2018. Szeptember 28.

A bugyogótól a randitangáig – így változott a fehérnemű az évszázadok alatt

Kezdetben épp csak a lényeget takarták, de volt, hogy nem is viselték őket, és most újra ott vagyunk, ahol az egész elkezdődött: egy pici anyagdarabbal fedjük csak a lábunk közét az illendőség kedvéért.

Benecz Judit

Évezredek egy textilcsíkkal

A fehérnemű legősibb típusa, az ágyékkötő egyben a legelső öltözékek egyike is volt, amely épp csak a nemi szerveket takarta el egy láb közé lógatott anyaggal, amit eleink a derekukon rögzítettek. A melegebb éghajlatú területeken ezek egyben a komplett felsőruházatot is jelentették, mint ahogyan ma is annak számít azon törzseknél, akik teljes elszigeteltségben élik világukat.

A régészek 7000 évvel ezelőttről is találtak leleteket, amelyek ezeknek az ősi alsóneműknek a létét igazolják, de nem kell ilyen régre mennünk az időben: a II. világháborúig a japán férfiak körében a fundoshi nevű, egy csík textilből kialakítható, tangásított alsónemű volt a bevett viselet, amelyet végül a második világégést követően elterjedt boxeralsók és fecskék ütöttek ki a nyeregből.

Mondani sem kell, az ókori egyiptomiak körében is az ágyékkötő volt a bevett viselet, Tutanhamon fáraót például egy egész garnitúra vászon alsóneművel együtt temették piramisába. Az ókori görögök teste ennél nagyobb szabadságot élvezett, sem a nők, sem a férfiak nem viseltek alsóneműt khitónjuk alatt, igaz, a nők már ekkor is próbálkoztak melltartószerű megoldásokkal. Masztodezmosznak nevezték azt a gyapjú- vagy vászonszalagot, amit a khitón alatt, vállukon átvetve, elöl keresztezve és a mell alatt elvezetve hordtak, hogy ezzel támasszák alá kebleiket.

Az ókori rómaiak sem lihegték túl az alsóneműk viselését, túl sok tárgyi emlék legalábbis nem maradt fenn róluk. Annyi tudható, hogy a földművesek ágyékkötőhöz hasonló, körbetekert vászonneműt viseltek, és gyanítható, hogy a légionáriusok is hordtak valamilyen ruhaneműt, ami harc közben férfiasságukat védte, tekintve, hogy tunikájuk alig volt hosszabb egy mai miniruhánál. A nők alsóneműjéről is kevés a létezésüket bizonyító emlék, a kevesek egyike azonban az a szicíliai Piazza Armerinában talált 4. századi mozaik, amelyen sportoló római nők láthatók bikinihez hasonlatos ruhaneműben.

A Piazza Armerina mozaikrészlete „bikiniben” sportoló ókori római nőkről (Kép: Wikipedia)

Herevédő és bugyihiány

Az 1200-as évek környékén az ágyékkötőket a férfiak ruhatárában a rövidnadrágfazonú, deréknál madzaggal megkötött, elöl gombokkal ellátott gatyák váltották fel, föléjük akkoriban még nem „belebújós” nadrágot húztak, csupán két nadrágszárat, amiket felül rögzítettek. Ehhez hasonló alsónadrágokat már korábban is viseltek, ókori kelta és germán törzsek idejéből származó leletek is igazolják létezésüket.

Az alsó- és felsőruházat akkor még nem vált szigorúan ketté, a férfiak esetében ezek a gatyák látható részét képezték öltözéküknek, amelyeket idővel díszes herevédőkkel is elláttak. A praktikussági szempontok szerint kialakított nyílásokra kerülő fedők persze nem kerülhették el végzetüket, és a „méret a lényeg” jegyében egyre nagyobbak és feltűnőbbek lettek. A trendet maga VIII. Henrik indította el, és bár esetében gyanítható, hogy herevédőjét részben egészségügyi okokból készíttette egyre nagyobbra – állítólag azért, hogy fia szülessen, különféle gyógynövényekkel ápolgatta férfiasságát, és azoknak kellett a hely –, a szokásra rákaptak a királyi udvar tagjai, végül pedig minden magára valamit is adó európai nemes úr is. A díszes, sokszor erszényként is használt herevédők divatja a 16. századig keményen tartotta magát.

VIII. Henrik portréja a Windsori kastély kollekciójából (Fotó: The Print Collector/Print Collector/Getty Images)

A középkori nők alsóneműjét sokáig az alsóing jelentette, amelyhez hasonlót a férfiak is viseltek, utóbbiak a gatyájukba tűrve, előbbiek pedig az alsószoknyák és a felsőruházat koronként változó rétegrendje alatt. A bugyi azonban sokáig hiányzott a kelléktárból, a női száras bugyogókról az első feljegyzések a 15. századból valók, de színezi a képet az ausztriai Lengberg-kastély ötszáz évig befalazott, 2012-ben feltárt szobájának tartalma: a 15. századból származó melltartókat és a mai bugyikhoz hasonlatos fehérneműket találtak, igaz ez utóbbi esetén az is lehet, hogy a középkori bugyik férfiaké lehettek.

Az erényöv legendája

Hosszú ideig tartotta magát a legenda, miszerint a középkori keresztes lovagok mielőtt több éves háborúskodásra indultak, asszonyaikra fémből készült erényöveket lakatoltak, hogy biztosra menjenek, nem pajzánkodik majd az otthon hagyott fehérnép. Mindez azonban nem volt több egy 18. századi kitalációnál, amelynek a sötét középkort igazoló képe még az 1900-as évek végén is riogatta a népet olyannyira, hogy komplett múzeumi kiállításokat is szerveztek köré világszerte.

Létezésüket a 11-12. századra datálták, de ezt semmilyen megbízható történelmi emlék nem igazolja, a fennmaradt megemlékezések az erényöveket inkább csak allegorikus, esetleg viccelődő értelemben emlegették. Nem úgy a 19. században, amikor Anglia és Franciaország ötvösei valóban készítettek efféle szerkezeteket, hogy viselőik ily módon védjék meg magukat a nemi erőszaktól, de előfordult, hogy a szülők kamaszgyerekeikre is ilyen szerkezetet adtak, hogy elkerüljék a maszturbáció lehetőségét. Az erkölcsi nevelés egyik bizarr alappillére volt tehát, amit helyenként az 1930-as évekig használtak.

Míg az erényöv középkori létezése megkérdőjelezhető, addig az bizonyos, hogy a 16-17. század nemes hölgyei néhanapján viseltek már bugyogókat. Spanyol, francia, olasz és angliai írásos és képi emlékek, fennmaradt öltözékek is tanúskodnak róluk, széles körben azonban a 19. századig nem terjedtek el, addig ugyanis túl férfiasnak találták őket. Akkor is csak azért öltötték fel egyre többen az orvosok által egészségügyi okokból sem javasolt (tudniillik nem szellőző, így nem higiénikus) fehérneműket, mert az empire stílusú, lengébb és így áttetszőbb anyagú, testhezállóbb ruhák bizony többet mutattak volna a kelleténél.

Jenny mindent megváltoztatott

Az ipari forradalom vívmányai, a Fonó Jenny és a tömeges méretű gyártást lehetővé tévő többi textilipari gép egycsapásra átrendezték a nyugat-európai fehérnemű-viselési szokásokat is. A pamut ruházatok immár jóval szélesebb körben elérhetővé váltak, sőt ezeket már készen is meg lehetett vásárolni ahelyett, hogy az emberek maguk készítették volna el az anyagot és a ruházatot is.

Fiatal lány fényképe az 1870-es évekből, taft ruhában és alóla kilátszó pantalette alsóneműben (Fotó: Verneuil/Hulton Archive/Getty Images)

Ekkoriban jöttek be a pantalette-ek, a buggyos nadrágokra hasonlító alsóneműk. A világos anyagú fehérneműk szinte láthatatlanul vigyázták viselőik erkölcsösségét az empire ruhák alatt, majd a 19. század közepétől ismét divatba jött abroncsos szoknyáknál is jó szolgálatot tettek, azok ugyanis könnyedén fellibbentek egy-egy váratlan fuvallattól. Az akkoriban bokáig érő bugyogók így hát szemérmesen takarták viselőiket, miközben a középen kivágott méretes lyuk lehetővé tette az asszonyoknak, hogy nekivetkőzés nélkül könnyítsenek magukon. A szegényebb vidékeken persze jóval tovább tartott a bugyiviselés meghonosodása, pénzügyi okokból egész egyszerűen nem engedhették meg maguknak az asszonyok.

