Béla, az utolsó dzsentlimen

Gyerekfejjel még nem láttam, nem értettem, mennyire szerencsés ember vagyok, hogy J. Béla lett az édesapám, aki születésem pillanata óta nemcsak szülőm, de barátom, bizalmasom és rendre döbbenetem tárgya. A hetvenéves Béla virágkorában alulról súrolta a két métert, egyenes tartása erőt és büszkeséget sugárzott, míg karjainak mozdulatai a biztonságot hozó gyengédséget sejtették. Soha nem volt hangos, mindig keveset beszélt, ám ha kellett, felemelte a hangját. Utóbbira csak akkor került sor, ha rosszhiszemű emberrel volt dolga, aki vette a bátorságot, hogy ujjat húzzon másokkal.

Édesapám napja

Nem félt berontani a paplakba, hogy magas decibelen számon kérje a lelkek pásztorát, miért tépte meg egyetlen lánygyermeke fülét; nem félt hátrafeszíteni annak a férfinak a kezét, aki vadállatként támadt oldalbordájára; nem félt félreállni az út szélére, hogy átsegítsen egy idős nénit a jeges zebrán; nem félt tetten érni a pincért, aki duplán számította fel az ételt; nem félt ringatni az ezüstszőrű uszkárt, aki a fájdalomtól sípolt; nem félt kirúgni harminc embert, hogy aztán valamennyinek új munkát találjon; nem félt zokogni barátja koporsója felett; nem félt szerencsétlen bohócnak öltözni fia születésnapi buliján; és nem félt bókolni annak a nőnek, akinek ötven évvel ezelőtt hűséget esküdött. 

Miközben az emlékeim között kutatok, mind a mai napig megvan az élmény, hogy a Bélára mindig mindenki nagy szeretettel és tisztelettel gondolt, férfiak és nők is, mert egész egyszerűen ezt váltotta ki a környezetéből. Kislányként csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől, mert bár nem értettem, nagyon is éreztem, hogy az én apukám egy különleges ember, akivel mindig mindenki kezet fog. Nemcsak óriás termete, ereje, de a szép ruhái, színes nyakkendői, parfümjének illata is levett a lábamról, és tízévesen már biztos voltam benne, hogy az apukám egy sztár – vagy, ahogy akkoriban mondták rá, egy úriember –, és nem véletlenül. 

Fotó: Profimedia

Amikor a faluban az oroszt felváltotta az angol, egymást érték a kultúrházban a nyelvtanfolyamok: két fiatal nyelvtanár odautazott a közeli nagyvárosból, hogy a felnőttek fejébe verje az alapokat. Így eshetett meg az, hogy szüleim generációja megtanulta a gentleman kifejezést – annak összes romantikus jelentésével együtt, és bár az emberek oroszhoz szokott nyelve nehezen állt rá az angol dallamokra, az úriemberből dzsentlimen lett, a trendi és modern kifejezést pedig ráragasztották az apukámra, a Bélára. 

Ma, negyven évvel később, miközben a falu pénztárosával, a Rózsikával beszélgetek, újra rádöbbenek, hogy a Béla mind a mai napig úriember hírében áll, akiről Rózsika őszintén úgy hiszi, ő az utolsó ezen a planétán. Bár az ő fantáziájában a dzsentlimen maga James Bond, az én apukám nem egy elegáns főhős – csak egy velejéig jó ember.