmonikus ízű bort!
Ha valaki tudja, hogy hol találok, szóljon!
Koltai Róbert betekintést engedett otthonába, és rögtön el is állt tőle a szavunk
A világ egyik legunalmasabb városa alig két órára van Budapesttől
Ezt hozza a csillagjegyeknek az áprilisi telihold
Exkluzív: Így él Kanadában Polyák Lilla és Gömöri András Máté
Mégis eladja Törőcsik Mari velemi házát a lánya – kiderült, mennyit kér érte
Eltelt 25 év: így nézett ki Zimány Linda, rövid barna hajú tiniként
Zuhanás, repülés, üldözés – A pszichológus elárulta, mit jelentenek a leggyakoribb álmok