Pendelydolgok

Magyarországon sok helyütt a parasztasszonyok még a 20. század elején sem viseltek bugyit. Volt helyette vászonöltözetként hosszúing, pendely, és a farpárna is számos népviselet részét képezte, ami a viktoriánus kor öltözékeinek hasonló kiegészítőjével megegyezően a nagyobb, kerekebb feneket volt hivatott pótolni.

A magyar népviseletek bugyiforradalma egészen az 1930-as évekig váratott magára, és akkor sem a népviseletek változását ünnepelhettük képében, sokkal inkább az akkori néptáncbemutatókon pironkodó közönség jelezte igényét rájuk. A néptáncos, hagyományőrző előadások első soraiban ülők ugyanis teljes rálátással lehettek arra, mi van (vagy inkább mi nincs) a hagyományos népviseletek alatt, így a tánccsoportok lányai számára kötelezővé tették a bugyi viselését.

Amikor összevarrták a bugyit

Az 1800-as évek vége felé terjedtek el a kezeslábas alsóneműk, a kombidresszek, amelyek a férfiak és nők ruhatárában egyaránt megtalálhatók voltak. Felderenghet a legombolható hátsójú férfi alsóneműk képe a western filmekből is, amelyek kiegészítőjét, a szuszpenzort szintén ekkoriban találták fel. Az ülepvédő párnát 1874-ben egy chicagói sportszergyártó cég szabadalmaztatta, hogy kényelmesebbé tegye a kor macskaköveken bringázó ifjainak az életét.

Az 1910-es évekre több jelentős változás is történt a fehérneműk háza táján. Az egyrészes ruhák szétváltak, hogy meginduljanak a férfitrikóvá és jégeralsóvá, illetve alsónadrággá, valamint a női kombinévá és finom száras alsóvá válás útján – helló, babydoll.

Alsóneműben pózoló hölgyek fotója a húszas évekből (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)

A fűzők száműzésével már önmagában eggyel csökkent az alsóneműk száma, de hasonlóan jelentős tett volt, amikor a vizelési és ürítési szükségletek elvégzését megkönnyítő lyukakat összevarrták a fehérneműkön, amelyek egyre nagyobb számban készültek a vászonnál és pamutnál finomabb batisztból.

A flapper korszak, az egyre rövidülő szoknyahosszak kisebb fehérneműket is igényeltek, a kivillanó lábakra azonban kellett helyettük valami – ez lett a harisnya, ami eleinte nem nadrágszerű volt, hanem harisnyakötővel rögzítették a combon, ezekhez pedig a jóval rövidebb szárú bugyi is elegendőnek tűnt.

Az első fecskék

A férfi alsóneműk modern kori forradalma a harmincas években zajlott le, ekkor dobták piacra az első fecskéket, vagyis szár nélküli alsónadrágokat Amerikában, valamint a gombok nélküli, gumírozott derékrészű gatyákat, a boxeralsókat is.

Ekkor még jellemzően mind a férfi, mind pedig a női alsóneműk sima, világos színűek voltak, és bár díszítésükre, hímzésükre az 1800-as évek végétől egyre inkább adtak, semmiképp sem mutogatni való darabnak számítottak. Az ötvenes évek divatja aztán ezen a nézeten is változtatott, a fehérneműk egyre inkább a „kirakatba kerültek” – gondoljunk csak Marilyn Monroe 1955-ben fellibbent fehér ruhájára és kivillant csábos bugyijára.

Fehérnemű-bemutató Párizsban, az ötvenes években (Fotó: Topical Press Agency/Getty Images)

Innentől aztán nem volt megállás, a spandex és különféle műszálas anyagok egyre izgalmasabb fehérneműk tervezését tették lehetővé, amiknek a mérete egyre csökkent és csökkent. 1959-ben megjelentek az első harisnyanadrágok, a hatvanas években taroltak a miniszoknyák, a komfortosság és praktikusság szempontjai helyett pedig a szexepil lett az elsőrangú dolog a fehérnemű-választásnál.

A nyolcvanas években a trikók felsőruházattá váltak, a bugyik terén pedig bejöttek a tangák, amik évtizedekig a legnépszerűbb fehérneműnek számítottak. Egészen az elmúlt évekig, amikor úgy tűnik, a nagyibugyik újra hódításba kezdtek.