Nemes tünde civilben projektvezető, de amikor feláll a géptől, már veszi is a kezébe a fényképezőt. Hobbifotósként kezdte, tavaly elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) fotóriporter-iskoláját. Nem lesz riporter: az ő útja az, hogy egy-egy emberre koncentrál, fotósorozatokban igyekszik megragadni egy egész életet. Akár a sajátját is: Önarckép egy nőről című sorozatában a saját nőiségét kereste miómák, vérszegénység és egy nőgyógyászati műtét után. A karantén alatt kezdte feldolgozni agydaganatból és depresszióból gyógyuló fia sorsát, méghozzá őt is bevonva, egy fotósorozat kedvéért újrajátszva a jellegzetes helyzeteket. Az elkészült alkotás első díjat ért. Mivel idén két első díjat osztottak az emberábrázolás, portré (sorozat) kategóriában, a másikat pedig éppen e cikk szerzője kapta, az interjú egy kicsit közvetlenebb lett a szokásosnál.
Hogy van Barnabás?
Jól van. Sok minden történt vele, ez gondolom, kiderült a képekből. 2014-ben diagnosztizálták nála az agydaganatot, nehéz időszak következett, mire egyáltalán bárki hozzá mert nyúlni, a feje közepében találták meg ugyanis. Még biopsziát sem tudtak végezni, annyit mondtak, „tulajdonképpen megvárnánk, mi történik, anyuka”, és megkérdezték, van-e másik gyerekem. Ordítva sírtam Budapesttől Győrig. Majd megtaláltuk dr. Bognár László professzor urat, aki a Debrecenben található gammakéssel lézerrel felnyitás nélkül tud műteni. Ő vállalta a beavatkozást, végül feltárásos műtét mellett döntött. Sikerült.
Mi volt az első jele annak, hogy baj van?
Tavasszal kettős látása lett. Elindultunk a szemészeten, nem találtak semmit, utána neurológus, külön kör volt bejutni MR-re, ott mutatták ki a daganatot a fejében.
Látszott, hogy rosszindulatú-e?
Nem, az csak a műtét után derült ki, akkor tudtak szövetmintát venni, az mutatta ki, hogy rosszindulatú, abból szerencsére a legenyhébb fajta. Olyan, amit a kemó és a sugárkezelés 95-100 százalékban képes gyógyítani. Nagyon úgy néz ki, hogy meggyógyult, azóta is negatív minden. Nem mintha nem lett volna komoly hatása az egésznek.
Részlet a Fénykeresés című sorozatból (fotó: Nemes Tünde)
Ekkor már depressziós volt?
Igen, 12 éves kora óta voltak gondok. Az iskolából kiközösítették, ezt nem mesélte el, nem tudtunk róla. Sokat aludt, romlottak az eredményei, végül pszichológus beszélt vele, ő mondta, hogy foglalkozni kell vele – igaz, a depresszió szót nem mondta ki. Barnabás közben végigküzdötte az éveket, hatosztályos gimibe ment, de ott sem sikerült beilleszkednie. Talán ez is hozzájárult a betegségéhez. A műtét után visszament az iskolába, és az érettségi előtt egy héttel összeomlott. Ült az asztalnál, és zokogott. Amikor kérdeztem, mi a baj, azt mondta, nem tudja. Felhívtam a pszichológust, azonnal elküldte pszichiáterhez. Elmentünk, és végül ott mondta ki a fiam, hogy már gondolkodott öngyilkosságon is. Döbbenetes volt.
A pszichiáter megkérte, hogy sorolja fel a fontos embereket az életében. Barnabás pedig mondta, hogy „anya”. „És ki a második?” Erre már nem tudott mit mondani, még azt sem, hogy apa, vagy a nővére.
Sok anya ilyenkor magát hibáztatja: „hol rontottam el?!”
Van ez, igen, sok mindent nem vettem észre. Pörgött az élet, sok volt a munka. Előbb komolyabban kellett volna vennem.
Mikor kezdted fotózni?
