Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

Ilike, a bunkó pénztárosnő, akin nem fog a kedvesség

Az embert nap mint nap rengeteg faragatlan ember veszi körül, ami ellen védekezni sajnos nem nagyon lehet. Hacsak!

Korábban úgy hittem, a kedvesség egy általános „fegyver”, ami minden ember szívében megmozdít valamit, rendszeres alkalmazásával pedig, pillanatokra ugyan, de jobb hellyé válik ez a világ. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert egy ember biztosan mozog ezen a planétán, akin nem fog a kedvesség: ő Ilike, a sarki közért ötvenes pénztárosa, aki az anyatejjel szívta magába a tahóságot

pénztáros

Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)

Ilikét három éve „ismerem”, azóta tűrök, nyelek és bízom, hogy kitinpáncélja alá egyszer majd utat törnek kedves szavaim. Eddig nem jártam sikerrel, pedig heti rendszerességgel rendre nála várom ki a sort, hogy megolvasszam. Hogy miért? Emberkísérletből. Dacból. Reményből. Magam sem tudom, mert az igazság az, hogy Ilikében egyetlen megkapó részlet nincsen. Tekintete fagyos, hangja szigorú, tartása büszke, arcáról egy az egyben hiányzik a mimika; sárga hajában piros csatok csücsülnek, köpenye maszatos, műkörmei drámaiak. Az összkép annyira lehangoló, hogy amikor megpillantom, mindig megsajnálom, és egy pokoli élet rajzolódik ki gondolataimban. Aztán „megszólít”, az együttérzés pedig azonnal elillan. 

„Most tényleg el kell magyarázom, hogyan működik ez itt?” – förmed rá az előttem álló negyvenes férfira, aki elkövette a hibát, hogy nem használta a műanyag kelléket, ami a fekete gumiszalagon a vásárlók zsákmányainak elválasztására szolgál. Ilike két terméket is lecsippant, mire kiderül a malőr. Hosszan mondja a magáét, megáll az esze, felnőtt ember, sóhaj, fejcsóválás, szúrós tekintet. A ledurrantott vásárló köpni-nyelni nem tud, csak bambán néz, és igyekszik valahogy feldolgozni a jelenetet. Ő még nem tudja, ez itt nem az a hely, ahol a kedves vásárlónak mindig igaza van. 

Gyorsan, magabiztosan, pokoli stílusban levezényeli a dolgot, majd egy váratlan pillanatban beleordít a mikrofonba, a kollégát, a Kálmánt szólítja, hogy méltóztassék elfoglalni helyét a kettes számú kasszában – elméletem pedig azonnal megdől, Ilike nemcsak a vásárlókra allergiás, tulajdon kollégáit is „onnan” rántja ki. Kálmán halántéka lüktet az utálattól, de nem szólhat be, néma tajtékkal veti be magát a pénztárgép mögé. 

E szigor láttán a következő vásárló, avagy én, egyből vigyázzba áll, és úgy rakja oda cuccai elé a műanyag vacakot, mint egy kisangyal. Dicséret persze nem jár, sőt köszönés se. Rám se néz, néha csattint egyet a nyelvével, sóhajtozik, és meg sem próbálja palástolni: mindent és mindenkit gyűlöl, tiszta szívből. 

„Kártyával fizetnék! Nem érintős, bedugós!” – mondom előzékenyen, mire rám emeli dermesztő tekintetét, és – mintha csak egy dilettánssal volna dolga –, kiböki: „Ismerem a kártyákat! Tudja, pénztáros vagyok!” Bár pontosan tudom, az illem és az ékesszólás számára nem élő műfajok, mégis meglep ez a nyers, kíméletlen utálat, amivel rám néz. Hiába kérek bocsánatot, hiába mondom, hogy csak segíteni szerettem volna, hogy nagyon sok pénztáros rákérdez a bankkártyám típusára, őt szemmel láthatóan irritálja a létezésem, és a szavamba vág: „Haladjunk, jó?!”

Ezt olvastad már?

Béla, az utolsó dzsentlimen

Ez is érdekelhet Megnézem

Bár előre elhatározom, nem hagyom magam kizökkenteni, Ilike nem lopja az időt, nincs több mondanivalója számomra, és azonnal lehord két külföldit, magyarul: „Hé, hé, kéretik nem a kijáraton bejönni! Hé, hé! Maguk ott!” Bár a fiatal párról ordít, hogy turisták, Ilike egyre hangosabban és tagoltabban ontja a szigort. A két fiatal értetlenül néz a vörösen izzó magyar asszonyra, mindössze annyit értenek, hogy nekik szól az előadás. Megsajnálom őket, elmondom angolul, mi van, és azt is, hogy a hölgy minden vásárlóval bunkó. Röhögnek! Ilike is érzi, hogy róla van szó, pillantásával azonnal megsemmisít, és a következő, szintén külföldi vásárlóval perlekedik: 

– Hopp, hopp! Gyerünk már, kezdjen el pakolni, nem látja, hogy nem férek el? – A fiatal lány kedvesen mosolyog, nem érti, mitől feszül a pénztárosnő keskeny szája, és rákérdez:
– What’s the problem?
– Problém! Problém! Ez a problém! Pakolni kéne! – és vad gesztusokkal mutogat a beütött termékekre, amik csak arra várnak, hogy ez a kellemes fiatal nő elővarázsoljon egy táskát, és elkezdje bepakolni őket. Az értelmetlen párbeszédben egyértelműen Ilike marad alul, röhejes az alakítás, érzi ezt ő is. A békés külföldi vásárlón nem fog a magyar átok – ahogy rajta sem a kedvesség. 

Címlap

top