Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
2005-03-25 21:081.
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Szabadulj, ahogy csak lehet!
Szerintem kezdj uj eletet. Tudom, hogy konnyu ezt mondani, de hidd el en is tuleletem egy ilyesmit csak forditva.
Teljesen más a helyzet ha nem akarja vissza.
Persze, hogy nem a kaján múlik a házasság, illetve inkább fogalmazok őgy, hogy én azt gondoltam, hogy nem ezen múlik. Most viszont azt állítja, hogy neki milyen fontos ez, és hogy az új nő azt sem tudja, hogy miben járjon a kedvében. Hajnalban megy a zsemlékért, kávét visz az ágyba (és én ezt még végig is hallgatom) meleg vacsorával várja. 52 kg mindig nett, fitt illatos. Persez, mikor mi megismertük egmyást nálam is ez volt a helyzet. Most, hogy a pici hajnal 6h-kor kelt, hát nem lehetett megbocsátani, hogy nem akartam gyerekestül menni a boltba, hogy legyen friss zsemi, meg a kávét is szimplán lefőztem, egyedül kellett kitöltenie, mert én már akkor etettem a picúrt. Stb. stb. . . úgy látom most, hogy kicsit önző volt.
ha egyik fél boldogtalan, keserű házasságában és csalódott is, az másikra is hatásokkal van. itt már nagyon elromlottak a dolgok, helyrehozni csak nagy változtatásokkal lehet. szünetben énis egyeket értek, leányzó ily szempontból erős. de mi van, ha ő türelemmel játsza nagy magányában, világtól szinte elzárva hű feleségescskét, ki visszavárja urát türelemmel, az meg sosem tér vissza?
Jól gondolkozol, igen élje meg azt a kapcsolatot is, de te mindig fogadd őt szívesen, legyél kedves, szép, mosolygós, vidám. Reméljük az idő a te javadra dönt majd. :-))))
ugye nem gondolod, hogy ilyesmiken múlik házasság, hogy mindig főzni kell, meg mosolyban várni, ha gondod is van, akkor is?:(
Remélhetőleg nem azért bujik el tőled a férjed mert annyit dumŕlsz neki is!!!
Kőltőzzetek vissza a nagyvŕrosba, és utána, mosolyogj és legyél vidŕm!!
Akárhogy is alakul az életed, szurkolok neked.
Aztán két hétre rá egyszercsak megbukott, hogy van valakije. 3 hónapja tart a nagy szerelem, bevallotta és azt, hogy elhagy minket.
3 napig örjöngtem. Aztán -röhej- itt a nlc-n olvastam több fórumon is, hogy ez, ami velünk történt -a gyerek utáni problémák- nem csak velünk, hanem másokkal is megtörténik. Szinte tipikus. A sok hozzászólás alapján gondolkodtam el, és rájöttem, hogy hol rontottam el. Sokkal inkább kellett volna őt babusgatnom. Ha kell, ha nem főznöm kellett volna, nem szabadott volna elfajulni idáig a dolgokat, sokkal határozottabban kellett volna a családot összetartanom, stb.
Végig gondoltam, hogy ok, akkor most mi van. A helyzet a következő: én szeretem a férjemet, tiszta szívemből. Tudom, látom, érzem, hogy hol követtem el hibákat. Persze nem az enyém a teljes felelősség, tehát magamra nem vállalom. Kész vagyok rendbehozni, másképp hozzáállni a dolgokhoz. Vele egyenlőre nem lehet beszélni etekintetben. Szerelmes, boldog, most végre a munkájában is sikeres. A nő mindent megtesz, hogy boldoggá tegye. Tehát egyenlőre teljesn esélytelennek tűnik bármi. A férjemmel leültem valamelyik nap és elmondtam neki, hogy szeretem, és hogy átgondolva a házasságunkat, látom, hogy hol, mit hibáztam, amit rettenetesen sajnálok. Hozzátettem, hogy tudja, hogy ez az ő családja marad mindig, ahol nyitva van mindig a kapu előtte, de nem akarom, hog ymost visszajöjjön. Azt akarom, hogy maradjon és élje át azt a kapcsolatot. Lássa meg, hogy mit nyújt az számára, aztán idővel elválik, hogy mi lesz velünk. Válásról nem beszélünk. A gyerekhez napi rendszerességgel jön 2 órára. (nem tudom meddig bírható ez. . ) mi normálisan elbeszélgetünk. Jó formában vagyok megint, ledobtam 10 kg-t az idegességtől. Szolizni járok, nyitott vagoyk a problémáira, amit szívesen beszél meg velem. Ha jön, együtt vagyunk, minden alkalommal van lehetősége friss ételt enni, mindig kávézik nálunk. Tulképp most minden úgy működik, ahogy kellett volna. Nem vonul el, hanem velünk van, beszélget velem, játszik a gerekkel.
Kíváncsi vagyok, -főleg férfiak véleményére- hogy szerintetek ez a házasság rendbe hozható még? vagy nagyon eldurvult már minden? Hogyan hódíthatnám vissza a férjemet?
(Sikítozós titkárnő esetét ismered? Mindig sikolt örömében, ha végre megtalál egy billentyűt a klaviatúrán. . . :))))