Miskolci Boni és Klájd

Ez a Bonnie és Klájd sajnos nem a Faye Dunaway-Warren Beatty-féle Bonnie és Clyde 1967-ből, melyre oly jó szívvel emlékezhetünk. Persze, hiszen miskolci, tehetjük hozzá némi malíciával, és természetesen a BAZ-megyei olvasók szorgos megkövetése mellett. A hungarikummal nem is volna semmi baj, adhatná a mozi bukéját, sármját, ha Deák Krisztina új filmje minden kockájában átgondolt alkotás volna, olyan, amely méltó emléket állít a magyar kriminalisztika történetének – a whiskys rablón vagy a balástyai rémen túl – a közelmúltban elhíresült rablópárosa előtt.

A duó bankrablásokkal fűszerezetett szenvedélyes szerelmi történetét és észak-magyarországi ámokfutását a híradókból jól ismerhetjük: a filmben Lili és Pali névre keresztelt Novák Tündét és Fekete Lászlót csak a rendőrség és a halál választhatta el egymástól, a rablássorozatnak és a love storynak a börtönévek és a férfi öngyilkossága vetettek véget.

Mi ez, ha nem kiváló alapanyag egy izgalmas filmhez? – kérdezhetjük joggal, miközben feltételezésünket azon híresztelések is megerősíteni látszanak, melyek szerint a szemfüles amerikai filmesek kasszasikert szimatolva már jó ideje lecsaptak az üldözőivel éveken keresztül cicázó másik magyar bankrabló, a whiskys történetére.

Nekünk a miskolci Boni és Klájd jutott, akiket a filmben az amatőr Ráczkevy Ildikó és a Moszkva térből megismert Karalyos Gábor kelt életre. Nem is annyira velük van a baj, mint inkább a film koncepciójával, helyesebben koncepciótlanságával – egy kis love story, egy kis börtönfilm, egy kis rabló-pandúrosdi, egy kis szociomozi; a Miskolci Boni és Klájd nem tud választani a különféle műfajok között, így a pár történetét ezek elegyeként adja elő, ráadásul még fordított időrendben is: a börtöntől jutunk el a megismerkedésig.

Hogy a rablópárocska életéből miért pont ezek a momentumok kerülnek a vászonra, az sem teljesen világos a számomra – a macskamenhelyként és búvóhelyként üzemelő bérlakások felhajtása, a műszaki nagyáruházban tett bevásárlás vagy a tóparti bujkálás pont olyan súllyal esik latba a filmben, mint a bankrablások, melyeknek jelentősége ezáltal egyre kisebb súlyt kap.

Tartok tőle, a hiba nem az én készülékemben van – ha Arthur Penn rendező abban a bizonyos Bonnie és Clyde-ban sikerrel találta meg a helyes arányt a jellemrajz, az izgalom, a szerelem és a bűn története között, nekünk is sikerülhetett volna. A nyersanyag adott volt hozzá.

Rozi étvágya  film alatt: