Váltás tizenöt év után: így lett elegem a munkámból

Huszonöt évesen egy irodában dolgoztam, de nem találtam benne kihívást, valami kreatívra vágytam.  Mikor egy hirdetésben láttam, hogy „exkluzív virágszalon” keres munkatársat, és nem volt feltétel a szakirányú végzettség, tudtam, ezt nekem találták ki. Úgy gondoltam, nyári munkának jó lesz, aztán majd keresek valami „rendeset”. Sosem gondoltam volna, hogy tizenöt év után, közel negyvenévesen még itt leszek.

(Profimedia)

Annyira elvarázsolt a virágdekoráció kreatív világa, hogy teljes lelkesedéssel vetettem bele magam. Olyannyira, hogy csak évekkel később kértem először fizetésemelést, mikor az egyik futárunk rámutatott, hogy rajtam kívül senki sem takarít és mos vázát, és  – mivel csak én tudok angolul, és értek valamennyit a számítógéphez – minden ügyféllel én tárgyalok, minden árajánlatot én írok és minden látványtervet és csinálok. Ja, és a webshopot is csak én tudom kezelni.

Míg én csillogó szemmel fogtam a kezembe minden szál virágot, addig negyvenes kolléganőim unott arccal kötötték a csokrokat és fásultan tűzögették az virágdíszeket.

Az sem zavart, mikor úgy hét év után arra lettem figyelmes, hogy virágot már régen nem kötök, hanem egy íróasztalnál bámulom a monitort egész nap, és csak koordinálok. Nem zavart, mert ezt a részét is élveztem. Az évek során munkatársak jöttek-mentek, barátságok alakultak, elégedett voltam. A munkám ugyan még mindig szép volt, de mikor az ember már a századik esküvőt virágozza fel, irodaházat növényezi be és hotelt öltözteti Valentin-napi pompába, a parázs óhatatlanul kezd kihűlni. A nyarak sűrűk az esküvők miatt, alig van szabad hétvége, az ősz már javában a karácsonyi készülődésről szól, ami december végéig egy őrület, év végén pedig jönnek a szilveszteri rendezvények. Utána mindent leszedni és elpakolni jövőre – ezzel elmegy gyakorlatilag az egész január –, és már el is jött a Valentin-nap, a nőnap, az anyák napja és újra a nyár az esküvőkkel. Időszakok, amiket az ember egykor izgatottan várt, már csak lemondó morgással nyugtáz. És kezdődik elölről a mókuskerék.

Mikor a barátaimnak említettem ezt, szinte mindannyian azt mondták, hogy „de hát olyan jó helyed van itt”, és én mindig elhittem, hogy ez így van, és nem is találnék jobbat. Az embereket elvakítja a virágkötészet és a rendezvénydekoráció – kívülről – csillogó világa. Csak egy gyönyörűen feldíszített esküvőt, hotelt vagy rendezvénytermet látnak, az ezzel járó kőkemény munkát nem. Pedig

a pár órányi tündöklés mögött rengeteg – sokszor problémás – megrendelővel való egyeztetés áll, illetve cipekedés, pakolás, kőkemény fizikai munka és stressz

Természetesen ettől még gyönyörű hivatás, ami a hálás ügyfeleket nézve ugyan sokszor valóban jutalmazó, azonban sokkal mocskosabb és keményebb, mint ahogy azt egy kívülálló gondolja.

Emlékszem, mikor hat évvel ezelőtt az egyik virágnagykeres beszállítónk, Béla közölte, hogy kilép cégétől – ami ráadásul családi vállalkozás volt –, és visszamegy tanítani, sokkal kevesebb pénzért. Sajnáltam, mert szerettem vele dolgozni, és elborzadva hallgattam, mikor kifejtette, hogy annyira utálja a virágokat, hogy ha sok pénze lenne, venne több száz vödörnyit, egy hangárba tetetné őket, majd nekiesne egy kaszával, és az utolsó szálig elpusztítaná őket.

Bélának búcsúajándékként egy üveg bort és – ha nem is kaszát, de – egy csinos sarlót adtam, amin annyira meghatódott, hogy egy kicsit be is párásodott a szeme. Akkor megfogadtam, hogy én nem fogok addig várni, amíg annyira belekeseredem a munkámba, mint ő, pedig olyan ember vagyok, aki szereti a biztonságot, és alapvetően tart a változástól.

Mikor nyáron egy esküvő rengeteg virága beözönlött a boltba, én csak sóhajtottam ahelyett, hogy megcsodáltam volna a több száz szálnyi szépséges orchideát. Miközben elnéztem a két kis fiatal gyakornokunk őszinte lelkendezését, csak arra tudtam gondolni, hogy régen én voltam ugyanez, most pedig nem vagyok más, mint az egykori belefásult, negyvenes volt kolléganőim.

Megfogalmazódott bennem, hogy tizenöt év után szeretnék végre egy olyan szilvesztert, amikor nem hullafáradtan esem be a buliba az egész napos dekorálás után, és egy olyan karácsonyt, amikor nem üveges szemmel bámulom a feldíszített fát, amit a hátam közepére sem kívánok. Sőt, továbbmegyek: szeretném, ha a karácsony újra karácsony lenne, mert jelenleg kijelenthetem, hogy utálom. Előfordult, hogy egy bemutatótermet díszítettünk nyáron, és hadd mondjam el, hogy

miután az ember feldíszített öt műfenyőt júliusban a 35 fokos melegben, valami megtörik benne, és a karácsony már sosem lesz ugyanaz, mint előtte.

Bármennyire nem foglalkoztam az elmúlt években én magam saját kezűleg dekorálással, a szállodák karácsonyi installációjában mindig szívesen segédkeztem. Olyankor mindig együtt az egész csapat, hajnalig dolgozunk, és fárasztó, de a vége mindig felemelő érzés, mikor büszkén végignézünk egy csodálatos ünnepi díszbe öltözött lobbyn. Ez idén is így volt, a katarzisom azonban ezúttal elmaradt. Láttam, hogy szép, amit csináltunk, de ennyi év után már nem tudtam úgy örülni neki, mint amennyire kellett volna.  Még ugyan nem voltam Béla, aki kaszával esne neki az virágoknak, de éreztem, hogy már nem vagyok messze tőle. Úgyhogy tudtam, eljött az idő, ideje váltani. A téli, hektikus szezonban tudtam, hogy nem hagyhatom cserben a kollégáimat, de tudtam, hogy ez az utolsó karácsonyom a cégnél.

(Profimedia)

Pár hete egy buliban újságírókkal beszélgettünk, elmeséltem nekik a váltásom okait. Többen mondták erre azt, hogy „de ebbe is bele lehet fásulni, tíz év múlva az írást is unni fogod, Cilkó”. Ezt hallva csak arra tudtam gondolni, hogy ha elém tennének egy papírt, amin az áll, hogy én az írást tíz éven keresztül csinálhatom, gondolkodás nélkül, boldogan írnám alá. Szerintem óriási dolog és ajándék az élettől, hogy ennyi idősen olyan karrierbe kezdhetek, amibe ugyanolyan lelkesedéssel vethetem magam, ahogy annak idején a virágkötészetbe. Eddig a kezeimmel voltam kreatív, most a fejemmel lehetek az.

Hogy az évek óta halogatott kilépésemnek van-e köze ahhoz, hogy nemsokára negyven leszek? Nem tudom, lehet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érintett meg a kerek évforduló közeledte. Ennek ellenére én, aki mindig féltem a változástól, most nem szorongok. Alig várom, mit hoz 2019.