Család költözött be a kocsmába

Ismerkedjünk meg közelebbről az egyik kedvenc riportalanyommal, Dáviddal. Egykorúak lévén könnyen szót értettünk. Mindketten tizenévesen kezdtük a szakmát, én az újságírást, ő a vendéglátózást, hozott jó döntéseket, rosszakat, találkozott már az emberi jellem minden megnyilvánulásával. Ha most rögtön visszavonulna, akkor is lenne mit mesélnie az unokáknak. Nyugdíjazásról természetesen nincs szó, Dávid jelenleg egy olyan bár résztulajdonosa, amely joggal és okkal került fel az összes nívós turisztikai magazin ajánlójába; a közönség igényesebb tagjai majd kirúgják a ház falát péntek-szombat este. A tulajdonos – és egyben beszélgetőpartnerem főnöke – villanyszerelőként vágott neki a világnak, majd európai nagyvárosok éttermeiben, bárjaiban vértezte fel magát az elektromos vezetékektől teljesen független tapasztalatokkal, hazatérve pedig megvalósította az álmait. Nagyszerű partnert talált ehhez Dávid személyében, aki a szerencsés találkozásig megjárta a vendéglátás mélységeit és magaslatait is. Most éppen a hegycsúcs tetején üldögél. Megdolgoztak azért, hogy így legyen.

“A főnököm azt tanította, hogy ez az a műfaj, amelyben nem szabad hibázni. Mindegy egyes elégedetlen vendég háromszáz másikat tántorít el attól, hogy betegye ide a lábát” – magyarázta Dávid, amikor egy csendes kedd délutánon betértem hozzá. A dömping még messze volt, Budapesten egyre későbbre tolódik a kimozdulások időpontja, és ezzel együtt a vendéglátósok munkaideje. “A szép csendes berúgások őszinte híve vagyok. Tessék szépen este nyolctól szállingózni, tizenegyig iszogatni, és ha már mindenki laza, akkor irány az ágy vagy egy szórakozóhely. Ezzel szemben mi van most? Éjfélkor bezúdul egy hordányi ember, alig beszélgetnek, egy órán belül akarják kiütni magukat, hogy aztán hajnali négyig mulassanak. Káros ez a divat, a jó iváshoz idő kell” – mondta, majd belekezdett a múlt felidézésébe. Közepes kocsmában kezdte az italmérést, visszatérő vendégek visszatérő történeteit hallgatta újra és újra. Az egyetlen izgalmat az okozta, amikor a szomszéd család beköltözött a raktárba. “Két kis helységet használtunk az italok és a takarítószerek tárolására. Záráskor még a miénk volt az apró szoba, de mire kinyitottam a kocsmát, már ketten ültek ott, és tévét néztek. Nemes egyszerűséggel kibontották a falat, és átjöttek. A világ legtermészetesebb módján közölték, hogy nagy a család, kicsi a lakás, ez a szoba még kell, a sarokból vigyük már el a felmosóvödröt, mert a dívány így nem fér be. Annyira meglepődtem, hogy azonnal kivittem a vödröt, és kellemes estét kívántam. Felhívtam a főnökömet: képzeld, átjött a szomszéd! Nem, most nem a lárma miatt, hanem csak úgy, a falon keresztül.”

Hetekbe telt, mire az önkényes raktárfoglalókat kipaterolták, és a falat újraépítették, addig a kocsma velük együtt működött. Ha túl hangosan ment a tévé, bekopogtak nekik, ha a vendégek hőbörögtek, a családtagok szóltak ki: csendesebben, aludna a gyerek!

A pultozásból Dávid egy szinttel feljebb lépett, amikor pincérré “avatták” egy belvárosi étteremben, a színházi negyed közepén. Riportalanyom kedvelte az idős színészek társaságát. “Többen is egy idős színésznőre koccintottak. Véletlenül derült ki, hogy aznap van a születésnapja, és spontán módon vagy harmincan emelték rá a poharukat. A kedvenc színészem is betért, hogy egy itallal vezesse le az esti előadást, majd amikor megtudta, hogy mi a helyzet, elküldte a sofőrjét harminc szál vörös rózsáért. Ékszerészt ilyen későn már nem talált, ezért a saját ujjáról húzott le egy gyűrűt, és adta oda szeretett kolleginájának. Pár hónappal később a színművész komoly zűrbe keveredett, átverték, kisemmizték, negyven év munkája vált semmivé – legalábbis ami az anyagiakat illeti. Ugyanannál az asztalnál, ahol kapta, a komika vissza is adta a gyűrűt. »Neked most nagyobb szükséged van erre« – mondta, majd egymás vállán sírtak egy darabig. Az egész személyzet bőgött velük.”