Eleve két éve kezdtem el fotózni. Ekkor már megvolt a tükörreflexes gépem, de legfeljebb automata üzemmódban használtam, fogalmam sem volt, mit kell vele csinálni. Záridő, blende…? Ugyan már! Ezek nekem nem mondtak semmit. Végül elmentem egy tanfolyamra. Barninál már korábban is kiszúrtam a jellegzetes helyzeteket, amiket szerettem volna lefotózni, de soha nem engedte. Végül tavaly végeztem fotóriporterként a MÚOSZ-nál, előtte vizsgaanyagot kellett készíteni. Elmentem a BKV-hoz, a troligarázst kezdtem fotózni, jól éreztem magam, megszerettük egymást az ott dolgozókkal. Aztán megérkezett a Covid, ki kellett találni valami mást. Barnival megbeszéltük, hogy a betegséget, a műtétet megpróbálhatnánk megfogalmazni szimbolikusan. Elkezdtünk fotózni, részletekben mutattam meg a sorozatot tanítómestereimnek, Szarka Klárának és Szigeti Tamásnak, ők segítettek, hogy melyik a jó irány. Közben elkezdtem másképp figyelni a fiamat: tudtam a jellegzetes dolgairól, de most, amikor kiszúrtam őket, mondtam neki, hogy ezt és ezt fotózzuk le.
A képaláírásaid olyanok, mint egy terapeuta jegyzetei.
Nagyon szeretem a fiam, bensőséges a kapcsolatunk. Nem tudom őt kívülállóként nézni, de úgy tűnik, mégis el tudok vonatkoztatni, miközben fotózom. Mindig össze voltunk nőve, ez a fotózás azonban még jobban összehozott minket vele, és a lányommal is. Rá ezek alatt az évek alatt nem tudtam úgy figyelni, ahogy szerettem volna. Pont akkor érettségizett, amikor Barnival kezdődtek a problémák, egyedül kellett küzdenie. Nagyon hálás vagyok neki, hogy így is végigcsinálta. Ahogy az egyik kép alatt is írom, feszült volt Barni viszonya a nővérével, most viszont egész más. A Covid is összehozott, hiszen össze voltunk zárva, de a sorozatot nézve is sok mindent megértett a lányom. Megkönnyezte, amikor látta.
Mit szólt a fotózáshoz a zárkózott, depressziós nagykamasz?
Most már azért jobban van. Azelőtt nem tudtuk volna elkészíteni ezt a sorozatot, kellett hozzá, hogy jobban érezze magát, és az is, hogy én is érezzem, hogy kifelé tartunk a történetből. Barátai sajnos most sincsenek. Mindenesetre együttműködő volt, igaz volt, amikor nagyon nehezére esett a fényképezés. Az első képnek más témája lett volna, még csak a vakut és a fényeket próbáltam beállítani, de a sok próbálkozás után belefáradt, így lett igazán őszinte az arckifejezése. Volt tehát, hogy belefásult, de közben nagyon szeretett volna a kedvemre tenni. Tudta, ha együttműködik, attól én boldog vagyok. Most pedig már nagyon büszke, hogy egy ilyen nagy dolog részese lett. Megkérdeztem, rendben van-e, ha beadom a fotóriporteri képzésre az anyagot, ahol lesz egy online kiállítás, amit bárki láthat. A depresszióról nem szokás beszélni, az önéletrajzunkba sem írjuk bele, a pszichiáter is azt tanácsolta, hogy ezzel bánjunk óvatosan.
Barni viszont csak annyit mondott, őt ez nem érdekli, ha őt bárki ez alapján ítéli meg, annak nem számít a véleménye.
Nem volt furcsa érzés eljátszatni a fiaddal a depresszióját?
