Lélek

Kutyaszemmel vizslatva a világot, nemcsak nézek, hanem látok!

Horváth Niki a látását elvesztette ugyan, de hű társra talált Lili személyében. Ismerjétek meg egy nyugdíjas vakvezető kutya történetét!

A szoba bejárati ajtajánál egy kutyaágy terpeszkedik. A kényelmesnek tűnő, bolyhos fekhelyen hófehér labrador pihen. Aranyszínű szempillái mögött csokoládébarna írisz kémleli a világot. Ám jelenleg épp befelé, álma birodalmába figyel. Karamell nózija jár, hófehérben végződő bajusza mozog. Hirtelen bársonyos fülei is megrezdülnek, s mancsai őrült vágtatásba kezdenek. Szalad. Hogy ki, mi után? Azt csupán ő tudhatja. Egyszer csak elcsendesedik, s halk farokcsóválás adja tudtára a környezetének: mindaz, amit átél, boldogsággal tölti el.

A leírás ezer meg ezer kutyára ráillene. Még úgy is, ha hozzátenném az elmondottakhoz, hogy egy 14 éves, nyugdíjas vakvezető kutyáról szól a mese. De nekem ő nem ezer meg ezer, hanem az egyetlenegy. A szemem világa, a lelkem másik fele.

Lili, nyilvántartási nevén Érzés 2006-ban látta meg a napvilágot, hogy felnőve láttassa a nagyvilágot. Dolly kölykei néhány hét alatt megerősödtek és felbátorodtak annyira, hogy kis vakkantások és nyüszítések hagyták el az alom környékét. A lógó fülű, óriás hasú, még anyatej illatú gombolyagok koromfekete tömeget alkottak, egyetlen, határozottan fehér pontot kivéve. Lili édesanyjára ütött, testvéreitől pedig elütött. Nyomban felfedezhetővé vált a hófehér, visszahúzódó, félénk kölyök. Mert hogy így jellemezték baby Lilit mindazok, akik ismerték.

A vakvezető kutya, aki új életet adott gazdájának

Lili és gazdája, Horváth Niki (Fotó: Kondor Tamás)

2005-ben, másfél évvel a csodaalom megérkezése előtt véglegesen elvesztettem a látásomat. A folyamat hullámzó és hosszadalmas volt, jobb és rosszabb periódusokkal tűzdelve. Ám abban az esztendőben a sötétség fátyla, úgy tűnt, visszavonhatatlanul rám omlott.

Próbálkoztam fehér bottal közlekedni, de ténykedésem ön- és közveszélyes volta hamar elvette a kedvemet. Ehhez az esések is hozzásegítettek, meg a bennem kialakuló félelem, képtelenség érzése.

Abban az évben három hónap kemény küzdelem után édesapámat is elveszítettük. Anyuval ketten maradtunk kerek e bolygón. Ekkor igényeltem vakvezető kutyát, mert egyértelművé vált, hogy az önállóság felé ez az egyetlen, számomra is járható út.

Több évnyi sorban állás várt rám, hiszen rajtam kívül rengetegen vágytak arra, hogy négylábú segítővel egészüljön ki az életük.

2006 őszén azonban megcsörrent a mobilom. A vonal végén a csepeli Vakvezetőkutya-Kiképző Iskola nyílt és váratlan kérdése fogadott: felnevelnénk-e édesanyámmal egy kölyökkutyát, akit aztán később, ha minden körülmény adott, nekem képeznek ki?

Néma csend. Halló! Időt kértem, de fejben már előrébb jártam. Soha olyan lassan még nem telt el tanítási nap, mint akkor. S végre, amikor hazaértünk, mindenféle bevezetés nélkül a tények elé állítottam anyut és kistányér szemekkel nézve őt, feltettem a féltve dédelgetett kérdést: felneveljük?

Fel. Mondtuk ezt úgy mindketten, hogy sohasem volt kutyánk, igaz, mindig is szerettük a farokcsóválós bagázs tagjait.

Felkiáltottam, bele a telefonba, s már ki is jelöltük a dátumot, amikor elhozhatjuk. Kit is? Semmilyen extra kérés nem jutott eszembe, csak annyi, hogy ha lehet, zsemleszínű legyen a kis jövevény. S hogy ez miért volt lényeges? Azért, mert gyermekkoromtól kezdve a zsemleszínű labrador-retriever volt a kedvenc kutyafajtám. Sohasem hittem volna, hogy meg kell vakuljak az életembe bemancsoló csodáért, de azt még kevésbé gondoltam volna, hogy még ezerszer megvakulnék, csak hogy Lilit ismerhessem.

A vakvezető kutya, aki új életet adott gazdájának

Niki és vakvezető kutyája, Lili (Fotó: Vagány Facebook-oldala)

Az első találkozás félénk, megilletődött, meghatott, boldog pillanatai most is élénken pulzálnak bennem. A kutyasuli nappalijának kövén csücsülő kiskutya hasa földig ért, mancsai óriásinak tűntek, amik négy felé csúszkáltak, ő pedig ide-oda lebbenő fülekkel egyensúlyozott. Közben hol engem, hol édesanyámat, hol a családtagjaimat nézte kikerekedett szemekkel.

„Milyen nevet választottál neki?” – hangzott fel a kérdés.

„Lili.” Elcsuklott a hangom, ahogy életemben először kiejtettem a szívem mélyében megfogant nevet. A gombóc pedig tétován elindult felém, s belenyomta jéghideg, nedves nóziját a tenyerembe. Én elérzékenyülve simogattam, végül felemeltem, bár technikai tudás hiányában úgy fogtam, ahogy sikerült. Lábai erre-arra lógtak, kis feje bólogatott, de egy hatalmas fülemre irányított puszival jelezte, egyelőre ez az ügyetlenség is megteszi.

A hazafelé út egyetlen zokugatás nélkül lement. Felértünk a lakásba, majd Lili belerágott kettőt a sípolós gumicsirkéjébe, ami welcome drink helyett üdvözlő játék szerepet töltött be. Aztán teletömte magát táppal, vízzel, s végül megtisztelte a lakás néhány pontját végtermékeivel. Amikor a szekrény alól gyanúsan kifelé csordogáló folyadékot észleltük, az is derengeni kezdett, hogy az elkövetkező hónapokban nemcsak a póráz, a labda, hanem a felmosó vödör és rongy is hűséges társunkká válik majd.

Így is lett. Elképesztően furfangos kölyökként Lili minden csínyben elsőséget vállalt. Fogkoptatási akciója vadonatúj megjelenést kölcsönzött az ágyamnak. Kár, hogy akkoriban a koptatás legfeljebb a farmerek divatját jellemezte. Egyszer kirágott a konyhafalból egy minimum tíz centis darabot, talán abban bízott, hogy berághatja magát a spejzba, ahova mennyei falatok  csábították. Mohóságát semmi sem überelte, s ez egész életét végigkísérő jellegzetességévé alakult. Igazi, hamisíthatatlan, haspók labradorrá cseperedett, aki a kaján kívül a legjobban a vizet és a sarat – főleg e kettőt együtt – szereti.

Kópéságát aztán kiképzője, Bajnóczy Enikő a lehető legjobb irányba terelte. S a szertelen, bohókás, csélcsap, farokcsóva kisasszonyból vakvezető kutya vált. Persze a természete nem változott, s ha szabadon engedtem, továbbra is hajlott a csínytevésekre. De hivatással, s ezáltal nem várt komolysággal gazdagodott.

Sem első, sem utolsó utunkat nem feledem soha.

Amikor életemben először fogtam meg a hámfogót, majdnem elhagytam a nadrágomat, Lili olyan tempót diktált. Az akadályok hirtelen eltűntek előlem, én pedig repültem. Olyan szabadságot éreztem, amit utoljára látóként. Könny tolult a szemembe, és csak arra tudtam gondolni, hogy Lili új életet adott nekem. Aznap, ott és akkor újjászülettem.

A vakvezető kutya, aki új életet adott gazdájának

Fotó: Vagány Facebook-oldala

Az utolsó utunk 13 évvel később, a járványt megelőző hetekben történt. Szemem fénye fehérségét ekkor már ősz szőrszálainak is köszönhette. A pékségbe baktattunk el együtt, szépen, komótosan, lassan. A kajás helyeket mindig is imádta, úgyhogy különösebb irányítás nélkül vezetett. Igaz, ekkor már a szó nem lett volna elegendő útmutató, mert nem sokkal korábban Lili elvesztette a hallását.

