Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
csak most kapcsolódtam be, és nekem az a problémám, hogy sokszor úgyérzem a párom nem ért meg, és elbeszélünk egymás mellett, nem azt szűri le a mondanivalómból amit jelentenek, és ezért mindig vita, veszekedés és sértődés van köztünk. Ő van, hogy napokig nem szól hozzám, hiába próbálom megpuhítani nem megy. Nála nem vált be egyetlen női praktika sem. Nem sajnál ha sírok, hanem még mérgesebb lesz, és megpróbál mégjobban megbántani, mintha élvezné, hogy szadizhat és ez nekem rossz. Nem voltam soha megalkuvó típus, de ebben a kapcsolatban mindig nekem kell csak kompromisszumot kötnöm. Jó ez így? Andika
Én minden elmondtam, megmondtam, hogy látom a hibáimat kész vagyok kijavítani, de ő csak makacsul állítja, hogy szeret ugyan és tisztel mint embert, de már nem szerelmes belém és el kell hogy költözzön. Most azt mondja, ha igazán szeretném, akkor nem erőlködnék, hogy őt visszaszerezzem, hanem elfogadnám a döntését.
Lehet azért mert én nő vagyok, de nem tudok rajta kiigazodni.
Mi is átbeszéltünk dolgokat, rengeteget éjszakáztunk, kettesben jártunk el vacsorázni, hogy a gyerekeket minél jobban kihagyjuk ezekből a dolgokból.
De nagyon nehéz egy kapcsolatot újra kezdeni, ha már a bizalom, a tisztelet odaveszett. . . . . hónapokon keresztül próbálkoztam, vele tényleg nem veszekedtem, nem vitáztam, nem kértem számon. . . de éreztem, hogy én tönkre fogok menni idegileg és tudtam, ha ez megtörténik, ő ugyis lelép. . . Mi a mai napig aránylag jó viszonyban maradtunk, de ha nem válunk el, ez sztem nem igy lenne. . . . az egész dolog átment volna utálatba. . . . Túl vagyunk a váláson, a vagyonmegosztáson, a gyerekek akkor és addig vannak az apjuknál amikor és ameddig csak akarnak. . ezt sem határoltuk be. Férjemnek élettársa van, nekem is van már egy fél éves kapcsolatom. . . én hiszem, hogy mindenkinek lehet új életet kezdeni, de az biztos, az elsőt. . . az igazi nagy szerelmet, sem a nő, sem a ffi soha nem fogja teljesen elfelejteni!:)
De olyanok is élnek köztünk, akik tényleg hűségesek egymáshoz, csak ezt a mi férjeinkenk nem igazán lehet bemagyarázni. Az ilyen kijelentéseikkel is csak magukat védik. .
Tudjátok, amikor régebben arról beszélgettünk a barátainkkal, hogy mit tennénk, ha a párunk félrelépne, általában én voltam a legnagyobb hangú, hogy az lenne a kapcsolat vége, ezt tuti nem viselném el. Az az igazság, hogy annyira nem számítottam rá, hogy ez megtörténhet. Most, hogy benne vagyok a slamasztikában már nem így gondolom, legalábbis még nem, talán megbocsátható egy félrelépés(?????)
Persze az is igaz, hogy amint most körülnézek a barátaink között, ugy látom mind hűséges a nejéhez, érezni az összetartozásukat. A férjem szerint ez csak a látszat.
Ha nem nő miatt szakitott Veled, akkor tényleg szerencsésebb helyzetben vagy, és sztem is biztos, hogy keresni fog. Egy idő után mindenki visszavágyik a megszokott partneréhez, főleg, ha nem haraggal történt a válás.
Véleményem szerint nagyon jól gondolkozol, tényleg nem érné meg elküldeni a sunyiba:). . . ha azt tennéd, csak megerősitenéd benne azt a dolgot, hogy jól döntött, amikor véget vetett ennek a kapcsolatnak. Beszélj vele nyugodtan, de kis iróniával, igy rájön:nem ő az Atyisten. . Tudom fájdalmas dolog, de hidd el, megtudod tenni!:)Én is igy vészeltem át a válásunk első pár hónapját, aztán lecsillapodtam és mostmár tudom, nagy hiba lett volna visszafogadnom az exet. . Szóval, csak erősen, mosolyogva, emelt fővel, bár tudom, a közben a szived kicsit meg fog szakadni. . . . :(
És először én is azt hittem, ezt volt az első félrelépése, de kiderült, akkor már a másodiknál tartott. Sőt, az utolsó együtt töltött 1 év alatt megfejelte a harmadikkal. . Szerintem ez is olyan, mint minden más dolog, csak elkezdeni nehéz. . . aztán belekóstolnak a "jó emberek"és utána már rutinból csinálják.