Maguk a fotók tervezettek, de mind a fiam életéből mutatnak jellemző részleteket. Mindig kigondoltuk, hol, mikor fotózunk, és hogy mit szeretnék megmutatni. Igyekeztem szimbólumokban gondolkodni, mint a japán felirat, ami az ő neve, és ami előtt csak elsuhant, azaz a saját maga árnyéka volt. Egyébként kívülállóként szerettem volna szerepelni alkotóként, nem is akartam elárulni, hogy én, a fotós vagyok az édesanyja. Végül a tanáraim tanácsolták, hogy ezt vállalnom kellene. A végeredmény valahol a konceptuális sorozat és a képriport között van. Ebben érzem otthon magam. Sosem leszek utcán rohangáló, spontán képeket készítő fotós. Nézem a képeidet, és nem is értem, hogy csinálod.
Részlet az Önarckép egy nőről című sorozatból (fotó: Nemes Tünde)
Én sem. Messzire kell mennem a komfortzónámtól.
Fontos, hogy én csak hobbifotós vagyok…
Viszont velem ellentétben van róla papírod.
Igen, most már van, büszke is vagyok rá. Nagyon szeretek fotózni. Azt hiszem, a véletlen és a szerencse hozott össze a fotózással, aztán a tudatosság és a szorgalom erősítette tovább ezt a kapcsolatot. Bármit csinálok, igyekszem jól csinálni. Vagy legalább megtanulni, hogyan kellene jól csinálni. Ezért mentem tanfolyamokra is. Teljesen átformált a fotózás. Onnan indultam, hogy kattintgattam, nem szerettem volna mást, csak hogy jól nézzenek ki a képeim, azt sem bántam, ha nem felismerhető, ami rajtuk van, embereket pedig végképp nem fotóztam. A fotós képzések teljesen átformáltak: most már az érdekel, mi van az emberekben és az emberek mögött. Épületeket például lehet jól fotózni emberek nélkül is, csak az engem már nem érdekel annyira.
Milyen érzés látni a falon a képeid?
Nagyon jó. Pedig ez sosem volt célom, nem is gondoltam rá, hogy ez lehetséges, azt hiszem, még nem is dolgoztam fel. Már azt is nehezen hittem el, hogy az utolsó körbe bekerültem a sajtófotó pályázaton. Volt osztálytársam, aki nyolc éve fotózik, küzd, küldi be az anyagait, mindig ott volt a legjobb húszban, de eddig nem nyert, én pedig az első beküldött sorozatommal első díjas lettem. Ő, és sokan mások is megérdemelték volna a díjakat, szép anyagok készültek. Az viszont nagyon szép, hogy két első díjat osztottak; azt mondták, azért, mert annyira más az én sorozatom és a tiéd, hogy egyszerűen nem tudtak dönteni.
Mi a „rendes” munkád?
Projektvezető vagyok egy informatikai cégnél, kiemelt ügyfelekkel foglalkozom, ez a főállásom, ez tölti ki az időm nagy részét. Nagyon szeretem ezt is.
Ha valaki azt kérdezné, hogy melyik munka esik a legmesszebb a fotózástól, ezt mondanám.
Lehet, hogy pont ezért jött a fotózás. Teljesen ellazít munka után. A nappali állásomban a visszajelzések alapján jól teljesítek, nagyszerű körülmények között dolgozom, jól érzem magam, erre szükségem is van.
A fotózás meg… egyszerűen jó.
Mindig izgatottan várom. Nem tudom ennél pontosabban megfogalmazni.
Részlet az Önarckép egy nőről című sorozatból (fotó: Nemes Tünde)
Miért szerettél volna magadról is egy sorozatot?
