Már 30 Ukrajnából menekülőt fogadott be az édesanya

Az ötgyerekes anyuka 30 segítségre szorulóval osztotta meg otthonát.

B.Esz.

2022. Március 10.

Dr. Gloviczki Eszter általános orvos családjával a háború kezdete óta fogad be menekülteket. Eddig vetésforgóban 30 segítségre szorulóval osztották meg otthonukat, egyszerre legtöbben rajtuk kívül 13-an ülték körül a konyhaasztalt, aludtak mindenhol a házban – írja a Bors.

„Nem nagy a házunk, amiben heten élünk, nincsenek erre külön szobáink, de krízishelyzetben az ember segít – kezdte Gloviczki Eszter a Borsnak. – Eleinte úgy gondoltuk, hogy az emelet a családé, mindenki alszik a saját hálószobájában. De ez hamar felborult, lett éjjel 2 nigériai fiunk, épphogy megetettük, lefektettük őket, jött új kérés és lett 4 ukrán gyerekünk, egy anyukánk meg egy kismamánk.”

„Aztán jött egy indiai csoport, akkor már mindenhol feküdt, aludt valaki. Akkor írtam ki, hogy szükségünk lenne segítségre, pékárura, élelemre, és elképesztő ami történt, 57 perc alatt tele lett a teraszunk… – mesélte meghatódva Eszter, majd azt is hozzátette: a héttagú családból egyébként mindenki kiveszi a részét ebben a mindenki számára szokatlan szituációban. – Együtt játszanak, videójátékoznak, youtube-oznak, angolul, kézzel-lábbal kommunikálnak. Gyönyörű napjaink vannak, de rengeteg nehézséggel is jár a befogadás. Volt egy szabály az elején, hogy nem jöhetnek fel az emeletre. Aztán egyik este lépteket hallottam, azonnal kipattantam az ágyból. Mint kiderült, a 11 éves kisfiam ment le a nigériai befogadottakhoz. Annyira jó volt ezt látni!”

Eszter szerint nehézségek is akadnak azért. Az egyik a kulturális különbségek: az egyik ukrán édesapa például nem fogadott el ételt, míg cirill betűkkel rá nem írták a nevüket az élelmiszeradományokra. A másik a fáradtság: alkalmazkodni ahhoz, hogy bárki jöhet veled a saját házadban, hogy egyfolytában angolul kell beszélgetni. A harmadik nehézség pedig az érzelmi kötődés. „A legtöbben csak egy-két éjszakát töltenek itt, de a nigériai fiúk már lassan három hete, megszerettük őket, úgy is hívjuk őket: a nigériai fiaink… Szombatig mindenki távozik, mert én jövő héttől megyek a határhoz orvosként segíteni. De már most fáj a búcsúra gondolni, nem is akarok búcsúzkodni! De persze ettől még eljön a pillanat, összegezve az eddigieket, bármennyire nehéz, és néha beleszakad a szívünk, de közben rengeteget kaptunk tőlük.”