Amikor hazaértünk, levettem róla a hámot, letérdeltem elé, átöleltem, és épp úgy sírtam, mint amikor először láttam, vagy amikor elsőnek léptünk ki együtt az utcára.

Nem a bánat, nem a szomorúság generálta a könnyeimet, hanem a végtelen, kifejezhetetlen hála.

Hála azért a 13 esztendőért, amit mancs a kézben hol sétáltunk, hol futottunk, hol csoszogtunk végig. Hála a kitartásáért, hogy sohasem adta fel, még akkor sem, amikor az élet szikrája tünékeny lángként pislákolt bennem. Hála azért, hogy életet adott nekem, s nemcsak egyszer. A veséim leállása után ő biztatott hideg orrával, hogy keljek fel, és ha fáj is, de menjek. Vele, miatta és érte. És neki megtettem. Mentem. Hála azért, hogy az ezernyi tanórát, kötelességet, ismétlődő útvonalak bejárását türelemmel, nyugalommal és megértéssel teljesítette. Hála azért, hogy általa kinyílt a világ, s megpillantottam önmagam jobb, ügyesebb, önállóbb változatát. Hála azért, hogy a gyász sodró folyójából édesanyámat kirángatta, akit legalább akkora odaadással szeret, mint engem. S persze ez kölcsönös.

Hála azért, hogy megtanított közlekedni, tájékozódni, és bízni a megérkezés sikerében. Ma már fehér bottal járom az utcákat, de ez sem menne Lili nélkül. Hiszen tisztán emlékszem, hogy megérkezése előtt milyen kudarcos végeredménnyel zárultak a botos próbálkozások. Most pedig biztos talpakon állva haladok előre, mert Lili minden egyes mancsnyomával oktatott.

Tanított az élet szeretetére, és arra, hogy nincsen más, csak ez az egy pillanat. Az itt és a most. A múlt csontját már megrágták, a jövő pörce meg még nem csámcsogható. Marad tehát a jelen mennyei mannája. Tanított arra, hogy minden bokor alján valami gyönyörűség vár a felfedezésre, hol egy aprócska virág, hol egy nagyobbacska gyanús kupac, ami kutyaszemmel minden bizonnyal több mint vonzó.

Tanított arra, hogy a szeretet nem egy érzés, ami vagy van, vagy nincs. A szeretet egy állapot, ahonnan a világot jobbá tevő cselekedeteink, gondolataink származnak, s amin keresztül a tetteink megnemesülnek.

Lili napjában ezerszer ugyanolyan lendülettel üdvözöl minket. Minden alvás után olyan, mintha először látnánk egymást. S az odaadása sohasem csökken.

A vakvezető kutya, aki új életet adott gazdájának

Lili 14 éves (Fotó: Vagány Facebook-oldala)

Tanított arra, hogy a betegség egy illúzió, az örökké lángoló lélekfény az egyetlen igazság. Nem egy daganateltávolító műtéten esett át, ám ezeket is épp olyan békével viselte, mint hallása elvesztését, vagy a váratlanul rátörő epilepsziás rohamok utáni pihegést. Az aktuális diagnózis szerint vesebeteg, ami annak a tudatában, hogy jómagam heti háromszor járok dialízisre, több mint borzongató. De tudom, miben töri a fejét, és megbeszéltem vele, hogy nem jó ötlet. Mert bár közös életünk során számtalanszor megmentett, de többé már nem kell! Szerintem értette a célzást, mert nagyon jól érzi magát.

14 éves múlt szeptemberben. Mindennap sétálna, menne barangolni, felfedezni. A játékos doboza csurig van plüssökkel. A sípolós labda az egyik kedvence, s mivel a sípolás a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, így azt sem érzi problémásnak, ha este tízkor zendít rá a játékra. A hámja még mindig a fogason lóg, a fehér botom mellett. Olykor rajtakapom, hogy megszaglássza, megböködi. Pontosan tudom, mit tenne, ha újra magára ölthetné a ruhát. Menne, vezetne, óvna és vigyázna rám. Mert egykor a vakvezetés munkának, hivatásnak indult, de mára már természetévé vált, ahogy az a vágy is, hogy a két test: ő és én egy lélekben egyesülve haladjunk tovább az élet örökkévalóságba vesző útján.

Olvass többet a vakvezető kutyákról:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése