Erdős István: A vándor varázsló

– Még gombára se vadászhatok! – bosszankodott magában. – Hetek óta nem esik az eső. Kis fadarabokat dobált a vízbe, és unatkozva nézte, ahogy leúsznak a patakon.

– Ez így nem mehet tovább – szólalt meg mögötte egy hang. Táncoló Pitypang riadtan ugrott fel.

– Megijesztettél – nézett morcosan Ásító Felhőre. A puha fenyőtű szőnyeg teljesen elnyelte az indiánlány lépteinek neszét. – Megesz minket az unalom, neked meg csak egyre rosszabb a kedved. Csináljunk már valamit!

– Bárcsak minket is elsodorna a patak, mint ezeket a kis fadarabokat! – mondta keserűen Táncoló Pitypang, és újabb ágacskát dobott a vízbe. Háta mögött Ásító Felhő titokzatosan elmosolyodott.

– Holnap korán reggel találkozzunk itt! – mondta, azzal nesztelenül, ahogy jött, eltűnt az erdő sűrűjében.

Táncoló Pitypang nem tudott rájönni, mire gondolhatott barátja. Megvonta a vállát, de azért aznap este izgatottan bújt ágyba.

Mire másnap reggel ásítozva lecammogott a patakhoz, Ásító Felhőt már nagy munkában találta. Az indiánlány rengeteg mindent hozott magával: erős háncsköteleket, hosszú, vaskos ágakat, egy nagy zsák makk-pitét. Még apja borotvaéles tomahawkját is elcsente, pedig ahhoz nem is volt szabad hozzányúlnia.

– Kíváncsi vagyok, mikor jössz rá, hogy mit építünk – mondta. Először az ágakat fektette egymás mellé a földre, majd a tomahawkkal egyforma hosszúra faragta őket. Végül a háncskötéllel elkezdte egymáshoz kötözni a rönköket.

– De hiszen ez egy tutaj lesz! – rikkantotta Táncoló Pitypang, és ő is munkához látott.

Mire a nap kibukkant a patakparti fák felett, már készen is voltak. A vaskos ágakat három helyen is egymáshoz kötözték, és egy-egy rúddal keresztben is rögzítették a tutaj elején és végén. Még evezőt is faragtak, hogy kormányozni tudják a tutajt.

Izgatottan tolták le a kész tutajt a meredek parton. Vajon nem süllyed el? Nem! Ahogy hatalmas loccsanással vízre ért, elkapta a sodrás. A két kis indián még épp rá tudott ugrani. Táncoló Pitypang a tutaj végébe kúszott, megragadta az evezőt, és egyenesbe állította a járművet. Hamarosan boldogan rikoltozva élvezték az arcukba csapó vizet, miközben vadul száguldoztak a zúgók sziklái között. A manik fenyőerdejét elhagyva a patak sodrása lelassult, a fáradt indiánok lehevertek a ringatózó tutajra, és a felhőket bámulták. Táncoló Pitypang arra riadt fel, hogy Ásító Felhő a karját rángatja.

– Nézd, Táncoló Pitypang – mutatott az indiánlány a távolba –, milyen széles lett a patak! És ott, elöl, mindenhol csak víz és víz van!

– Lehajóztunk a tengerig – suttogta áhítattal a fiú. – Hát nem csak a Vének meséiben él a Nagy Víz, ahol hegyeket növesztenek a sós vízből a Szellemek, ha megharagszanak.

Táncoló Pitypang a torkolatnál a partra kormányozta a tutajt, és háncskötéllel egy jókora kőhöz kötötte. Jócskán esteledett, és korgott a gyomruk a nagy utazás után. Letelepedtek, és nekiláttak a makk-pitének, amit ásító Felhő hozott. A két kis indián uszadékfából tüzet rakott éjszakára, és lassan pihentető álomba merültek.

Az éjszaka közepén azonban furcsa motoszkálásra riadtak. Mintha megelevenedett volna körülöttük a homok, ezernyi láb csosszanása hallatszott. Ásító Felhő óvatosan közelebb húzta magához a tomahawkot, Táncoló Pitypang pedig elővette akáctövisből készült kését. Hátukat egymásnak vetve fürkészték a hatalmas sötétséget, amelyben csak a tűz maradéka parázslott. De jó lett volna most mégis otthon lenni az indiánfaluban, a többiekkel…

Szerencsére kibukkant a felhők mögül a hold. Ekkor látták meg őket. Ezüst fénye ezernyi rettenetes lény páncélján csillant meg, csakúgy nyüzsgött tőlük a homok. Sok lábukon mintha oldalra szaladtak volna, és közben félelmetes ollóikat csattogtatták a rémült indiánok felé. Egyre közelebb és közelebb jöttek.

