Tucatnyi énekes sem tudta megidézni Freddie Mercury szellemét

A júliushoz képest kellemetlen idő ellenére elég sokan jelentek meg a Freddie Mercury-emlékkoncerten a Margitszigeti Szabadtéri Színpadnál. Főképp az idősebb korosztályból kerültek ki a látogatók, találkoztunk például egy párral, ahol az asszony a harmincnegyedik házassági évfordulóra vette a jegyeket, és így ünnepeltek. Volt néhány kókadozó gyerek is, aki selypítve dudorászta a dalokat, úgyhogy szerencsére a Queen kultusza nem fog megszűnni egy gyenge koncerttől; mert ez sajnos az volt.

Az első és eddigi egyetlen Freddie Mercury-emlékkoncert, amit láttam, 1991 húsvétján volt, a Wembley-ben. Hosszasan kellett magyaráznom a szüleimnek, hogy márpedig nekem ezt látnom KELL, és nem fekhetek le aludni „időben”, mert csak egyetlenegyszer lesz a tévében. Engedtek. Éjjel kettőig tartott, 72 ezer ember látta élőben, egymilliárd a tévében; a fellépők között volt a U2, David Bowie, Seal, George Michael, Elton John, Robert Plant és még sokan mások. A bevételek az AIDS-kutatásnak mentek.

A margitszigeti koncerten ezúttal sem arra nem számítottam, hogy minden fellépő beleadja a teljes lelkét, sem arra, hogy Freddie Mercuryt fogjuk ünnepelni, de még az alacsony elvárásaimhoz képest is nagyot csalódtam.

Először is nem értem, hogy miért nem úgy hirdették az eseményt, hogy Freddie Mercury – életrajzmusical. Egy emlékkoncerten teljesen érthetetlen, hogy miért kellett a számokat magyarra fordítani. Így kaptunk olyan dalokat, hogy „Ébredj hát és mozdulj”, „Jöjj és játssz” illetve a mindent verő „Hogy harap a fűbe más”. Utóbbinak az eredeti címe „Another one bites the dust”, azaz a fordítás részben stimmel, de ezzel a hasonlóságoknak vége is szakadt. A „Somebody to love”-ot Tóth Gabi énekli, közel meztelenül, egész jól, de kicsit Mariah Carey-sen. Tóth Gabi az egyetlen a fellépők közül, aki elfoglalja a színpadot, és vagy fogalma sincs a Queen munkásságáról, vagy egyszerűen tojik rá és élvezi, hogy őt (és alaposan lefogyasztott hátsó felét) nézi mindenki. Mondjuk ez az ő szempontjából pozitív: jó előadó.

Ezután valaki (Brian May) elmeséli nekünk, hogy Freddie nagy szerelme Mary Austin volt (ami igaz lehet, hiszen Freddie rá hagyta szinte a teljes vagyonát). Később pedig a következő párbeszéd hangzik el Freddie és Mary között:

Mary: Ki az, Freddie, akivel megcsalsz?
Freddie: Meleg vagyok, talán homokos, ha így jobban teszik! (Ordít.) Most elhagysz?

Mary persze nem hagyja el, és felcsendül a „Love of my life”. Most meg kéne hatódnunk, vagy mi?

Puskás Peti énekli a „Save me” magyar változatát. Talán sokaknak vonzó srác lehet, de nekem úgy tűnik, hogy nem igazán tud énekelni, rockot legalábbis nem. A „The great pretender”-t Zentai András és Serbán Attila nyomja le becsületesen, de most hiányzik a Platters-dalból az irónia és a sebezhetőség, de Freddie hangja is, pedig nem rossz énekesekről van szó.

A „Killer Queen”-t egy Kelemen Annára rémisztően hasonlító nő énekli, egyébként jól, miközben a férfi énekesek az „I want to break free” videójából ismert porszívós, parókás, miniszoknyás szerkóban énekelnek. Ez vicces.

A „Don’t stop me now-t” egészen ordenáré poénok vezetik fel, a táncosnők feje előtt csípőjét tologató énekes pedig egészen idegesítően hamis.

Ezután bebilleg a színpadra egy „helyi” Montserrat Caballé, akit a kivetítőn ráadásul Monserrat-nak írtak, és elmond egy teljesen lapos hozsannát Freddie tehetsége előtt, pedig „La superba” biztosan nem mondana ilyeneket most sem, a nyolcvanhoz közel. Miért kell ezt csinálni? Hogy megtudjuk, hogy Freddie szerette az operát? Vagy másképp nem lehetett felvezetni a „Barceloná”-t? Különben is: nem lehetett volna kihagyni?

Az „Innuendo” kivételesen nagyon jól szól. Kár, hogy a műsorfüzet képei között sem találom meg a férfit, aki énekli. Szintén nagyon jó Varga Miklós az „In my Defence-szel”.

A koncert, vagyis az előadás legjobb pillanata egyébként az, amikor kiürül a színpad, és a kivetítőn bejátsszák, ahogy Freddie Mercury Budapesten 80 000 embernek próbálja elénekelni a Tavasz szél vizet áraszt című dalt. Erre a közönség is vevő. Talán mert páran közülük ott lehettek 1986-ban, és láthatták a zenekart élőben, amely bemerészkedett a vasfüggöny mögé, talán azért, mert a gesztus nagyságrendekkel többet ér, mint egy sima „good evening Budapest”.

Freddie halálát, melyet az AIDS következményeként fellépett tüdőgyulladás okozott 45 éves korában, szerencsére sikerült a darabban viszonylag ízlésesen tálalni, A „Too much love will kill you” című Brian May-szerzeménnyel búcsúznak, és itt meg kell jegyezni, hogy a fordító mestermunkát végzett, mert ahogyan az eredeti dalban, úgy ebben is csak nagyon rosszindulatúan odafigyelve tudjuk kivenni a gondolatot, miszerint Freddie-nek a testi szerelemben való túlkapásai okozták a halálát.

Nem tudom, hogy hol kerülhetett a hiba a gépezetbe, mert úgy hallottam, hogy voltak a produkciónak olyan résztvevői, akik kifejezetten szívügyüknek tekintették ezt az előadást. Talán a vállalhatatlanul bugyuta szöveges részek tették lehetetlenné, hogy egy kicsit se érezzük azt, hogy valaki itt sok pénz akart keresni Freddie Mercury nevével, és épp annyi munkát fektetett bele, amennyi feltétlenül szükséges volt. Talán mégis túl magasak voltak az elvárásaim, de a jó koncerteket követő eufória helyett inkább szomorúságot éreztem, és egy kicsit reméltem, hogy másoknak azért tetszett, és Freddie még véletlenül sem látta fentről.