„A szer pont azt adta meg nekem, ami hiányzott belőlem” – A legtöbb függő küzd, de elveszti a harcot

A lakótelepi kocsma délutáni félhomályában időről időre felizzanak a cigaretták. A mosogatószer illatú poharak koccanásának hangja hallatszik, miközben néhányan már a könyökükre hajtott fejjel alszanak. A kopott pult mellett egy félkarú rablót etetnek aprópénzzel: peregnek a barackok, hullanak az almák, a pulzust emelő Bónusz felirat is rendre megjelenik, de sehogy sem jön ki a pénzesőt jelentő sorminta. Az újabb vesztes kör után a hely törzsvendége idegesen megtapogatja a farzsebét, majd belenéz az üresen ásító tárcájába: ma is alig maradt valamennyi pénz a béréből. Hosszan nézi a havi fizetését elnyelő masinát, aztán beledobja az utolsó érméit a gépbe.

Észre sem veszi, hogy a kék munkásnadrágjához olykor lyukas cipők érnek. A kiskamasz Norbi az, aki láblógatva ül a bárszéken túlméretezett kabátjában és a homlokába csúszott sapkájában. Suli után gyakran belóg ide, és órákig nézi, ahogy a felnőttek játszanak a masinán. Senki sem hiányolja otthonról, nem jön érte sem az anyja, sem az apja, és ő sem siet haza.

Jobb itt ülni a sarokban, inkább szurkol ennek a furcsa, magában beszélő palinak, aki amolyan bumeráng: mindig visszatér, bármennyit is veszít. Honnan is tudhatná Norbi, hogy végtére is a saját jövőjét nézi, hogy nem is olyan soká, ő lesz az a férfi, aki a függőségek bűvöletében az összes pénzét, az egész életét eljátssza, és olyan mélységeket jár meg, ahonnan ő maga sem hiszi el, hogy valaha visszatér.

Bajcsi Norbert 5 és fél éve tiszta, ennyi ideje nem játszott. Nem drogozott és nem ivott. A szenvedélybetegsége, mint sok függőnél, nem korlátozódott egyetlen addikcióra, hanem szorosan összetartoztak, kiegészítették és cserélték egymást, ha az egyik valamilyen oknál fogva kiesett. Mind közül a játékszenvedélye volt az egyik legerősebb béklyó, amellyel kapcsolatban még ma is tartja magát az a makacs tévhit, hogy biztos nem lehet olyan kemény, mint az, amikor valaki szúrja a szert, vagy alkohollal pusztítja magát. 

Jól tudja ezt Norbi, akit egyszerre több addikció is mozgatott. Ha kellett, lopott és hazudott, szemrebbenés és bűntudat nélkül, hiszen a függőség  átalakítja a személyiséget: minden gondolat és tett, minden kiejtett szó a manipuláció része. Mindennek egyetlen célja van, hogy megszerezzék függőségük tárgyát.

„Addig, amíg függőként éltem, szerintem soha nem tudtam szívből bocsánatot kérni”– magyarázza Norbi, aki csak a gyógyulása után jött rá, hogy szinte determinálva volt az élettörténetében az, hogy felnőve az addikciók rabja lesz.

Meghatározó múlt

„Nagyon sok erőszakot láttam. Otthon rengeteget, amikor verték egymást a szüleim. Aztán lett egy nevelőapám, akinél ugyanez megtörtént” – emlékszik vissza súlyos gyermekkorára. Az érzelmi depriváltság alapérzéssé, az otthoni légkör pedig annyira szorongatóvá vált, hogy iskola után csak annyi időre ment haza, hogy ledobja a táskáját, majd a közeli játszótérre, vagy sportklubba sietett. Csapódott, ahová tudott, de mindenhol kívülállónak érezte magát, a suliban froclizták, és nem értette, hogy az ő családja miért más, mint a többi gyereké. Magányosságában egyre inkább magába fordult, tüskéket növesztett, hogy megvédje magát az újabb fájdalmaktól és bántásoktól. Egy banda fogadta be, és ő mindent megtett azért, hogy hozzájuk tartozhasson. Így próbálta ki a drogokat is, 13-14 évesen. Emlékszik, az első ecstasy keserű ízt hagyott a nyelvén, miközben gyorsan lehúzta egy kólával. Amikor a szer elkezdett dolgozni a szervezetében, Norbi valami olyat tapasztalt meg, amit eddig még soha.

– mutat rá a fő okra, amiért később nem tudott szabadulni a drogoktól.

A hamar megnyúlt kiskamasz elindult egy olyan úton, amire a legtöbb hátrányos helyzetű, bántalmazott sorsú gyerek rásodródik, amennyiben nem kapnak segítséget. A fiatalkori bűnözésnek vannak ugyanis kiváltó okai, mint a családi élet felbomlása, a családi diszfunkciók, a szülőktől látott minta öröklődése, a család átlagon aluli jövedelmi helyzete. Ezek Norbi életében mind, egytől egyig jelen voltak.

17 éves volt, amikor a fiatalkorúak börtönébe került, főleg a lopások miatt. A változáshoz nem sok segítséget kapott, ellenben találkozott sok-sok hasonló sorsú fiúval, akik között csak megerősödött benne az érzés, hogy ő ide tartozik. 

Minél erősebbé váltak az addikciói, annál keményebb ügyekbe keveredett, a szereket, a játékot egy ponton már nem is arra használta, hogy megélje a belső szabadságát, hanem hogy elnyomja magában az életével kapcsolatos kételyeit, és az egyre jobban fájó, régi traumáit. Így maradt a valóság kilúgozása, literszámra megivott alkohollal, a drogok orosz rulettjével, és a szerencsejáték drága adrenalinlöketeivel.

Olyan ez, mint egy lassú fuldoklás

Az ember olykor a felszínre küzdi magát, hogy levegőt vegyen. Mielőtt újra lehúzná a mély. Norbi is egy ponton azt hitte, megmenekült. Találkozott ugyanis egy lánnyal, aki más volt, mint akiket korábban ismert. Épp egy helyi trafikban volt, a haverjai hangosan gratuláltak a szabadulásához, és nógatták, meséljen még, milyen volt a kóterben. Automatikusan jöttek belőle a sztorik, de közben csak arra tudott gondolni, le kell szólítania, meg kell ismernie ezt a láthatóan nem idevaló lányt. 

Hamar összeházasodtak, Norbi pedig belecsöppent egy olyan életbe, amire mindig is vágyott. A felesége hatására nem járt el a kocsmába, nem használt drogokat, és keményen dolgozott egy gyárban. A kívülállók szemével úgy tűnt, és Norbi is nagyon szeretett volna hinni abban, hogy megváltozott, a házasság elhozta számára a teljességet.

A függők hozzátartozói, mint Norbi felesége, sokszor minden erejükkel támogatják a leszokást, de a legjobb szándék mellett sem a megfelelő módon segítenek. A másik folyamatos megmentése, a fogyasztás számonkérése, vagy az anyagi támogatás alá-fölérendelt viszonyba rendezik a függőt és a hozzátartozóját. Felnőtt és gyermek szerep rajzolódik ki, amely játszmákat indít el. Ez történt Norbiéknál is, szabályoknak kellett megfelelnie:  a drog, a kocsmázás, a zűrös haverok tiltott listán szerepeltek, ám a társadalmi elfogadottsága miatt a szerencsejáték és az alkoholfogyasztás nem okozott otthon akkora problémát. Mindig volt sör a hűtőben, és a nappaliból mehetett a fogadás, a tippmix és az online póker is.

