Na, mennyi a cigány Magyarországon? Tessék tippelni, gyerünk!
A kérdés, amire egy tucatnyi felnőtt, képzett, fővárosi újságíró (akik ráadásul egy kifejezetten a cigányságról szóló eseményre jöttek) vakarja a fejét tanácstalanul. Jönnek a tippek a tizenöt százaléktól a negyvenig, a konszenzus valahol harminc körül alakul ki, azaz megállapodnak, hogy az országban nagyjából minden harmadik ember roma. A helyzet nem is arról árul el sokat, hogy etnikai demográfia és statisztika ügyében mennyire vannak képben a médiamunkások, inkább arról, hogy
mennyire nem tudunk semmit a cigányságról úgy általában,
a sztereotípiákat leszámítva, természetesen. Azokat mindenki ismeri.
Fotó: Neményi Márton
A helyes válasz egyébként tíz százalék, azaz minden tizedik magyar romának vallja magát. Ezt pedig három fiatal cigány nőtől tudjuk meg a Népszínház utca végén, a II. János Pál pápa tér sarkában.
Az Uccu Alapítványt 2010-ben, a romagyilkosságok után és hatására alapították. Azóta – idézzük a hivatalos bemutatkozást – „négy városban – Budapesten, Pécsett, Ózdon és Miskolcon – működik, hogy különböző érzékenyítő programokkal növelje az elfogadást a romák és a többségi társadalom között, lebontsa az előítéleteket, illetve párbeszédet, interkulturális találkozásokat kezdeményezzen romák és nem romák között”. Ingyenesen oktatnak általános és középiskolákban, tippeket adnak tanároknak is, hogyan foglalkozzanak a kérdéssel az osztálytermekben. Méghozzá gyakorlati tippeket: az alapítvány munkatársai és önkéntesei maguk is romák, akiknek meg kellett küzdeniük a rosszindulatú vagy a jó szándékú, csak éppen buta előítéletekkel.
Fotó: Neményi Márton
„Nemcsak verbális előítéletekkel találkozunk, inkább sok kicsi eseménnyel. Ilyenkor mindig rájön az ember, hogy azért kapja ezeket, mert például más a bőre színe. – Pocsai Bettina önkéntes sztorijai egyszerre viccesek és szomorúak. – Nem ülnek le mellénk a buszon, a fiatalok az iskolákban pedig érdekes dolgokat kérdeznek – persze, hiszen nálunk nincsenek tabuk, mindent meg lehet kérdezni. Például, hogy igaz-e, hogy
a cigányok nem hordanak fehéret, mert az a tisztaság színe, és mi nem vagyunk tiszták,
vagy azt, hogy tényleg egy pohárból iszunk-e, mert annyira szeretjük egymást… Ezek nagyon komikusan hangzanak, de adott esetben teljesen komolyan gondolják őket. Ha bemegyünk egy iskolába, az első mondat, hogy jé, milyen intelligensen tudtok megszólalni, de jó! Ezeket nem szándékosan tolják az ember orra alá, hanem információhiány miatt. Az Uccunál kialakult egy sajátos identitás bennünk, ennek része, hogy ilyenkor okosan érvelünk, és nem borulunk ki.”
Pocsai Bettina és Szénási Szilvia (Fotó: Neményi Márton)
Az alapítvány társadalmi vállalkozás ugyan, nyertek is egy komolyabb banki pályázaton, ám ez nem tart örökké: nagyon fontos, hogy üzletileg is életképesek maradjanak. Elkezdték tehát rendszeresen megszervezni az addig csak alkalmi, iskolásoknak, vagy külön kérésre megtartott sétáikat. Az egyébként elterjedt és jövedelmező városiséta-bizniszben azért különlegesek ők, mert kifejezetten cigányok lakta környékeket járnak be, és mivel személyesen érintettek a témában, az ismeretterjesztés hamar átfordul megindító, de sosem művi és patetikus vallomásba. „Így tudjuk észrevétlenül érzékenyíteni a közönséget és bontani az előítéleteket” – fogalmaz Szénási Szilvia, az Uccu vezetője. Ez volt például az első szervezett sétájuk, ahol a három idegenvezető egyike sem jutott szóhoz a nevetéstől, miközben rövid bemutatót tartott a már említett, KSH-adatokból mérsékelten felkészült újságíróknak.