Kijött. A fotózás terápia. A nőgyógyászati műtétem után szerettem volna megtalálni a saját nőiségemet. A képek csak úgy bevillantak, megfogalmazódtak a fejemben. Van, amikor nem tudom lefotózni, amit kitaláltam, van, amikor sokkal jobb lesz a végeredmény, mint elképzeltem. Technikailag is van még mit tanulnom. Először közölni sem akartam a képsorozatot, aztán egy ismerősöm kiállítást szervezett, megkérdezett, szeretnék-e megmutatni valamit. Megmutattam neki a képeket, megírtam a szövegeket, de először képaláírások nélkül kerültek ki a fotók. A szűk környezetemben sem tudják mind, hogy műtétem volt, úgy voltam vele, hogy talán jobb is így. A tanítóm tanácsolta, hogy kell a szöveg, úgy mond igazán sokat ez a sorozat. Nem biztos, hogy a közönség megfejti a pohárból kiöntött vörös anyagból, hogy a vérszegénységről van szó. Amikor másokat fotózok, azt szeretném, hogy megnyíljanak, megmutassák magukat. Arra gondoltam, ha ezt én nem tudom megtenni, hogy várhatom el másoktól? Így felkerültek a képek alá a szövegek is.
Azt írtad, az a célod ezzel a sorozattal, hogy újra megtaláld a nőiséged. Sikerült?
Sokat segített. Túl vagyok rajta, de volt egy időszak a műtét után, amikor nem éreztem jól magam. Úgy tűnt, a környezetem, a kedvesem is másképp viselkedik velem. Végül valaki azt mondta, inkább én viselkedem másképp: nem a környezetem változott meg, hanem bennem valami. Igaza volt. Jó volt kifotózni mindezt.
Hogy viseled, ha téged fotóznak? Csak mert én nagyon sok pénzt költöttem arra, hogy a fényképező másik oldalán lehessek.
Nemrég szelfiztünk a lányommal, anyukám megjegyezte, hogy nem túl jó kép, csúnyán húzódik a nyakamon a bőr. Mondtam neki, hogy igenis jó kép, látszik rajta, hogy boldogok vagyunk, nem probléma a ránc. A legtöbben szépnek, szebbnek szeretnék látni magukat, és a filtereknek köszönhetően erre van is lehetőség. De így negyvenes nők tűnnek viaszbabáknak a szűrőktől. Ennek mi értelme…?
Nemes Tünde (fotó: Neményi Márton)
Meg tudod győzni az alanyaidat, hogy igenis szépek? Vagy legalább arról, hogy fogadják el magukat?
Lassan, hosszan, sokáig fényképezem őket, azt hiszem, ez az én utam. Hónapok óta dolgozom együtt egy lánnyal, ezalatt sokat változott, és egyre többet mutat meg magából, miközben én is egyre többet látok belőle. Azt hiszem, olyat mutatok neki magáról, amit ő nem lát. Szerencsére ő is őszinte, önmagát vizsgálgató típus. Az elején persze megdöbbent: ő ezt a belső énjét még senkinek sem mutatta meg, és senkivel nem beszélt erről. Azt hiszem, év végére készülök el az anyagával, akkor is csak azért, mert egy ponton lezárom. Egyébként bármeddig tudnám folytatni, sosem érzem majd azt, hogy már nincs mit fotózni. Ha ő is szeretné, folytatom, követem az útját. Egyre absztraktabb képek születnek róla, először portréztam és munka közben fotóztam – egy festőről van szó egyébként –, most pedig ott tartunk, hogy mutassa meg az álmait és a vágyait. Az ívet mégis meg kell tartani és szigorúan kell válogatni, az iskolában megtanultam, hogy nem szabad túl nagyot meríteni, különben túlcsordul a történet.
Hagyod, hogy a fotóalanyok válogassanak a képek közül?
A sorozataimat szeretném én elkészíteni, úgy megmutatni, ahogy én látom őket. Elkészítem azokat a képeket (is), amelyekről tudom, hogy nekik tetszetős, de a végső döntés az enyém marad.
Nemes Tünde képeit a sajtófotó-pályázat többi nyertes alkotásával együtt a Városligetben, a Műcsarnok mellett tudjátok körbejárni. A szabadtéri (természetesen ingyenes) kiállítást augusztus 15-ig nézhetitek meg.
Fotográfia az nlc-n
Eloszlatjuk a leggyakoribb tévhiteket a hajfestésről
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Nagyon nehézkes természetűek ezek a csillagjegyek
