Akár kora reggel is érkezhettem volna Bakos Zsolt atyához, hiszen advent időszakában hajnalban kezdődik a rorate-szentmise. Ilyenkor hétköznap is megtelik a templom. „Megérinti a rorate az ember szívét, nem csoda, hogy jóval többen vannak, mint a hétköznap esti szentmisén – magyarázza Bakos Zsolt atya, a Baross Gábor-telepi Jézus Szíve templom plébániai kormányzója. – Idén ezeken a kora reggeleken a készülődésről, a karácsonyról, az adventről és annak lelki tartalmáról beszélek. Fontos, hogy el tudjunk csendesedni, mert a csendben tudunk önmagunkra, Istenre figyelni, és meghallani, észrevenni más problémáját.”
Zsolt atyát 20 éve szentelték pappá, több, mint egy éve került Nagytéténybe. Régebben általában 5 év után helyezték őket más szolgálati helyre, ám mivel egyre kevesebb a pap, ma már a gyakoribb váltás a jellemző.
„Azt mondják az ismerőseim, hogy én egyfurgonos vagyok. Amikor költözni kell, csak az ágyamat, az asztalomat, a könyveimet, a ruháimat viszem. De a kapcsolatok gyakran megmaradnak. Vannak olyan hívek, akiket még Ürömről vagy éppen Pilisborosjenőről ismernek, és eljönnek Nagytéténybe is vasárnaponként, pedig ott majd 10 éve voltam lelkész. Karácsonykor is az egyik napon egy olyan családhoz vagyok hivatalos, akiket az előző plébánián ismertem meg, és baráti lett a kapcsolatunk.”
Bakos Zsolt atya (Fotó: Zsigmond László)
18 évesen döntött úgy, hogy pap lesz. Azt mondja, nem volt egy olyan felismerés, sugallat, ami egyértelműen ebbe az irányba terelte.
„Szép lassan kaptam a jeleket. Ötévesen fogadtak örökbe, és a szüleim is hívők. A keresztanyám gyakran vitt templomba és amikor a sekrestyés kijött meggyújtani a gyertyákat, mindig arra gondoltam, hogy én ilyen gyertyagyújtogató szeretnék lenni. Vagy krumplipucoló, mert azt is nagyon szerettem csinálni – mondja nevetve. – Az fel sem merült bennem, hogy ezek nem létező foglalkozások.”
Már 13-14 évesen gyerekekkel foglalkozott a Regnum Marianumban – egy, a cserkészekhez hasonló szervezet – és mindig tudta, hogy olyan hivatást szeretne, ahol az emberek között lehet. „Sokáig vívódtam, hiszen szerettem volna pap lenni, de családra, gyerekekre is vágytam. Volt kedvesem is. Aztán 18 évesen úgy döntöttem, hogy bevonulok a szemináriumba.”
Érezhet-e haragot egy pap?
A humánus, empatikus életszemléletet otthonról hozza. Örökbefogadó szülei rajta kívül négy gyereket vettek magukhoz. „A szüleim tárt kapukkal várták azt, akinek szüksége volt a segítségre. Előfordult, hogy Pomázra, ahol éltünk, egy fiatal, erdélyi magyar pár vetődött, és mivel a fiatalasszony várandós volt, nem akartak nekik kiadni szobát. Aztán valaki útba igazította őket: „Menjenek a Bakosékhoz, ott még a kutyák is befogadottak. Volt ennek a helyzetnek valamiféle szent család érzete, de tény, hogy a szüleim beköltöztették őket az emeletre.”
Zsolt atya természetesen a nevelőszüleivel – jóanyjával és jóapjával, ahogyan ő szólítja őket -, és testvéreivel is karácsonyozik, ám néhány éve még egy családot kapott, akikkel szintén találkozik az ünnepekben.
„Mindig tudtam, hogy vannak vérszerinti testvéreim, mert az örökbefogadási papírjaimon rajta volt a születési dátumuk. A nevük viszont nem. Aztán egy nap felhívtak, hogy menjek be a gyámhivatalba. Először azt hittem, hogy valamilyen válási üggyel kapcsolatban kell bemennem – igaz engem ebben az esetben is köt a gyónási titok -, de kiderült, hogy a nővérem, Andrea szeretné felvenni velem a kapcsolatot. Addigra már megtalálta Zoli bátyánkat is, majd Krisztit, aki Ausztriában él. A lányokat szintén örökbefogadták, ám Zoli végig állami gondozásban nevelkedett. Jó ideig egy intézményben voltunk úgy, hogy nem is tudtuk, hogy testvérek vagyunk.”
Fotó: Zsigmond László
Az édesanyjuk – egymás közt csak Pannikának hívják – akkor már nem élt. Kiderült, hogy a Szent Gellért templomban van eltemetve, ott ahol Zsolt atya éppen akkor szolgált. „Találkoztunk a nagynénémmel, a 94 éves Ilka nénivel is. Kiderült, hogy a család azt sem tudta, hogy a világon vagyunk. Pannika egy-egy évre eltűnt, valószínűleg mi ilyenkor születtünk. A papírokból az derült ki, hogy a testvéreimet a kórházban hagyta a szülés után, rólam azonban néhány hónapig gondoskodott, csak azután adott állami gondozásba.”
Felmerül a kérdés, hogy aki a híveket arra sarkallja, hogy tudjanak megbocsátani, az képes-e szemet hunyni afelett, hogy a szülőanyja elhagyta őt és a testvéreit. „Megbeszéltük ezt a testvéreimmel és biztos vagyok benne, hogy van, aki nem tudná ezt megbocsátani. De én úgy gondolom, nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben volt, ami erre kényszerítette. És most már meg sem tudjuk kérdezni.”
Találkozott már egymással Zsolt atya két családja – a vérszerinti és az örökbefogadó -, és misét is mondott vérszerinti anyjáért, Pannikáért „Néztem őket, és arra gondoltam, Istennek remek a humorérzéke és az emberi élet tele van meglepetésekkel. Ezek a meglepetések pedig szépek!”
“Valójában sokan vesznek minket körül.”
Zsolt atya mindig azt kéri a családjától, hogy a közös programoknál, így az ünnepekben se hozzá igazodjanak, mivel egy pap számára ez egy nagyon munkás időszak. „December 24-én délután pásztorjáték van a templomban, majd együtt vacsorázom a szomszédos plébániák papjaival. Öten-hatan üljük körül az asztalt. Ezután elvonulunk, hogy csendes magányban, imádsággal, gyertya fénye mellett készüljünk az éjféli misére. Erre az alkalomra sokszor azok is eljönnek, akik amúgy valamilyen belső konfliktus miatt évközben távol maradnak. De ilyenkor megnyílnak a szívek. Sokan hiszik, hogy a papi hivatás magányos út, hiszen nincs feleségünk, gyermekeink. Ám valójában sokan vesznek minket körül. És ez így van jól, hiszen fontos az egység, az összetartozás; az ember lelke akkor stabilabb, akkor érzi jól magát, ha közösségben van. Ez nincsen másképp a katolikus papoknál sem. Hiszen, ha Isten számára az ember a legfontosabb, akkor miért ne lennénk egymásnak is azok.”