Fotó: Neményi Márton
Ezt a sétát a nyolcadik kerületben, természetesen a körúton túl, a Népszínház utca egyre rendezettebb, de még mindig kalandos környékén tesszük. Álljon is itt pár érdekes adat, amelyet biztosan nem tudtál a nyolckerről, a cigányokról, illetve a nyolcker és a cigányok kapcsolatáról!
- Blaha Lujzáról mindenki hallott, Hegyi Arankáról alig valaki. Pedig ő is igen jelentős színésznő volt, Blaha kolleginája a Népszínházban, egyben pedig a nemzet első roma színésznője, aki annyira sokoldalú volt, hogy akadt darabja, amelyben három szerepet is játszott egyszerre, és annyira népszerű, hogy külön szobra volt a Vígben. Egyébként szabadkai muzsikus családból tört be a pesti elitbe.
- A Józsefváros nem egy negyed, és még csak nem is két negyedből áll (a sztereotípia szerint ugye van a Palotanegyed, a „jó rész”, meg a többi, ami pedig „a gettó”), hanem tizenegyből. Az sem igaz, hogy csak cigányok vagy főleg cigányok élnek itt: arányuk „mindössze” negyven százalék. A mai napig nagyon sok például a zsidó lakos is.
Fotó: Neményi Márton
- A cigányok nagy része akkor került ide, amikor a nagy 1838-as árvíz után olcsó munkaerőt hoztak a városba az újjáépítéshez.
- A századfordulóra Budapest a leggyorsabban fejlődő európai város lett. A Népszínházat a villamos és a metró miatt kellett elbontani; ezért kezdődik a Népszínház utca páratlan oldala a 3-as házszámmal.
Fotó: Neményi Márton
- Ekkoriban érkeztek meg a zsidó kereskedők is. A híres Népszínház utcai kalaposüzlet cégére nem marketingfogás, tényleg 1875 óta működik, ráadásul ugyanaz a család viszi a boltot azóta is. A második világháború előtt egészen nagy zsidó kolónia élt itt, több zsinagógájuk is volt. Azóta is nagyon sokszínű az egész kerület.
- Az sem igaz, hogy a társadalom alsóbb rétegei rendezkedtek itt be. Kis József zsidó származású költő például nyugatos szalont rendezett be harmadik emeleti lakásán, ide jártak Kosztolányiék.
Fotó: Neményi Márton
- Ráadásul ez az az épület, amelyet Vidor Ernő tervezett, majd a császári sörgyár kapta meg, és amelynek falán csodás, aranyozott freskóban örökítették meg a sörkészítők diadalittas (bocsánat) életét. Aztán a Dreher sörgyár működött itt. Miután eladták, lakóházzá alakították.
- Íme a cigány zászló. A szimbolika egyszerű: a kék az ég, a zöld a föld, a kerék a vándorlást jelzi, a piros szín pedig az élet szeretetét.
Fotó: Neményi Márton
- A cigányság, ahogy a többi kisebbség is, nagyon sokat szenvedett. A beásokat például rabszolgaként tartották Kelet-Európában még a 19. században is – meséli Ignácz Judit aktivista, aki maga is beás. „Akkor kezdték felszabadítani őket, amikor ideért az a hullám Amerikából, hogy annyira nem jó dolog rabszolgákat tartani.”
- A második világháborúban aztán lefele néző barna háromszöget kaptak a ruhájukra, azzal kellett járniuk az utcán. A munkatáborokba közösen vitték el a családokat, és a zsidókkal ellentétben ott sem választottak szét őket. A bal karjukra egy Z betűt és sorszámot tetováltak Auschwitzban. Mengele főleg cigány gyerekeken és nőkön kísérletezett, leginkább ikerpárokon. A nőket sterilizálta, az ikrek szemét pedig kékre akarta változtatni. Az áldozatokra több kis botlatókő emlékszik Józsefvárosban.
Fotó: Neményi Márton
- A cigányokat folyamatosan próbálták asszimilálni. Mária Terézia alatt még a nevükön sem nevezhették őket, kötelező volt az „újmagyar” szó használata. A kommunizmus alatt úgy próbálták integrálni őket, hogy a gyerekeket kiemelték a családjukból, és „betették” őket nem cigány családokba, hogy tanuljanak nyelvet, szakmát. Elvileg egy idő után visszatérhettek a vér szerinti szüleikhez, de nagyon sok gyerek ott ragadt. Így aztán nagyon sok cigány származású ember él az országban, aki nem is tudja, hogy az.
„Nagyon sokszor mi sem ismerjük fel őket, ahogy ők sem magukat – mondják a túra vezetői. – Az ember azt hinné, hogy ha ránéz egy cigányra, tudja, hogy cigányt lát: barna a bőre, barna a haja. Pedig vannak nagyon sokan, akiknek nem sötétebb a bőrük, szóval nem is lehet megállapítani, hogy cigányok. Maradjunk abban, hogy vannak köztünk szőkék is.
Jó, a mi bőrünk pont sötétebb, nem, lányok?
Ekkor önfeledt bőrszín-összehasonlítás kezdődik, hamar megállapítják, hogy ha valakiről, akkor róluk aztán meg lehet állapítani.
Fotó: Neményi Márton
A „roma vagy cigány?” kérdéskörrel pedig úgy vannak, hogy az előbbi illedelmesebb, „a cigány kicsit talán pejoratív”, ők mégis használják, „egyszerűen így érezzük helyesnek”. Úgyhogy abban maradunk, hogy bátran lehet mondani, hogy cigány.
Kapunk némi történelmet és etimológiát is (a cigányságnak három nagy és számtalan kisebb csoportja van, „ha találkozik egy beás meg egy romanit beszélő, nem is értik egymást”), de ezt nem lőjük le, tessék elmenni egy Uccu-sétára, érdemes! Most elég annyi, hogy – Szilvia szavaival – „nagyon sokszínű kultúra, hiába mondják, hogy a cigányok ilyenek vagy olyanok: a cigányok sokfélék, az pedig, hogy ki milyen értékeket választ, a családon múlik, nem a népcsoporton”.
Fotó: Neményi Márton
Szilvia egyébként öt éve jelentkezett önkéntesnek, és három éve vezeti az Uccu Alapítványt. „Azért jöttem ide, mert nagyon fontos volt, hogy gondolkodjak, mi vagyok, hogy az én életemben mit jelent a cigányságom – mesélte a séta után. – Mindenki muzsikus volt a családomban, ezen kívül nem nem tudtam mást a cigányokról. Nem beszéltünk a többi csoportról.
Csak tudtam, hogy cigányok vagyunk, azt’ jól van.
Közben azonban született egy félig cigány gyerekem, és bekerült egy olyan oktatási rendszerbe, ahol bántották ezért. Tehát nem önmaga miatt, hanem miattam. Amikor pedig nem engem bántanak, hanem a gyerekemet, az egy nagyon erős indíttatás. A munkahelyemen az egyik kolléganőm megmutatta az Uccu egyik videóját azzal, hogy figyelj, Szilvi, szerintem ez neked való. Nagyon fontos, hogy kiálljak magamért, a gyerekemért, hogy meg tudjak szólalni úgy, hogy jól érzem magam, hogy büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok. Nem csak muzsikus cigány, hanem cigány.”
Fotó: Neményi Márton