De ezzel nem akarlak befolyásolni, Neked(nektek)kell, eldönteni, tudjátok-e együtt élni tovább a közös életeteket. . . én szoritok Neked:). . . és nagyon sok erőt kivánok, mert arra nagy szükséged lesz. .
Most tévedtem erre, bele-beleolvastam a hozzászólásokba.
Én egy 36 éves nő vagyok, aki novembertől egyedül neveli a 3 gyerekét, 17 évnyi házasság után férjem lelépett. Amikor rájöttem, hogy van valakije, én is marhára szerettem volna magam mellett tartani, de ez a dolog pár hónap után változott. Sokat gondolkoztam rajta, vajon mit rontottam el. . . magamat hibáztattam mindenért. Aztán rájöttem, egy házasságban a tolerancia nagyon fontos. . minden ember hibázik, mindkét fél elront dolgokat. És ha ő tényleg ezért tette azt amit tett, mert nem akarta megbocsájtani azokat a dolgokat ami neki nem volt megfelelő, akkor én miért görcsöljek azon, hogy kiengeszteljem őt, főleg, ha nem is én vagyok a hibás(ugyanis ő azt mondta, erről nem én tehetek, egyszerűen csak elment az esze)1 évig gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, nem tudnék már vele élni ezek után. . . vagyis lehet, hogy a házasságot tudnánk folytatni, de az csak egymás mellett élés lenne, nem együtt élés. . és nekem arra nincs szükségem. Egy ilyen dolgot nem hiszem el, hogy meg lehetne bocsájtani ugy, hogy az emberben ne maradjon tüske, akkor meg minek?!Ő is új életet kezdett, én is. . . bár, ő is jár vissza, gondját-baját meghallgatom, de azzal tisztában vagyok, és ezt vele is közöltem, vele élni már nem tudnék!A tisztelet, a bizalom elmult és ezek nélkül igazi jó kapcsolat nem müködik. . . 21 éve ismerem őt, elfelejteni nem tudom és nem is akarom. . . a gyermekeimnek ő az apja. De igenis hiszek benne, hogy méltó vagyok egy új életre, és nem vagyok hajlandó meghajolni egy ffi kénye-kedve előtt!Én is érek annyit, mint ő. . . ha hülyeséget csinált viselje a kövelkezményeit!
Remélem értitek miről beszélek!:)
No, szóval, én csak ennyit akartam mondani.
Most már megerősödtem és büszke vagyok, hogy az összes megtorlását kibírtam és nem sérültem. Vidámabb vagyok mint valaha.
Akárhogy is döntesz alaposan godold át. Vajon meg tudsz-e még bízni és csak egy életük van.
Jól gondold meg. Én már végig csináltam és kutyából nem lesz szalonna.
Harmadik személy és még reménykedtem vissza akartam kapni. Meg is történt. Nagy boldogság. Na így kell ezt csinálni és egyszercsak minden kezdődött előről. Harmadik személy és az emberben előjön a múltbáli és a jelenkori csalódás fájdalom. Iszonyú volt a második vég. És ezt a gyerekek is sokkal jobban megsinylették.
Lehet, hogy igaz a mondás a töltött káposzta nem jó felmelegítve.
Vigyázz magadra és necsak magadban keresd a hibát. Egy férfi feladata, hogy a nőből előcsalogassa a nőt és nem is szabad lejebb adni.
Én nemrég regisztráltam magam, de szükségem lenne a tanácsotokra!
Ha esetleg volt már valaki hasonló cipöben. . . . . . Nemrégen fejezödött be egy hosszú kapcsolatom, és képtelenek vagyunk lelkileg elszakadni egymástól. Nagyon sok rosszat adtunk kölcsönösen egymásnak, és a szülök is ellenezték a kapcsolatot. De hosszú idöbe telet mig mindketten belátuk, hogy legyen vége. Jobb lessz mindkettönknek igy. Ennek három hónapja. De napi kapcsolatban maradtunk, és ha találkozunk együtt alszunk/sex mentesen/és megvan gyözödve, hogy milyen jó barátok vagyunk. Legalábis ő!!!!!!!!Mert én még mindig szeretem őt. És szenvedek nagyon. Próbáltam eltünni, nem jelenkeztem de egy idö után nem birja ő sem és keresi a társaságomat. Ráadásul van egy barátnöje és tölem kér tanácsot. Ilyenkor az öszinte véleményemel tisztelem meg, de közben belehalok a fájdalomba. Tudom, hogy nem szabadna találkoznom vele, de higjétek el, hogy nagyon szeretem őt emberileg, és nagyon jó barát. Mindig mindenben számithatok rá, és ő is rám. De ez már szerintem túlzás. Ráadásul már nem vagyunk tinik. Mit tegyek?Kezdek teljesen becsavarodni. . . . .
Szép és kellemes napot kivánok mindenkinek