Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

„Több száz ember gondolata van egy pszichológus agyában”

A terapeutákat sokszorosan veszélyezteti a kiégés. Hogyan kerülik el, és ki segít nekik? Interjú egy szakemberrel.

Alfréd Adler értelmezése szerint empatizálni annyit jelent, mint „látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik ember szíve szerint”.

A fogalom mindenkinek ismerős, nyilván sokakat megérint az, amit szerettük elmesél neki, legyen jó vagy rossz. Tudunk örülni annak, ha valaki sikert ér el, és tudunk sírni és szomorkodni, ha a másik gyászol vagy fáj neki valami.

A másodlagos öröm vagy trauma létező fogalom, utóbbival pedig érdemes foglalkozni, mert mentális egészségünkre hatással van. A másodlagos trauma lehet egy természetes, empatikus reakció mások szenvedésére, de káros is lehet, ha felgyülemlik. Hogy ki, milyen gyakran éli át, az változó, de van egy csoport, amely kétségkívül szinte ebben él. A terapeuták, akiknél előfordulhat, hogy kiégnek benne.

kiégés

Fotó: Profimedia

Miután az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hivatalosan is mentális betegséggé nyilvánította az említett kiégést (vagy burnoutot), kíváncsiak voltunk arra, mely szakmák a legveszélyeztetettebbek. Burnouttal egyébként hivatalosan akkor diagnosztizálhatják a pácienst, ha ez a három tünet együtt megvan:

  •     fáradtság és kimerültség,
  •     eltávolodás agyban a munkától, cinikus és negatív érzések a munkánkkal kapcsolatban,
  •     erősen csökkent szakmai hatékonyság,

és az orvos kizárta a szorongás vagy más mentális betegség fennállását.

Ha böngészünk adatokat, egy dolog szembetűnő. A kiégés, és az az általi öngyilkossági hajlam top 5-ös listáján mindenhol ott vannak az orvosok, egészségügyi dolgozók. Köztük is nagy számban a pszichológusok, pszichiáterek. Ezért kíváncsiak voltunk, hogyan tud egy szakember védekezni, és valóban ilyen súlyos-e a helyzet.

Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeutát kérdeztük.

A burnout sokakat fenyeget, nyilván nehéz egy egész nap sittet hordónak elképzelni, hogy agyban is el lehet végtelenül fáradni és az legalább annyira veszélyes. Mennyire veszélyezteti ez a terapeutákat? Mit tehet egy terapeuta, hogy ezt megelőzze? Milyen gyakran szükséges számukra a szupervízió?

Az egyik kliensem tapasztalata, hogyha egész nap nehéz fizikai munkát végez, lefekvés után két perccel már alszik, míg ha folyamatos mentális tevékenységekkel foglalkozik, nehezebb kikapcsolnia az agyát. Ez egy örökké aktuális kérdés. A most zajló amerikai előválasztási viták során Kamala Harris, az egyik demokrata jelölt a saját élettel kapcsolatos gondolatokat nevezte meg fő okként, ami miatt az emberek nem tudnak aludni éjjel („what wakes you up at 3 a.m.”). A pszichológusok munkája ilyen értelemben többszörösen nehezített, hiszen nem csak a saját gondolataik vannak a fejükben, hanem még több tucatnyi emberé is (az évek alatt több százé). Ez egy olyan hivatás, ami kis túlzással nem jár olyan fizikai kellékkel (vonalzó, logarléc, ásó, számítógép), amiket ha szó szerint leteszünk, és ott hagyunk a földön, a munka is velük együtt marad ott.

A pszichológus lelki folyamatokkal dolgozik, amelyek kis túlzással élve nem igényelnek többet egy papírnál és tollnál, éppen ezért nehezebb is a visszazsilipelés a hétköznapi életbe. Az is kihívás, hogy bár kreatív munkát végeznek, az eredmény sosem kézzel fogható és manifeszt (mint egy festmény vagy dal esetében), hanem absztrakt és sokszor külsőre nem is könnyen észrevehető. Az emberekkel dolgozók és segítő foglalkozást űzők emiatt is vannak nagy veszélyben, és nem véletlen, hogy ez már a WHO döntéshozóinak a figyelmét sem kerülte el: a burnout szindróma pár héttel ezelőtti beemelése a mentális rendellenességek közé mindenképpen egy nagy lépés. Sajnos az egészségügyben dolgozó pszichiáterek, pszichológusok öngyilkossági rátája mindig is a legmagasabbak közé tartozott szerte a világban. A szupervízió mellett legalább olyan fontos a mentális munka és a fizikai munka megfelelő aránya. Utóbbi lehet kertészkedés, favágás, bármilyen tartós pulzusemelkedést eredményező sporttevékenység, hiszen így érhető el az egyensúly. Ugyanígy segíthet, ha a mindennapi terápiás munkát úgy képzeljük el, mint a belégzést, és mellé illesztjük a kilégzést: ami lehet cikkírás, interjú, oktatási tevékenység, amikor visszaadunk valamit átdolgozva abból, amit a folyamatok során megszűrtünk.