A szörnyek már-már teljesen körülvették őket. A két kis indián biztos volt benne, hogy nem tudják elkerülni a harcot. Megacélozták szívüket, fohászkodtak egyet totemjükhöz, és belevetették magukat a csatába. Legnagyobb meglepetésükre azonban a soklábúak sorfala szétnyílt előttük, és utat engedett nekik. A legnagyobb szörnyeteg reszelős hangon megszólalt:

– Kik vagytok ti, és miért támadtatok ránk?

A két indiángyerek egy darabig döbbenten állt, majd bemutatkoztak:

– Táncoló Pitypang vagyok, ez pedig a barátom, Ásító Felhő. A manik törzsből származunk. Felderítőúton vagyunk, és nem támadtunk rátok. Ti kerítettetek be minket.

– Mi tengeri rákok vagyunk, ez a költőhelyünk. A tojásaink itt vannak a homokban, és vigyáznunk kell rájuk – válaszolt a szörnyeteg szigorúan. – Azonnal kotródjatok innen, különben az ollóinkkal gyűlik meg a bajotok!

Azzal ollója egy lendítésével jelzett a többi ráknak, akik azon nyomban taszigálni kezdték a megrettent indiánokat a homokbuckák felé. Táncoló Pitypang ismét a kése felé nyúlt, de barátja szemének egyetlen villanása észre térítette.

Lassan elérték a buckákat. Itt már a rákok is szelídebben lökdösték őket. A föveny szélénél aztán a soklábúak meg is álltak, csak fenyegető sorfaluk magasodott az indiángyerekek fölé. Ásító Felhő karon fogta barátját, és a legközelebbi bucka mögé vezette. Rosszkedvűen letelepedtek, becsavarták magukat a takaróikba, és lassan sikerült újra elaludniuk.

A szellemek azonban nem akarták, hogy az éjszakájuk békésen teljen. A hold még fényesen világított fenn az égen, amikor hangos rikoltozásra riadtak fel. Talpra ugrottak, és kirohantak a füves dombok közül. A fövenyen ádáz csata dúlt. Egy sereg rabló sirály támadta meg a költőhelyet. A tojásból frissen kikelt rákcsemetéket akarták bekebelezni.

– Úgy kell nektek, undok népség – fortyogott Táncoló Pitypang, mert még mindig nagyon haragudott a goromba rákokra.

– Talán mégis segítenünk kellene a rákoknak – töprengett Ásító Felhő, miközben a homokban kétségbeesetten szaladgáló soklábúakat nézte. – Végül is csak a kicsinyeiket védték.

Táncoló Pitypang elgondolkodva vakarta a fejét, aztán megvonta a vállát.

– Hát jó, segítsünk nekik – dörmögte, de azért lelkesen rohant volna, hogy kivegye a részét a harcból. Ásító Felhő azonban elkapta a karját.

– Várj, túl sokan vannak, más terv kell – mondta az indiánlány, és a következő pillanatban felcsillant a szeme. – Menjünk vissza a tűzrakáshoz. A hamu alatt még találunk parázsló ágakat.

Óvatosan visszaosontak, és néhány fújással felélesztették pár hosszabb ág lángját. A lobogó fáklyákkal rikoltva rohanni kezdtek a sirályok felé. A homokon száguldó lángok látványától a sirályok ereiben megfagyott a vér. Hangos vijjogással, fejvesztve menekültek a nyílt tenger felé.

A rákok boldogan állták körül a bátor indiánokat.

– Megmentettétek a kicsinyeinket – mondta a legnagyobb. – Hogyan hálálhatnánk meg ezt nektek?

– Nem kell hálálkodnotok, a manik harcosokra mindig számíthatnak azok, akik bajba kerülnek – hajolt meg Ásító Felhő. – De talán lehetnétek kedvesebbek azokkal, akik barátként érkeznek hozzátok.

– Valami azért mégis lenne… – szólt közbe Táncoló Pitypang elgondolkodva. – Nem tudom, hogy jutunk vissza a folyón az árral szemben.

Másnap reggel a tutaj lassan úszott felfelé a patakon. A kora hajnalban még ködös messzeségbe vesző hegyek apránként közelebb és közelebb kerültek. A két kis indián elégedetten hevert a tutajon, miközben a rákok felfelé tolták őket a vízen. Dél lett, mire elérték a manik erdejének határát jelző zúgókat.

– Köszönjük, Soklábúak, hogy elkísértetek! – köszönt el új barátaiktól Táncoló Felhő és ásító Pitypang.

Este a wigwamjukban büszkén mesélték szüleiknek a kalandot, miközben a friss levendulateát kortyolgatták. Aznap este mindketten boldogan aludtak el.

_{Megjelent a Pagony Kiadó gondozásában
Illusztrálta Pásztohy Panka}

További mesékért KLIKK IDE

Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!