nlc.hu
Meghitt percek

Járvány idején se veszítsük el élni akarásunkat

Nyílt levél: Én az életet választom. És te?

Nikoletta látássérült, daganatos betegséggel küzdött, dialízisre jár, vakvezető kutyája megsüketült, édesapját korán elvesztette. A nehézségek ellenére Nikiből fantasztikus életigenlés árad. Ő mesél újra arról, mégis hogyan marad minden ellenére optimista.

A daganatos betegség állapota olyan, mint egy folyamatos készenlét. Az idegek pattanásig feszülnek, a test stresszreakciók garmadát produkálja, miközben az elme vadul csapong a mi lesz, ha és mi lett volna, ha kényszerképzetei között. Felnőtteknél legalábbis legtöbbször így néz ki a képlet. De a gyerekek teljesen másképpen állnak hozzá az egészhez. Ők nem felejtenek el nevetni, játszani, élni. A külső szemlélő pedig legfeljebb azon akadhat fenn, hogy miért visel a gyerkőc kendőt?

A kétezres évek elején, ma már történelemnek tűnik, egy ritka, daganatos jellegű betegséget diagnosztizáltak nálam. Konkrét „keresztelővel” csak egy évtizeddel később gazdagodtunk, de valójában a „minek nevezzelek” kérdésre így is tudtuk a választ. Ám mivel olyan kórképről volt szó, amit nem igazán látott még a környéken orvos, így a félrekezelések rázós barázdáit nem kerülhettük el.

A látásom romlásával, végül elvesztésével kezdődött minden. Hamar kiderült azonban, hogy a látszat csal, mert bár mi a szemem világáért aggódtunk első sorban, időközben a koponyámban daganat növekedett. A kálvária elkezdődött, s mi orvosról-orvosra, városról-városra jártunk.

Végül Budapesten néhány szövettani vizsgálat, és pár hetes bennfekvés után hazatérhettünk a protokoll kezelés rémével a fejünk fölött.

Nyílt levél - Én az életet választom. És te?

Járvány idején se veszítsük el élni akarásunkat (Fotó: Vagány – Előre a változás útján)

Kemoterápia. A rettegett, a sokat hallott, a még nem ismert, és az idővel túlságosan jól is megismert. Bizakodtunk abban, hogy a kezelés majd segít, és hogy néhány hónap, esetleg év elteltével elfelejthetjük ezt az egészet. Mint egy rossz álmot, ami ébredés után még egy darabig borzongat, de aztán a feledés homályába vész.

Az, hogy ez az én esetemben nem így történt nem feltétlenül mindennapos. A betegség milyenségének köszönhető a kiirthatatlansága. Viszont a terápiával párhuzamosan jómagam is belecsöppentem a kopasz, szüleikkel érkező, de mindezek ellenére vidám gyerektömegbe. Nem véletlenül írom azt, hogy tömeg. Rengetegen voltunk, s ahogy hallom, a helyzet azóta csak romlik. Mind fiatalabb korban ütik fel a fejüket azok a rákszerű képződmények, amik aztán agresszív vehemenciával zilálják szét a még alig élt életeket, s az azokért küzdőket.

A felnőttek általában szorongtak, borúsan látták a jövőt, igaz, igyekeztek mosolyt erőltetni az arcukra. Az édesanyák többnyire kivételt képeztek, mert ők a feladattal, azaz gyermekük ellátásával voltak elfoglalva. Ez talán egyben a legjobb figyelemelterelést is jelentette, de csak estig.

Mi, „kis kezeltek” sztoikus nyugalommal viseltük a körülményeinket, s a tűktől, az infúziós állványoktól és a rosszullétektől függetlenül zsigeri reakcióként igyekeztünk túlélni, és az élet fényét keresni. Nem azt, amelyik az alagút végén várt minket.

Amikor 13 évesen nullás géppel, a hajam teljes kihullását megelőzendő lecsupaszítottuk a fejemet, eléggé kétségbeejtően néztem ki. Ráadásul a szteroidos kezelések hatására a koponya körfogatom sokat nőtt, akárcsak a hasam vagy a combom kerülete. Rengeteget híztam, rövid időn belül. Szóval haj nélkül leginkább egy kugligolyóra emlékeztetett a tar fejem. A színes kendők mindig lenyűgöztek. Pedig vettünk egy parókát is, de képtelen voltam mások tollával, akarom mondani hajszálával ékeskedni.

Valószínűleg hozzá kellett volna csak szoknom a dologhoz, de nem akartam hozzászokni. Mert reméltem, hogy eljön az idő, amikor a hajam végre úgy nőhet ki, hogy a következő kemoterápiás löket nem veszélyezteti az épségét és a fejlődését.

Akkoriban Anyu még bőszen forgatta a kötőtűket, így aztán két remekbe, na meg fejre szabott sapival is bővült a kelléktáram. Kopaszon csak a legszűkebb családi körben mutatkoztam és persze a kórházban. De ha azt vesszük, utóbbi is egyfajta közösségnek számított, ahol mi, kezelt gyerekek csapatot alkottunk.

Nyílt levél - Én az életet választom. És te?

Horváth Niki (Fotó: Vagány – Előre a változás útján)

Nem bagatellizáltuk el a körülményeinket. Még a legkisebbek is értették, mi történik velük. Nehéz is lett volna két hányás között bemagyarázni azt, hogy minden kerek. Viszont egyikünket sem hagyta el a jókedve. Játszottunk, és a lehetőségeinkhez képest éltünk. A megrendülés, a veszteség lelket tépázó vihara akkor rángatta meg belsőnket, amikor egy társunk nem kelt fel többé. 

Aztán az emlékezéssel mentünk tovább, hordozva mindazok szív-lenyomatát, akiken felülkerekedett a kórság.

A felnőttek nagyrészt más lapra tartoztak. Ők valóban stresszben tengették a mindennapjaikat, amit akár normálisnak is nevezhetnénk. De vajon tényleg az? Különbözött a jövőt illetően bármiben a két viselkedési minta? Kiszámítani, bebiztosítani a túlélést, a gyógyulást nem lehetett sem így, sem úgy.

Hát akkor miért ne élettel telve, örömmel, nevetve tegyük a dolgunkat? Hiszen ha átengedjük a terepet a félelemnek, a rettegésnek, a kétségbeesésnek, akkor a jelen még megélhető, még meglévő pillanatait is megmérgezzük.

És hogy miért idéztem fel ezeket a réges-régi emléktöredékeket?

Azért, mert a járványhelyzet kísértetiesen hasonlít arra az állapotra, amikor egy szerettünk súlyos beteg. A kétségek, a félelmek, a fájdalmak, a bizonytalanság árnyai ott cikáznak a levegőben, folyamatosan, elűzhetetlenül. De ebben a történetben sem kell, hogy a stressz, a rettegés győzedelmeskedjen. Hiszen van értelme annak, hogy a jelen momentumait is beszennyezzük a megfoghatatlantól való cidrizésünkkel? Nem túl sok.

Ám ha úgy viselkedünk, mint annak idején mi, a kopasz, sovány, tűszúrások nyomát hordozó gyermekek: vidáman, reménykedve, nevetve, és élve, élve, élve, akkor talán kihúzhatjuk a helyzet méregfogát, és megismerhetjük addig is a túlélés, sőt az „élés” esszenciáját.

Nyílt levélből akad még pár hasznos: 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése