“Legszívesebben letépné a tinilányok bőrét, és magára aggatná” – Zoolander 2. kritika

Miután a Derek Zoolander Központ Gyerekeknek Akik Nem Tudnak Olvasni Jól És Más Dolgokat Is Meg Akarnak Tanulni Jól nevű intézet két nap után romba dől, mert ugyanazokból az anyagokból építették, mint az épület makettjét, Derek Zoolander élete összeomlik. A felesége a romok alatt veszti az életét, a legjobb barátja, Hansel (Owen Wilson) pedig egy arcsérülés miatt kénytelen örökre hátat fordítani a divatvilágnak. Mindennek tetejébe Derektől a hatóságok még a kisfiát is elveszik, miután a szomszédja lefilmezi, hogy még egy spagettit is képtelen elkészíteni a gyerekének. Derek önkéntes száműzetésbe vonul, hogy remeteéletet éljen, csakhogy befut hozzá a Netflix futárként dolgozó Billy Zane, aki átadja neki a meghívóját Rómába, ahová ismét modellkedni hívják, és felcsillan számára a remény, hogy talán visszakaphatja a fiát. Itt vesszük fel a fonalat a Zoolander második részében, hogy aztán elvesszünk a furcsa kémtörténet, modellvilág-paródia és cameo-hegyek zűrzavaros kavalkádjában.

 Volt egyszer egy 2001

A 2001-ben bemutatott Zoolander – A trendkívüli csodásan űzött gúnyt a divatvilág high fashion ágából, és a túlfizetett modellek észveszejtő, a valósággal semmilyen kapcsolatot nem ápoló világából, ennek ellenére a bemutatója idején nem volt kimondottan sikeres film. Később épült köré az a kultusz, aminek ma örvend, a DVD kiadásnak és a tévés vetítéseknek hála, ráadásul bizarr fejleményként pont az a divatvilág ölelte leginkább keblére, amit kigúnyolt. Ennek ellenére sokáig kétséges volt, hogy lesz-e valaha folytatás. Eleinte a Paramount stúdió tartotta túl kockázatosnak a tervet, később azonban, miután a stúdió beadta a derekát, a tavaly ötvenet betöltő Ben Stiller került alkotói válságba, és nem tudta, hogyan folytathatná a történetet.

Az, hogy a film elkészült, bizonyítja, hogy túllendült a válságon, az azonban más kérdés, hogy sikerült-e egy Zoolanderhez méltó, pompásan őrült vígjátékot leraknia az asztalra. A válasz: igen is meg nem is. Az első film kellemesen őrült hangulatát ugyan Stiller ügyesen átmentette a másodikba, de érezhető, hogy az újítás sehogy sem jött össze, a történet pedig inkább csak ürügy arra, hogy a létező legtöbb sztár cameót lehessen elhelyezni benne. Ha a Guinness Rekordok Könyvében van egy “a legtöbb sztár egy filmben” kategória, akkor a Zoolander 2. kétségtelenül esélyes a világrekorder címre.

Minden percre új sztárvendég

Ez azonban nem feltétlenül előny, sőt sokszor kifejezetten a film kárára válik a sok vendég. Hogy miért? Sok vendégszereplőre ugyanis elfelejtettek poént írni, egyszerűen annak kéne viccesnek lennie, hogy ott vannak. Márpedig amikor Katy Perryt meglátjuk egy ház tetején vagy Anna Wintourt egy csomó divattervező között, az nem vicces, csak Katy Perry egy háztetőn és Anna Wintour egy csomó divattervező között. Az alkotók mintha a film üresjáratait akarták volna kompenzálni a rengeteg cameóval, de egy idő után elveszik a meglepetés ereje, ha minden második percben egy újabb sztárba botlunk.

Azért egy-két emlékezetes vendég így is becsúszott: Kiefer Sutherland például szenzációs Hansel féltékeny és terhes (!) szerelmeként, Benedict Cumberbatch androgün szupermodellként (sajnos az ő szerepe szinte ki is merül annyiban, amennyit az előzetesben láttunk) vagy Sting a popsztárok rejtélyes védelmezőjeként, de erre nem lehet egy teljes filmet felépíteni. Viszont ha ezt leszámítjuk, akkor mi marad? Leginkább az első rész népszerű elemeinek újrahasznosítása egy divatvilágba helyezett, se füle, se farka James Bond paródiával, meg néhány új szereplővel, akik az újdonságot hivatottak képviselni a nagy káoszban.

Ben Stiller, Anna Wintour és Owen Wilson

A régi és az új

Az új karakterek azonban nem mind egyformán izgalmasak, illetve akik szuperek lennének, azokat érthetetlen módon alig használja a film. A felismerhetetlenre maszkírozott Kristen Wiig divatdiktátorként például simán megérdemelte volna a főgonosz szerepét, hiszen minden pillanata arany (a reklámja, amiben arról regél, hogy legszívesebben letépné a tinilányok bőrét, és magára aggatná, igazi kincs), valamiért azonban meg kellett elégednie néhány rövid jelenetecskével, míg az Interpol divat divíziójának (!) nyomozóját játszó Penélope Curznak túl nagy szerep jutott annak ellenére, hogy az alkotóknak kb. egyetlen poén jutott eszébe róla: az, hogy a túl nagy mellei miatt csak fürdőruhamodell lehetett, és ez micsoda tragédia!

Aztán ott van még Derek időközben felnőtt fiacskája, aki az események fő mozgatórugójává válik, és bár érdekes az apjával mutatott civakodása, ezt a karaktert sem tudják rendesen kihasználni. Szóval az újdonságok helyett elsősorban továbbra is azon nevetünk, hogy Zoolander IQ-ja a nullához közelít, a humorérzéke pedig akkora, hogy Steven Seagal mellette stand up comedys arcnak tűnik, és ugyan megpróbál alkalmazkodni a modern technológiához és divathoz (hashtag, szelfi stb.), ez nem megy neki túl olajozottan. Az olajozottság a film poénjaira sem jellemző. Ugyan amikor betalál (ez úgy 5-10 percenként azért megtörténik), akkor valóban fogjuk a hasunk a nevetéstől, de összességében azt érezzük, hogy Zoolander karakterében és történetében nem volt egy újabb filmre való alapanyag, vagy ha ott is volt, az alkotók ezt nem tudták kiaknázni. Nosztalgiatripnek ajánlott, ősfanoknak kötelező, a többiek bátran kihagyhatják.