„Vállalom, hogy megtanítom a lányomat palacsintát sütni”

Amikor tizenkét éves voltam, a nagymamámnál nyaraltam hetekig. Persze az én drága nagyimnak nem volt nyaralás, ha épp nem a veteményt kapálta, akkor a nap nagy részét a konyhában töltötte. Szeretett főzni, de mindig azt mondta, igazán akkor könnyítenénk meg a dolgát, ha kitalálnánk, mit szeretnénk enni.

Utólag megértem, végigfőzte az életét, egy idő után már véget ért az általa ismert menüsor, és nem volt kedve, ereje kitalálni, melyik unokája mit enne szívesen. Amikor egyszer épp azon tanakodtunk, mit rendeljünk a nagyitól a leves utánra, második fogásnak, benyitott nagyapám és bedobta az atombombát: 

És nem véletlenül mondta nagyapám többes szám első személyben, mert miután nagyanyám bekeverte a palacsintatésztát, az öreg is odaállt a tűzhely mellé és ketten, két serpenyőben termelték az ipari mennyiségű palacsintát, amit mi azon melegében meg is ettünk a testvéreimmel.

Együtt sütve a legfinomabb (Fotó: Pexels.com)

Arra már csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy nagyapám nem azért segített be, mert azon izgult, hogy lassan készül el az ötven-száz palacsinta. Nagyanyám ugyanis sokat küszködött a fájós lábával, és az öreg nem akarta, hogy nagyanyám órákat álljon a tűzhely előtt.

Mert a palacsintasütés a lemondásról szól. Gyerekként sülő palacsintára várás közben lehet játszani, palacsintaevés közben is lehet játszani, de palacsintasütés közben csak egyet lehet, állni a tűzhely mellett és várni, hogy a tészta mindkét oldala tökéletesre süljön.

Így, amikor a kiskamasz lányom rázendített, hogy olyan szívesen enne palacsintát, rögtön az jutott eszembe, hogy

„Vállalom, hogy megtanítom a lányomat palacsintát sütni.”

Mert ezután nem kell hogy egyedül szobrozzak a serpenyőt felügyelve, hanem ő is ott süt mellettem, közben pedig tudunk beszélgetni az élet nagy kérdéseiről, és az sem probléma, ha a palacsinta fordítása közben szétszakad. Együtt sütjük, együtt is esszük meg.

Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.