A magyar menza az anyák megmentője

Az oké, hogy a menza minősége sokszor nem felel meg a gyerekek kényes ízlésének, de Európa legtöbb országában nemhogy meleg ételt nem kapnak ebédre, de még gyerekfelügyelet sincs délben az iskolában.

Belső Olga

2021. Január 31.

Mi, magyarok általában szeretünk panaszkodni és nemzeti hobbink a bezzegezés, amikor is vigyázó szemünket random célpontra szegezzük és kijelentjük, hogy máshol minden jobb. Hogy ebből mennyi az igazság és mennyit lehet a busongásra hajlamos néplélek számlájára írni, elég nehéz eldönteni.

Itt van például mindjárt az iskolai közétkeztetés, más néven: menza. Ha bárkit megkérdeznénk róla, valószínűleg finoman felhúzná az orrát, „hát, nem volt annyira rossz, mondjuk a finomfőzeléket sosem ettük meg és a leveseket is leginkább otthagytuk, de az a csokiöntetes piskóta! Hát arról azóta is álmodom.” Természetesen a finomfőzelék és a csokiöntetes piskóta tetszőlegesen behelyettesíthető bármilyen más étellel.

Hogy jelenleg a menzareform után vagy öt évvel hogy érzik a gyerekek, milyen az étel a közétkeztetésben, ízlés és megszokás kérdése, a valóság azonban az, hogy szülőként – és most egy cseppet sem viccelek – el vagyunk kényeztetve. Ha ugyanis szétnézünk a világban, vagy maradjunk Európánál, azt látjuk, hogy szinte egyetlen országban sincs ilyen jól megszervezett, biztos lábakon álló iskolai közétkeztetés. Ráadásul úgy, hogy az ebédidőt nemcsak beépítik a gyerekek napirendjébe, de felnőtt felügyelete mellett, dietetikus által összeállított, kétfogásos ebédet adnak minden intézményben, még akkor is, ha a szülők nem tudnák kifizetni. A napi melegétel-igényt tehát kipipálhatjuk, a menzakaján fel lehet nőni (ugye, mind itt vagyunk) és nem este kell a főétkezést az asztalra varázsolnunk, napi nyolc óra munka után.

Jó, tudom, a valóság (és főleg, ami a tányéron van) sosem ennyire szép, de azért többnyire messze nem is ehetetlen. Két esetben nő meg ugrásszerűen a menzakaja ázsiója: az egyik ilyen eset, ha mondjuk holnaptól nekünk kellene minden egyes nap kétfogásos meleg ételt a gyerek elé tennünk ebédidőben (v.ö. tavaszi karantén), a másik pedig, ha megnézzük az európai gyakorlatot. Nézzük!

Hollandia: szendvics

A holland iskolarendszert mindenki irigyli az ingyenes eszközeivel, az innen nézve egészen szédítő szabadságával és gyerekközpontúságával együtt, a sikerrel megtanított nyelvek számát meg már meg sem merem említeni, viszont nagyon gyorsan a mélybe hull a szárnyaló lelkünk, ha az iskolai étkeztetésre kerül a szó. Az ugyanis nincs. A délelőtti oktatás a gyerekeknek háromnegyed tizenkettőkor véget ér, ekkor az egyik szülő – jellemzően az anya – vagy egy bébiszitter megérkezik az iskolába, felnyalábolja a gyerekeket és kiviszi őket a szomszédos parkba, ahol a kezükbe nyom egy szendvicset: tessék, ebéd. Igaz, Hollandiában szinte minden boltban, elképesztő gazdag választékban kaphatók finomabbnál finomabb szendvicsek és fogyasztásra kész, kis adagos zöldségek és gyümölcsök – nagy darab műanyagba csomagolva.

