Vakon a kifutón: “Minden béklyó lehullott rólam”

A Divatbemutató – Kicsit másképp három éve született Szombathelyen. A rendhagyó kezdeményezésről 2012-ben hallottam először. Akkor éppen a kórházi ágyamon ültem, kanüllel a nyakamban, egy hónapos sápadtsággal az arcomon. Nagyon szerettem volna, ha akár csak egy órára is, de megfeledkezhetek a fehér falak rabságáról, de az állapotom kritikussága még hetekig nem engedte, hogy megvalósuljon ez az álom.

A következő esztendőben a lelkemet éreztem kevésnek ehhez, még képtelen voltam igazán megemészteni a velem történteket. Egy szó, mint száz, az előző években az élet valamiért kitette elém a STOP táblát. Talán épp azzal a céllal, hogy 2015-ben picit félve ugyan, de maximumgázzal hajtsak be a kivilágított “sztrádára”.

Hatalmas próbatétel volt

A kifutón kizárólag fogyatékkal élő gyermekek, felnőttek vonultak fel csodaszép kreációkban, az egyenlőséget hirdetve. Számomra ez egy hatalmas próbatétel volt, gyakorlatilag hetekkel a kifutóra lépés előtt már készültem. Főleg lelkileg.

A ruhám miatt egy pillanatig sem kellett ráncolnom a szemöldökömet, hiszen egy gyönyörű darabban léphettem fel a színpadra. A stábnak hála, másodpercek alatt profi sminket és frizurát kaptam. Ahogy behunytam a szememet, figyeltem a sürgő-forgó sokaságot, az izgatott hangokat és messziről hallottam a tömeg zúgó, várakozó moraját.

Lili tökéletesen vezetett végig

Az utolsó másodpercek izgalma szinte elviselhetetlenné vált. Életmódváltás ide, nagy fogyás oda, akkor is szívem szerint a plüsseimmel játszottam volna a sarokban, újra gyermekként. Ismertem, megéltem az előkészületek heteit, hónapjait, így az összes idegszálam számára az volt a legfontosabb, hogy minden rendben menjen. Persze mivel túlizgulós típus vagyok, így az irreális félelmek garmadája csapott le rám: szinte már láttam lelki szemeimmel, ahogy fő produkcióm egy hasra esés lesz, de gyorsan elhessegettem a képet, és próbáltam koncentrálni. Azokra fókuszáltam, akik támogattak, segítettek, akiknek hála ott lehettem, akik hittek bennem. Lili, a kutyám feszülten hegyezte a fülét, és várt. Várta a pillanatunkat, ami hamarabb eljött, mint ahogy számítottam rá.

A nevemet hallottam – a következő percben pedig a pódium fényárban úszó folyosóján emeltem fel a kezem, hogy intsek a szeretteimnek, hiszen radarjaimmal pontosan éreztem merre találom őket. A mosoly az arcomon nem megjátszott volt, nem kényszeres, hanem szívből, lélekből áradóan őszinte. Minden béklyó lehullott rólam. Lili tökéletesen vezetett végig, és vissza. Boldogságom határtalan volt.

Fotók: Lovagi Milán

Dobogó szívvel, remegő lábakkal

Ahogy dobogó szívvel, remegő lábakkal visszaültem a helyemre, ráébredtem arra, hogy nem volt mitől tartanom. Önmagamat kellett adnom, Nikire, a plüssös lányra volt kíváncsi a több száz ember, és az új, egy estés szerep csak megerősítette bennük VakVagányságomat.

Csodálatos volt pár pillanatra az esélyegyenlőség megtestesítőjévé válni. És még ha nem is ilyen gyönyörű ruhában, sminkelten, beállított hajjal, de a hétköznapok farmeres, kócos egyszerűségében is igyekszem ezt hirdetni.