A belső üressége egyre inkább elhatalmasodott rajta, és ezt az űrt a játékkal próbálta meg betömködni. A férfi kezéből egyre jobban kicsúsztak a dolgok, sírások és veszekedések váltották egymást, és egy reggel arra eszmélt, hogy a felesége nemcsak pár napot tölt az anyjánál, hanem tényleg elvált tőle. Ő pedig egyedül ült az üres panel nappalijában, és gyerekkora óta először, újra sírt. Nem tudta feldolgozni, hogy csalódást okozott annak a személynek, aki segíteni próbált rajta, szembenézni a problémáival pedig továbbra sem tudott. A négy fal közé rendelte épp azt, ami a dealer repertoárjában szerepelt: eleinte kokaint, heroint, amfetamint, és ha ezek épp nem voltak, akkor jöttek a dizájner drogok. 

Három évig tartott az utcai lejtmenete, aminek a végén már csak ötvenvalahány kiló volt, és nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is a teljes szétesés szélére került. Az egyik éjjel a drogos delíriumában arra riadt fel, hogy egy rendőrautó fényei szűrődnek be abba az elhagyatott házba, ahol épp meghúzta magát egy drogos társával. Azt hallucinálta, hogy világítanak be a rendőrök, és hangosbeszélőben a nevét kiabálják, hogy feltartott kézzel menjen ki. Felkapta a táskáját és feltartott kézzel ment ki a ház elé, ahol persze nem volt senki, de annyira erős volt a képzelődése, hogy azt gondolta, biztos felhívták a zsarukat. Fogta magát, és a maradék pénzéből vett egy üveg bort, meg egy szivarka cigarettát, azt a legolcsóbbat, és besétált a rendőrségre, hogy feladja magát. Így került a zárt osztályra, ahol egy idő után jól visszajáró vendég lett.

A végállomás: halál vagy újrakezdés?

Minden keménydrog- és alkoholfüggő addikciós karrierjében eljön az a pont, amikor zsigerileg érzi, hogy a szervezete nem bírja tovább, hogy az az életmód, amit rendszerint az utcán folytat, egyre több és rosszabb szerekkel mérgezve magát, nem is olyan soká a végéhez ér. Ezt érezte Norbi is, amikor magától elbotorkált a kórházhoz, amelynek pszichiátriai osztályán már gyakran megfordult. Az orvos, aki többször pakolta már össze, amikor ajtót nyitott neki, lemondóan közölte vele, hogy ők nem tudnak rajta többet segíteni.

„Ott lepergett előttem az életem, és akkor az volt bennem, hogy itt a vége, felfogtam azt, hogy az ajtó mögött se ideális a helyzet, de én még oda se vagyok jó” – meséli, hozzátéve, hogy nem hagyták teljesen mankók nélkül, egy ápolónő, megadta neki egy drogambulancia címét. Menjen oda, ott majd segítenek neki.

Egyszerű mondatok, egyszerű utasítások, ugyanakkor egy függő gyakran nem tud, nem bír elmenni segítséget kérni, mert az elvonási tünetek a szer felhajtása felé mozdítják. Norbi viszont annyira érezte, hogy mindennek a végén jár, hogy valahogy elvonszolta magát a drogambulancia címére, ahol egy exdrogos ismerősével találkozott, aki immár segítőként dolgozott a helyen.

A volt drogfüggők alkalmazása az addiktológia területén egyébként jól bevált módszer, nemcsak utat mutatnak, hanem érzelmileg is támogatják és megerősítik kételyeikben a józanodó függőket. Hiteles figurák, hiszen végigjárták ugyanazt az utat, mint ami Norbi előtt állt. Akinek nagy szerencséje volt: csak egy hetet kell várnia ahhoz, hogy felvegyék a rehabra. A hét nap egy függő számára azonban rengeteg idő, pláne, ha az illető az utcán él: közben elveszítheti a motivációját, börtönbe kerülhet, és túl is adagolhatja magát. A srác egy heroinista társánál húzta meg magát, így nem kellett utcáznia, és vendéglátója még abban is segített neki, hogy kikísérte a vonathoz.

Így is lehet?