Lunch boxok a gyerekek előtt az asztalon, egy berlini iskola étkezőjében (Fotó: Sophia Kembowski/picture alliance via Getty Images)

Persze, meglátva a piaci rést, sok iskola előtt működnek különböző büfék, ahol viszonylag olcsón lehet mondjuk sült halat kapni különböző szószokkal (kenyér nincs, mert azzal már túl nehéz lenne), ezeket az ebédszünetben meg is szállják az ebédelni vágyók. Ez nagyobb gyerekeknél már önállóan is működik, a kisebbeknél viszont mindenképp szükség van egy felnőtt közreműködésére, az iskolában ugyanis nemcsak, hogy ebéd, de gyerekfelügyelet sincs délben, vagyis van, de fizetni kell érte. Ehhez képest milyen jól hangzik a sóskafőzelék főtt tojással és krumplival, a vidám gyerekkacajtól hangos iskolai ebédlőben, ugye?

Norvégia: szendvics

Nem sokkal jobb a helyzet Norvégiában sem, ahol szintén arra rendezkedtek be, hogy a főétkezést majd este az asztalra teszi anyu, délben meg mindenki előveszi az ételes dobozát, ami jellemzően egy szendvicset rejt és szintén anyu tette oda reggel. Norvégiában élő ismerősöm gyerekének az iskolájában működik büfé is, ahol szükség esetén vásárolhatnak ebédre – szendvicset. Ez persze a magyar gyerekeknek, akiknek már a bölcsődében lefektették az élet egyik legfontosabb alapvetését: az ebéd levessel kezdődik, eléggé nehezen megszokható, mondhatni, a könyökükön jön ki a szendvics. De legalább van ebédszünet, amikor is a tanító néni elviszi őket kezet mosni, majd leülteti őket a tanteremben, bekapcsol nekik valami mesét és tessék, lehet enni. Közben meg megy a Peppa malac, ami sokszor, főleg a kisiskolás korosztálynak sokkal érdekesebb, mint a szendvics, úgyhogy el is marad az ebéd. Ha jobban belegondolunk, nem is volt olyan rossz az a menzás gulyásleves a kissé mócsingos húsokkal, utána nagy lekváros buktával.

Olaszország: majd a mamma

Az olasz állami iskolákban általában 13 órakor véget ér a tanítás, a gyerekek pedig hazamennek és megeteti őket a jó nagymama, esetleg a bébiszitter. Menza ugyanis általában nincs, a szülők meg jellemzően dolgoznak.

Ugyanakkor, mivel igény van rá, egyre több (magán)iskola nyílik, ami egész napos rendszerben oktat, ezekben pedig kapnak ebédet is a gyerekek. Az étlapot nézve, a magam részéről bármikor cserélnék egy olasz iskolással: tésztát, pestót, sülteket, levest, zöldségeket esznek, szóval pont azt, amit elképzelünk és pont olyan jó minőségben, ami a fejünkben él az itáliai konyhákkal kapcsolatban – legalábbis az Olaszországban élő ismerősöm gyereke szerint nincs panasz. Ráadásul rendkívüli módon odafigyelnek, hogy a makrotápanyagok aránya is megfeleljen a követelményeknek.

Ahol van igény, ott a szülők megszervezik az ebédet (Fotó: ALBERTO PIZZOLI / AFP)

A higiéniai szabályok nagyon szigorúak, ezért gyümölcsöt nem igazán kapnak a gyerekek, kivéve olyasmit, aminek le kell húzni a héját, minden mást csak különböző pépek formájában. Hogy hol van a kutya elásva? Hát, az áránál. Az egész napos állami iskolában napi 3 euróért kapnak ebédet a gyerekek, a magániskolában pedig 6,50 euró, ami húsz munkanappal beszorozva egy egész kis vagyont tesz ki egy hónapban – bár ez nyilván helyenként változó. Végül is… könnyen meg tudunk mi itt barátkozni betűtésztás paradicsomlevessel, a kelkáposztafőzelékkel meg a fasírttal, főleg 310 forintért.

Németország: ha a szülők megszervezik

Baden-Württenberg tartományban, Stuttgart mellett élő barátnőm arról számolt be, hogy persze, van menza az iskolában, ha a szülők megszervezik, különben nincs. Általában az iskolák döntik el az adottságaik alapján, hogy lehet-e szervezett gyermekétkeztetés, vagy sem, és ha lehetséges, akkor általában valami közeli étteremből hozatják az ételt. Azt is megengedik, hogy az iskola éttermében a gyerekek a saját ételüket fogyasszák el, sőt, olyan is van, hogy az iskola csak azokon a napokon kínál menzát, amikor délután is van órájuk a gyerekeknek. A szomszéd város gimnáziumában pedig főzőkonyha is üzemel, amit olyan komolyan vesznek, hogy még a zsemlét is helyben sütik, itt a kétfogásos menü innivalóval együtt 2,80 euró. Általában tehát nincs szabály, azt adja az iskola, amire igény és lehetőség van, illetve, amit a szülők megszerveznek.

