Ami Regina szerénységét illeti, legendás, hajlandó már-már mindent a sors számlájára írni. Maximalista, aki dacára sikerességének, eleinte tehetségében is nehezen hitt. Csak a kudarc lehetett sajátja. Nemde, igazi művészlélek.
Daloló ifjúság, szép remények…
M. Z.: Kapuvári származású vagy, Győrött jártál iskolába. Hogy kerültél ezek után Pestre?
D. R.: Olyan rég volt, nem is emlékszem pontosan. Azt hiszem, amikor a TV2 Kifutó című adása futott, amibe anyukám a tudtom nélkül nevezett be, akkor kezdtünk el Pestre járni a műsorral kapcsolatos felkészülésekre, meghallgatásokra. De ami igazából megváltoztatta az életemet, az tényleg Győrben történt. Az ottani színitanoda énektanárnője felhozott engem Budapestre Sík Olga nénihez, akihez hetente kétszer kellett járnom.
M. Z.: Az első tévés szereplés mennyire determinálta a jövőd?
D. R.: Annak idején Pataki Attila volt a Kifutó műsorvezetője, egy Whitney Houston-dalt énekeltem. Arra emlékszem még, hogy Náksi Attila és Vincze Lilla zsűrizte a produkciómat. De a legnagyobb meglepetést az okozta, amikor Gömöri Zsolt, az Edda billentyűse odajött hozzám, hogy az éneklést mindenképp tanulnom kellene tovább. Akkor kaptunk igazán ihletet. Félre ne érts, mindenképp énekesnő akartam lenni, semmi mást nem tudtam elképzelni az életemben, de Zsolt szava kellett ahhoz, hogy a vágyaimat komolyan is vegyem. Az már más kérdés, hogy a modellkedésen keresztül kezdtem híres lenni, még akkor is, ha az összes versenygyőzelmet a véletlennek köszönhetem.
Nincsenek véletlenek?
M. Z.: Véletleneket említettél. Hogy is volt ez a Manhattan Cosmeticssel?
D. R.: A testvérem hozott el Pestre, a Manhattan Cosmetics válogatására, nagyon sok lány volt. Reggel nyolctól este tízig vártunk a sorunkra, mire kiderült, hogy még az első húszban sem vagyok benne. Nagyon-nagyon sírtam, egész hazáig, 170 kilométert végigbőgtem. Hazaérve ekkora fejem lett mutatja , a szemem vörös volt, a testvérem azt sem tudta, hogy vigasztaljon. Aztán abban a pillanatban, ahogy beálltunk a ház elé, megszólalt a telefonom. Az egyik szervező hívott, hogy egy lány, akit beválogattak, visszamondta a szereplést, nem vállalnám-e helyette. Természetesen igent mondtam, aztán meg is nyertem a versenyt.
A következő versenyem, az Év Arca, megint csak hasonlóan alakult. A Manhattan Cosmetics révén voltunk Münchenben, a kinti versenyen, ahonnét szintén sírva jöttem haza, mert természetesen nem jutottam tovább. Be kellett menjünk az ügynökségre beszámolni, hogy mi a helyzet. Ékes János, az ügynökség vezetője kérdezte, hogy miért nem indultam el az Év Arcán. Úgy gondoltam, a két verseny kizárja egymást. Megnyugtatott, hogy nem így van, biztatott, hogy induljak el. Megkérdeztem, mikor lesz a felkészítőtábor, mire azt a választ kaptam, holnap. Ez volt csütörtök délután ötkor, másnap reggel tízre már ott kellett lennem a Népstadion Szállóban. Úristen, milyen ciki gondoltam , nem is válogattak be, én meg odamegyek. Mondták, hogy nem baj, induljak csak el. Ránéztem apura. Már indultunk is haza, hogy másnap reggelre visszaérjünk. Ez is teljesen véletlenül alakult, elindultam, és megnyertem.
M. Z.: Aztán a győzelem után három hónapot töltöttél Milánóban! A legtöbb modellpalánta erről álmodik…
D. R.: Mielőtt kikerültem volna Milánóba, mindig azt mondtam, el akarok költözni Magyarországról, Miamiban akarok lakni. Már kívülről fújtam Miami utcáit nevet , teljesen fanatikusan állítottam, hogy nem akarok itt élni, ez nekem nem jó. Aztán kikerültem Milánóba három hónapra. Életem legrosszabb pillanata volt, amikor anyuék magamra hagytak, csak azt láttam, ahogy az autó elmegy. Olyan érzés volt, mint amikor egy kutyát kiraknak az útszélre, pedig én hisztiztem ki magamnak, hogy kimehessek modellkedni.
A cikk folytatását megtalálod a HazaiDivat.hu-n. Klikk ide!