Amikor valaki segítő munkát végez, van ajánlott óramennyiség amennyit hetente foglalkozhat mentális betegekkel, függőkkel?

Hivatalos ajánlás nincs, mert egy pszichológus sokféle munkát végezhet. A pszichés vezetés, szupportív támogatás, pszichoedukáció (mentális betegségekkel kapcsolatos információátadás), nevelési tanácsadás mind-mind másabb munkafolyamat, mint a klasszikus pszichoterápia. Ez utóbbi sokkal mélyebb, összetettebb, és inkább igénybe veszi a terapeuta szakember libidóját. Ne lepődjön meg senki a szóhasználaton, Freud a libidó szó alatt az életösztönt értette, mindazt az energiát, amit egy ember kreatív, alkotó munkára tud fordítani. Ez lehet festés, írás, zenélés, azonban ezeknek van egy véges kapacitása és egy tartomány után az embernek nem marad aktuálisan szabad vegyértéke. Egy terapeuta nem tud egy héten át mindennap 8 órában pszichoterápiát vinni, mert neki is véges a libidója – mint minden emberi lénynek. Ezért szükséges más tevékenységformát is végeznie (ld. a fentebb említettek), nem beszélve a rekreációról, feltöltődésről. Kutatások foglalkoznak azzal, hogy mi megy végbe azokban a szakemberekben, akik évek alatt naponta több órában emberek legsúlyosabb traumáit hallgatják, azaz mentális értelemben nézik végig a halált, az erőszakot, a szexuális, fizikai, mentális bántalmazást, s az eredmények azt mutatják, hogy a legnagyobb odafigyelés mellett sem múlik el ez esetükben nyomtalanul.

Nyilván az lehet terapeuta, aki elvégzi a képzést, majd abszolválja, de mitől jó egy terapeuta? Attól, hogy empatikus, vagy pont attól, hogy el tud más életétől teljesen vonatkoztatni?

A terapeuta cím önmagában csak egy jogosítvány arra vonatkozóan, hogy az illető elvégezte a jogszabályok által előírt képzéseket. Hogy mitől lesz valaki gyógyító, ahhoz a „book learning”-en kívül „life learning” is szükséges. Önnön maga életében szükséges megoldania olyan konfliktusokat, amelyekkel a kliensei is szembenéznek, különben nem lesz hiteles az illető. A modelltanulás lényege a behelyettesítésben rejlik: egyfajta azonosulási modell a terapeuta személye, akitől konfliktuskezelési, érzelemszabályozási, viselkedésbeli praktikákat tanulhatunk. A korai elméletek „tabula rasa” (üres lap) elképzelése, amely szerint a pszichológus egy fehér vászon, amire kivetít valamit a páciens, mára már meghaladottak.

Ahogy egy hajléktalantól sem kérnénk otthonteremtési tanácsot, pszichológusválasztásban is érdemes megnézni, az illető mosolygós, derűs, az életével elégedett, a konfliktusait felvállaló, önmaga felelősségét a saját sorsát illetően hangsúlyozó ember-e, vagy éppen ellenkezőleg. Emellett pedig van még egy fontos szempont, amit az angolszász irodalom tálentumnak, azaz a személyiségben rejlő gyógyító effektusnak nevez: ez a tehetség ritka, ahhoz lehetne hasonlítani, mint hogy napi nyolc óra gyakorlással bárkiből lehet jó zongorista, de ahhoz, hogy a Carnegie Hallban léphessen fel, valami többre van szüksége a tisztes iparosmunkánál. A pszichológus hivatásra is – mint annyi más foglalkozásra – léteznek személyiségszerkezetüknél fogva alkalmasabb emberek. Jung szerint a jó terapeuta rendelkezik egy „optimális sebzettséggel”, azaz megélt bizonyos konfliktusokat a saját életében, és hatékonyan meg is oldotta azokat. Bagdy Emőke szerint a terápia egy útvesztő, ahol a terapeuta szépen, óvatosan fogja a kliense kezét, és vezeti őt az úton. Magának a szakembernek szükséges tehát tudnia, hogy merre visz az út, nem funkcionálhat hályogkovácsként próba-szerencse alapon. A konkrét traumafeldolgozással, abúzuson átesettekkel, bántalmazottakkal foglalkozó pszichológus munkája azért is sokszorosan nehéz, mert egy alapvető emberi reflexet kell legyőznie: neki nem szabad elfordulnia, „ellenkező irányba indulnia”, hétköznapi emberi szinten bevonódnia a tragédiákat illetően, hanem a tűz gyújtópontjába kell behatolnia.

Ez azért veszélyes tud lenni. Mennyire fektetnek hangsúlyt a képzéseken arra, hogy azzal foglalkozzanak, a terapeuta ne vonódjon be túlzottan érzelmileg a páciense életébe?

Minden szakpszichológusnak kötelezően előírt óraszámú önismeretet kell elvégeznie. Ez segíti, hogy saját élménye legyen arról, milyen egy idegen embert beavatni élete legféltettebb titkaiba, valamint a saját vakfoltjaira, elakadásaira is felhívják a figyelmét. Ha például meg nem oldott konfliktusa van a szüleivel, vagy meg nem oldott gyermekkori traumákat hordoz magában, mint a páciense, akkor nem tud objektív segítő maradni a folyamatban és elviszik a saját érzelmei. A határok kérdése a terápiában egyébként is lényeges: az idő- és formai keretek, a magázódás kérdése, a terápián kívüli érintkezés lehetősége például egy borderline betegnél fontos és mindenképpen előre tisztázandó, amelyet az úgynevezett terápiás szerződés megkötésekor közösen át kell beszélni.

Van azonban olyan, hogy egy terapeuta nem tud kezelni egy beteget. Milyen okok fennállásakor köteles egy terapeuta elküldeni egy pácienst máshoz?

Legelső ilyen eset, ha a kompetencia-határain túl van. Ezt minden képzésen oktatják, kinek meddig terjednek a segítségnyújtást illető szakmai lehetőségei. A következő ilyen helyzet, ha a terapeutát gyengéd érzelmi szálak kezdik fűzni a klienséhez. Ha elveszíti objektivitását, akkor egyúttal elveszíti segítő szakember szerepét is. Emellett lehetnek olyan helyzetek, amikor nincsen meg közöttük a környezeti összeillés (azaz a „kémia”): ha valaki nem tud dolgozni egy gyermekét molesztáló apával, vagy nem érzi magát biztonságban egy szélsőséges nézeteket valló, nagydarab emberrel egyedül a rendelőjében, akkor ezeket mind időben észre kell vennie a saját érett önismeretének függvényében. Külső szakember – például orvos, dietetikus – bevonása a szomatikus (testi) érintettséget is mutató esetekben kiemelten fontos (például anorexia nervosa). Az elhanyagolás, bántalmazás, veszélyeztetés esetében családsegítővel, gyermekjóléti szolgálattal szükséges lehet konzultálni, illetve gyógyszeres kezelést igénylő esetekben indokolt pszichiáter szakorvossal felvenni a kapcsolatot.

Márpedig, a statisztika azt mutatja, legalábbis a látszat, hogy a páciensek száma egyre nő. Ez valóban így van, vagy többet beszélünk róla, illetve többen mernek (tudnak) segítséget kérni?

Részint abból is adódik a növekedés, hogy a szűrési és diagnosztikai rendszerek hatalmas fejlődésen mentek keresztül, azonban ez csak az érem egyik oldala. Létezik egy vizsgálatsorozat, amely számos európai ország több tízezer gyermekére terjedt ki, és annak megállapításai szerint a hazai és nemzetközi trend egyértelmű: a pszichoszomatikus tünetek és zavarok gyakorisága exponenciálisan nő (ezek az ún. HBSC kutatások). Ezzel párhuzamosan az elektronikus eszközhasználat szintén növekszik, amely rovására megy az egymással eltöltött személyes időnek és a szeretetkapcsolatok ápolásának, amelyek saját kutatásaink szerint is védőfaktorként funkcionálnak a pszichés problémákkal szemben. A cyberbullying jelensége egy külön cikket megérdemelne, ahogyan az is, hogy a legfrissebb adatok már a világ laikus döntéshozóit is aggodalommal töltik el. Bővebben erről legutóbb az Independent írt. Segítséget csak kormányzati, szakemberi és szülői szinten együttesen lehet érdemben nyújtani, amelynek irányába ezek a kutatások – a klímaváltozáshoz hasonlóan – felhívó jellegük és problémafeltáró mivoltuk miatt egyértelműen vezetnek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top