|
Házimozitippek: 5 DVD-újdonság » |
Egyáltalán nem láttam. Nem láttam semmit. Minden érzékem üres volt, és én is üres voltam, mint a tavaszi kamra. Hetek óta csak kifelé éltem, be nem fogadtam semmit, vagy csak ritkán, szilánkosan, apró pillanatokra. Ezt a rohanást, a kampányt, amit az új könyvem miatt folytattam, tulajdonképpen élveztem. Imádtam az esélyt, a figyelmet. És ha nem élveztem volna, akkor sem mondhatnám azt, hogy hetek óta csak adtam, és én, puszta lélek az adásban, a sugárzásban merültem le. Elfogyott a Grecsó K. nevű termék abban, hogy gazdája mindig öntötte a szót, kinyitotta a Grecsó K. nevű tárgy szívét.
Ez nagyon igaztalan lenne.
Ha ezt mondanám, már megevett volna a semmi (lelkem az ördögé), én meg az a senki lennék maradandóan, akivé (vagyis inkább amivé) az elmúlt hetekben rontottam magam. Észrevétlenül.
Milyen gyorsan és könnyen elhasználódik a lélek, ezen gondolkodtam, mikor a kisfiú a Hungária körúton megfogta a kezem. Azt mondta: ne féljél, apa mindent meg tud csinálni! Az édesanyja sírt, és a húga is sírt. Az előbbi nem nagyon, inkább remegett, a pici lány hangosan, mintha túl kellene kiabálni nyolc sáv forgalmát, hogy végre meghallja valaki: ez most nagyon rossz. Már majdnem hazaértek. A szülőktől jöttek, kétszáz kilométer, és már kis híján leparkoltak, amikor beléjük vágódott egy autó. Az én autóm. A fiatal apa kiugrott a kocsiból, és kikapta hátulról a kicsi lányt. Nem tettem ki vészvillogót, kiugrottam én is, léptem feléjük, de a térdem nem akarta elfogadni a parancsot…
Aztán Philip Roth Kiégés című könyvét olvasva gondoltam rá, hogy ez nem lehetett véletlen. A rohanás (éppen interjúra mentem) megtört, a kocsi is megtört, én is megtörtem. Állj. A tempózásnak vége, nincs tovább vágta, nem etetjük az örökké éhes egót. Az állatok etetése, tudjuk jól. Az új, a harmincadik Roth-könyv különben nagyon szikár munka, nekem egészen hosszan nem tetszik. Olyan, mint valami vázlat: ebből kellene megírni a regényt. Nem mutat, csak mondja, vázlatos, narratív szöveg, nincsenek szagok, jelenetek, terek, finomságok. Ráadásul illegetés, okoskodás is van: egy tanult bölcsész a színpad közelébe jut. Aztán vagy megszoktam (Nemes Anna szép magyar szavait csak dicséret illeti), vagy a test jobban érdekel annál, mint hogy tovább dédelgessem a finnyásságom. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Perverz könyv, el kell ismerni, és nem föltétlenül a szexualitás miatt. Egy nagy író kis könyve, azt hiszem.
Nem így az új Bertók László-verseskötet. Egy nagy költő szép könyve. Pedig vékonyka darab, de hát hallottuk már, a költészetet nem kilóra mérik. Bertók mindig is pontosan adagolt, mint egy jó pécsi patikus: kiszámolt, osztott, szorzott. Számmisztika, tizenkettesek, haikuk, szabad versek, mindig külön karámban, ami külön karámba való. A Pénteken vasárnap is csupa egynemű darabból, úgynevezett „pillanatkákból” áll (Bertók hívja így őket). Három versszak, keresztrím, a-b-a-b. A forma nagyon jól áll neki, ezt gondoltam, aztán meg eszembe jutott, hogy mikor a szabad verseit olvastam, a jármából kiszabadult mesélő alanyiságát élveztem. Most a fegyelmet, a klasszikusan egyszerű, minden sallangtól, gaztól, fölösleges cicomától megtisztult őszinte beszédet. A pillanatkák daloknak is jók, csak olvasod, és nem is figyelsz, hogy mit jelentenek a sorok, hagyod, hogy hasson. Aztán, ha kijózanodsz, azt is gyönyörű figyelni, mit beszélnek. Erős kötet a Pénteken vasárnap, egy nagy költő szép könyve.
Ilyen a Protokoll is, őszintén mondom. Pedig kevés dolog áll tőlem elvileg távolabb, mint ez a könyv. Először is messze van ide a műfaj: a verses regény. Pontosabban a „regény versekben”. Aztán: a világa. Mátrai a külügyminisztérium protokollfőnöke, akivel igazából nem történik semmi, néha megdugja az unokatestvérét, és efféle banalitások. Fúrják a minisztériumban. Bejár a miniszterhez. Térey munkája mégsem ettől lesz nagyeposz. Hanem hogy benne vagyunk. Te meg én, mindnyájan, ez a város, végre valaki megírta, hogy milyen itt a levegő, az aura, legyünk banálisak: az élet. Húsz év lepörgött a rendszerváltás óta, huszonegy, és itt megszületett az új kulturálatlanság a régi helyett, és ennek új kulisszái, szereplői – és régi vágyai vannak. Félművelt, de sznob, őszinte, de felszínes, könnyű, de kegyetlen. A Protokoll a ma könnyeden, habosan és nevetősen abszurd, döbbenetes lenyomata. Nagy író nagy regénye. Így élünk.
Ezzel búcsúzom, kedves naplóm. Éljen a március!