Így mostak dédanyáink

Egyszer tegyél egy próbát: fogj egy szennyes ágyneműt meg egy olyan mosószappant, amit régen használtak (ma is kapható még), és próbáld meg szép tisztára varázsolni a textilt. Attól a naptól kezdve minden alkalommal áldani fogod majd annak a nevét, aki a mosógépet feltalálta.

Hamuval mosott kelengye

Régen, nagyanyáink idejében és még az előtt is, biztosan sokat fohászkodtak valamilyen masináért, ami elvégzi a mosás nehéz feladatát, de kénytelenek voltak helyette beérni a tiszta vízzel és néhány házi gyártmányú eszközzel, praktikával és szerrel, ami a foltok eltávolításában segített. A legpuritánabb mosás folyó vízben történt: a szennyest a közeli patakokhoz, folyókhoz vitték, és az áramló vízben nyomkodták, dörzsölték, nagyobb kövekhez csapkodták, vagy erre a célra gyártott sulyokkal ütögették, majd a napra terítve hagyták, hogy nap UV sugarai végezzék a fehérítést és fertőtlenítést. Viszonylag hamar felfedezték azt is, hogy bizonyos anyagok kiviszik a foltokat. Elsőként talán a növényi hamut használták ilyen célra. A mosáshoz használt hamulúgot úgy állították elő, hogy az egyszerű fahamut zubogó forró vízzel keverték el. A szennyes ruhát előző este hideg vízben, dézsákban áztatták be, majd másnap reggel erre egy úgynevezett hamuvasat tettek, amire a kemencéből nyert fahamut rászitálták. A hamura először langyos vizet öntöttek, az így keletkezett lúg pedig a ruhákra folyva kioldotta azokból a zsíros szennyeződéseket. A dézsából a lúgot kivették, újra felforralták, majd ismét a ruhákra öntötték. Ezt addig ismételték, míg kellő tisztaságú nem lett a ruha. Az erősen szennyezett ruhákat pár órára a lúgban hagyták állni.
Az így kitisztított ruhát azután a patakra vitték (vagy ahol nem volt folyóvíz a közelben, ott a kúthoz, egy teknőbe hordták), hogy az áramló vízben kimossák és sulykolóval kiverjék belőle a lúgot. Ezzel a hosszadalmas és fárasztó módszerrel havonta egy, legfeljebb két alkalommal tisztították a ruhákat.

Így készült a mosószappan

A hamulúgos módszer évszázadokon át működött, és csak a 20. század elején kezdett elterjedni nálunk a falvakban a mosószappan használata. Ebben az időben már kimentek a divatból a nehéz házivászonból készült ruhák, másrészt beszerezhetővé vált a szappankészítéshez szükséges lúgkő is. A szappan főzése is az asszonyok dolga volt, akik évente általában egyszer, disznóvágás idején a nem ehető zsiradékból és a múlt évben a konyhán visszamaradt zsírból és faggyúból készítették el a teljes következő évi szappanadagot, de csak akkor álltak neki a szappanfőzésnek, ha összegyűlt annyi alapanyag, amiből legalább 4 kg szappant elő lehetett állítani. Ez nagyjából 20 kg zsiradékot jelent.

A szappan főzése maga is fáradságos és hosszadalmas munka volt: a zsiradékokat vízzel megfőzték egy kizárólag ilyen célra fenntartott üstben, majd hozzáadták a marószódát (4 kg zsírhoz 1 kg szóda járt), és ezt az elegyet 4-5 órán át főzték. Az anyagot ez idő alatt állandóan kevergetni kellett, hogy ne fusson el a habja, és ha ez mégis megtörtént, hideg vizet öntöttek bele. A szappan akkor volt kész, amikor már nem csurgott le a massza a keverőfáról.

A kész szappant öntőformába borították vagy az üstben hagyták megszilárdulni. A kiszedett szappant általában fakeretbe öntötték, melyet előtte letakartak egy vizes lepedővel. A lepedőre azért volt szükség, hogy összerántsa a főzetet. Kihűlés, szikkasztás után a lágy szappantáblát dróttal a kívánt méretre feldarabolták, majd hűvös, szellős helyen, padláson, kamrában szárították.

A szappan mellett voltak más tisztítószerek a háztartásokban, pontosabban jó néhány anyagról tudták, hogy eredeti funkciója mellett tisztító hatással is rendelkezik. Használták a krétaport, hagymalevet, tejet, ecetet, citromot, burgonyalisztet ilyen célokra, de közismert volt tisztítóerejéről a só, a szódabikarbóna és az alkohol is.