Norbi ma neonszínű védelmi sisakban osztja ki a munkákat építésvezetőként, a csapatában gyógyulófélben lévő függők is dolgoznak. Hetente egyszer önkéntes munkát végez, többfelé segít a hasonló sorsú fiatalokon, és iskolákban is tart drogprevenciós előadásokat, feleségével pedig gyermeket várnak. A pár évvel ezelőtti énje, aki kapualjakban és junkie tanyákon húzta meg magát, vagy a még fiatalabb Norbi, akit tizenévesen nem érdekelte, ha bekasztlizták, valószínűleg az arcába nevetett volna annak, aki azt mondja neki ma, hogy 38 évesen itt fog tartani, ahol most. Ezt a lehetőséget korábban senki nem mutatta meg számára, így el sem tudta képzelni azt sem, hogy egyszer mindez az övé lehet. Egészen addig, amíg be nem lépett a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon kapuján, ahol megtudta, milyen az, amikor szeretettel, elfogadással fogadják.

„Rájöttem, hogy ez az érzés hiányzott az életemből, hogy önzetlenül szeressenek azért, aki vagyok” – mutat rá a függőségeinek a fő okára, hozzátéve, hogy az érzelmi lökésre hatalmas szüksége volt, hiszen a rehabon élete legnehezebb időszaka következett, fizikai és pszichés elvonásokkal. Ráadásul először tiszta fejjel szembe kellett néznie saját magával és mindazzal, amiket addig tett, mondott, ahogy ártott másoknak és saját magának is. Norbert szerint az ott felépített rendszer mentette meg, amely során  különböző kompetenciákat szereznek a gondozottak. Megtanulta többek között, hogy lehet konfliktust kezelni, mit jelent a megbízhatóság, a felelősség, a segítségkérés és a segítségnyújtás. Milyen szeretni önmagát.

Híd a jövő felé

A visszatérés a hétköznapokba minden függő egyik nagy, ha nem a legnagyobb félelme, és nem csupán azért, mert szermentesen kell élnie – az intézmény izolációja nélkül. A rehabilitációs terápia ugyanis a gondozott körülményeit nem változtatja meg, vagyis ott kell felvenni a fonalat, ahol az elszakadt. A legtöbb leállt függő esetében ez egyet jelent a lakás- és/vagy munkakereséssel, és egy új szociális háló kialakításával. Ezek együttesen óriási kihívás elé állítják őket. Norbi jól tudta, hogy ha visszatér az eredeti közegébe, nem fog sikerülni megváltoztatni a kinti életét. Eldöntötte, hogy teljesen új lapot nyit, és nem megy haza, felvételt nyert egy félutas házba, ami a hidat jelentette a jövője felé. A rehab után folytatta az önfejlesztést, pszichológushoz és csoportba is járt, mindezek hatalmas megtartó segítségek a gyógyulófélben lévők számára.

Az űr betöltését az önismeret építése jelentette, a magánéletében is megtalálta a nyugalmi pontot, lett egy hasonló sorsú felesége, és sokat segített számára a vallás is, amit a drogrehabilitációs központban engedett közel magához.

Norbi az elmúlt évek alatt új, erős gyökereket eresztett, ma már ismeri és elfogadja magát, a múlt eseményeit helyre tette, feldolgozta, és tudja azt is, mik a céljai. Ez azonban nem jelenti azt, hogy olykor nem csapja meg a sóvárgás érzete, de ma már jól tudja, hogy egy játékszelvény kitöltése belépő lenne a többi addikciójához, hiszen látott sok olyan egykori drogfüggőt, akik azzal csúsztak vissza, hogy játszottak egyet. 

Norbi nem is akarja eltiporni a benne élő játékfüggő énjét, helyette a jelenlegi identitását próbálja meg minél inkább megerősíteni.

„A gyógyulás útján járok, és még sok dolgom van saját magammal. Vannak nehézségeim, és néha az is örömmel tud eltölteni, hogy megküzdök velük. Nem az van, amit örököltem, hogy szőnyeg alá söpröm, vagy elmenekülök előle, hanem beleállok, megküzdök vele, és ha nem sikerül, akkor tudok benne segítséget kérni, és szerintem ez iszonyú fontos.”