Románia – kreatív megoldások előnyben

Romániában szintén nincs államilag szervezett menza az iskolákban, nagyjából a kevéssé kifinomult, „mindenki oldja meg úgy, ahogy tudja” elv alapján működnek. Az iskolák egyéni megoldásokat kínálnak – ha kínálnak valamit egyáltalán. Igény viszont lenne az iskolai étkezésre, amit általában külsős cég bevonásával oldanak meg – a szülők. Mármint akkor, ha egyáltalán ki tud alakítani az iskola egy étteremrészt, ahol leülhetnek a gyerekek enni. Állami finanszírozás vagy támogatás nem jár mellé.

Van viszont állami iskolakifli és iskolatej program, meg időnként iskolagyümölcs is. Ezekkel pont az van, mint itthon: rend szerint fociznak velük a gyerekek, mert, hogy finoman fogalmazzak, nem igazán az a minőség, amit szívesen elfogyasztanának, legalábbis Kolozsvárott.

Írországban van olyan iskola, ahol azt is megmondják, mi lehet a lunch boxban (Fotó: Getty Images)

Írország, az örök lunch box országa

Írországban a menza primary schoolban egyáltalán nem jellemző, tisztelet az egy-két kivételnek, ahol hideg ételcsomagot kapnak a gyerekek. Amikor hét évvel ezelőtt odaköltöztek, Andi óriási pofonként élte meg, hogy az eleve rövidebb tanítási idő mellett még meleg ebédet sem kapnak a gyerekek. Az ottani általános iskolában az a rendszer, hogy otthonról viszik a gyerekek a lunch boxot és az italt és abból esznek a kisszünetben és a nagyszünetben. Az iskolában nincs sem ebédlő, sem olyan szemetes nincs, ahová a csomagolást, maradékot dobhatnák és a szelektív hulladékgyűjtés sem megoldott.

De nem elég, hogy az iskolának nem feladata az étkeztetés, hanem „van, ahol év elején kiküldenek egy listát, hogy életkornak megfelelően mi kerülhet a lunch boxba es mi nem, például a kisebb gyerekek nem vihetnek joghurtot. Próbálnak az egészséges étkezésre buzdítani, de azért óriási kihívás a szülőknek napról napra, hétről hétre kitalálni, hogy mit egyen a gyerek, ami bele is fér a dobozba, szereti is, változatos és lehetőleg egészséges is legyen egyszerre – mindezt nyolc éven keresztül” – mondja Andi.

Középiskolában már nincs lunch box, van viszont büfé az iskolában, ahol pár euróért tudnak egyszerűbb meleg ételeket, például paradicsomos tésztát, currys csirkét, szendvicseket vásárolni, és amit az aulában kitett asztaloknál vagy az udvaron meg tudnak enni.

Csehország, Szlovákia

Írország előtt Andiék három évig Prágában éltek, ahol ugyanaz a rendszer működik, mint Magyarországon, napi háromszori étkezéssel, délben meleg étellel és sok zöldséggel, gyümölccsel.

Hasonlóról számolt be Márti is, aki Szlovákiában él és szintén minden iskolában van menza. Igaz, nem mindenhol főznek, de ahol nem, oda a többi iskola főzőkonyhájáról viszik az ételt.

Mindezekből a példákból jól látszik, hogy egyáltalán nem természeti törvény, hogy a gyerekek háromszori étkezést, benne melegételt kapnak az iskolában, szóval, ha mostanában azon gondolkoztunk volna, hogy vajon minek örüljünk, amikor térdig gázolunk a covidos-lezárásos januárban, akkor tessék, az iskolai menzáért, szülőként például okkal lehetünk hálásak.