Alekszandra orosz cárné, aki nem ismert korlátokat sem a politikában, sem a szerelemben

Alexandra Alix hesseni hercegnőként született 1872-ben német földön, de az, hogy arisztokratának született, soha nem érdekelte igazán.

Általában olyan dolgokat tett, amelyeket helyesnek ítélt meg, és arra, hogy azok olykor összeütközésbe kerültek a rangjával, csak legyintett. Hatéves volt, amikor anyja meghalt, s ez fordulópontot hozott az életében; nemcsak azért, mert soha nem tudta feldolgozni a tragédiát, és egy életre komorrá és visszahúzódóvá vált, hanem azért is, mert nagyanyjához, Viktória brit királynőhöz került.

A királynő kedvenc unokájaként nőtt fel, művelt, intelligens, szép nővé érett. Félénk volt, nem rongyrázós, ezért nem is szívesen vett részt a protokolláris eseményeken. A nép oldalán állt, nem az arisztokrácia oldalán, de ezzel különös módon mindkét oldal haragját magára zúdította a későbbiekben. Viselkedése és különcsége miatt sok nehézséggel kellett szembenéznie élete során, de inkább vállalta rendhagyó gondolkodásmódját és önmagát, mint hogy boldogtalan legyen egy életen át.

Érdek helyett a veszedelmes, de igaz szerelmet választotta

Alix 22 évesen ment férjhez, ami akkoriban már késői kornak számított. Valójában többéves ismeretség után állt igazán szóba Nyikolaj Alekszandrovics Romanov nagyherceggel, az orosz trón várományosával, akit később II. Miklós cárként ismert meg a világ. Szerelem volt az ő találkozásuk első látásra, legalábbis ami a jövendőbeli cárt illette. Amikor ugyanis először találkoztak, a férfi olyan heves udvarlásba kezdett, amivel inkább csak elriasztotta Alixot, aki még az ajándékba kapott brosstűt is visszaadta neki.

Három évvel később találkoztak újra, amikor már Alix is érettebb volt a szerelemre. Egy egész éjszakát táncolták át egymással, majd mint a romantikus regényekben, belekarcolták neveiket a palota egyik üvegablakába. Romanov naplójában is megemlékezett erről az éjszakáról, és azt írta, hogy “szeretjük egymást”. Szinte mesebeli történet lett volna ez, ha az érdekek és a politika nem szóltak volna bele a szív dolgaiba.

Romanov apja, III. Sándor ugyanis porosz vagy francia feleséget akart fiának, mert ezt kívánták az államérdekek. A cár számításai azonban nem jöttek be, ugyanis a kiszemelt menyasszonyok nem voltak hajlandóak az ortodox hitre térni, így a tervezett házasságok meghiúsultak. Végül mégsem ezért, hanem nagyon romantikus okból adta be a derekát az uralkodó fia nősülési szándékait illetően; azért, mert tudta, milyen érzés valakivel összeházasodni, miközben az ember mást szeret. III. Sándor ugyanis szintén abban a cipőben járt egykor, mint a fia.

Engedélyezte végül, hogy a fiú feleségül vegye Alixot, aki szintén félt saját családja véleményétől. Bár nagyanyja, Viktória királynő szinte szó nélkül beleegyezett a frigybe, az uralkodónő már akkor, előre látta annak rossz végét. Veszélyben érezte unokáját, aggodalmairól egy levelében így írt: “Jövendő házassága miatti félelmeim oly erősek… Állandó veszélyben lesz drága élete, s még inkább az uráé…” Az esküvőre 1894. november 14-én került sor Oroszországban, mivel addigra az ifjú vőlegény már II. Miklós cárként uralkodott.

Sem az arisztokrácia, sem a nép nem fogadta el őt

Alix felvette az ortodox hitet, és az Alekszandra Fjodorovna nevet kapta új családjában. A cári pár koronázását 1896. május 26-án tartották, de a különleges esemény tragédiába torkollott. Rengeteg ember várt kegytárgyak és egyéb ajándékok kiosztására, és a tömegben közel 1400 embert tapostak halálra. A borzalmas eset ellenére aznap este a cári pár megjelent a francia követ bálján, amellyel félreérthető üzenetet küldtek az orosz népnek, méghozzá azt, hogy érzéketlenek a néppel történő negatívumokra. Valójában azonban csak arról volt szó, hogy nem akarták megsérteni a franciákat.

Az oroszoknak az sem igazán tetszett, hogy a cárné nem nagyon ment a nép közé, és amikor ment, akkor is komor tekintettel. Nem tudták róla, hogy mindig is visszahúzódó volt, ezért úgy könyvelték el őt, mint aki utálja a népet, és nem akar leereszkedni közéjük. A valóságban azonban a cárné inkább attól tartott, hogy zárkózottsága miatt nem nyeri el az emberek szimpátiáját, és félt közéjük vegyülni. Valójában férjével együtt éppen hogy elutasította az arisztokrácia gondolkodásmódját, a cári udvar fényűzését, és sokkal inkább kedvelte az egyszerűséget a külsőségekben és az értékeket a szellemiekben, lelkiekben. Sok jótékonysági ügyet is felkarolt, gyűjtéseket szervezett, sőt megfogta a munka végét is, ha arról volt szó, a nép körében azonban nem sikerült elfogadtatnia magát.

Férjéért harcolt meg anyósával, az egészsége ment rá

Alix beilleszkedését az új környezetbe az is nehezítette, hogy férje családja nem fogadta be őt. Különösképpen az anyósával gyűlt meg a baja, akivel évekig együtt is kellett élnie. Mivel az anyós dolga volt felkészíteni őt a cárné kötelességeire, sok időt kellett együtt tölteniük, és Alekszandrának rá kellett jönnie, hogy anyósa egyedüli nőként igyekszik irányítani fia életét, őt pedig megpróbálta háttérbe szorítani. Az anyós-meny ellenségeskedésből komoly viták fakadtak, és ez megrontotta Alekszandra kapcsolatát a Romanov család többi tagjával is.

Talán a mindennapi viszályok miatt is, Alekszandra egészsége általában nagyon rossz volt. Gyakran légszomj kínozta és fulladási rohamok jelentkeztek nála, úgy tűnt, hogy szó szerint nem kapott levegőt új környezetében. Állapota egy idő után olyannyira leromlott, hogy a nyilvánosság előtt sokszor már csak tolószékben tudott megjelenni. A rá nehezedő nagy nyomás akkor enyhült egy kicsit, amikor négy lánygyermek után egy fiút szült, s ezzel biztosított lett a megfelelő utódlás a hatalomban. A trónörökös, Alekszej azonban örökölte anyja családjának évszázados betegségét, a vérzékenységet, így a cárné egy életen át aggódott fia életéért.

Ápolónőnek állt a háborúban, de kiutálták őt

Alekszandra viszontagságai az első világháborúval csak súlyosbodtak új hazájában. A harcok során Oroszországot komoly veszteségek érték, az emberek állandó tiltakozásba kezdtek, és a háború végét követelték. Mivel a nép gyűlölte a németeket a háború miatt, a német származású Alekszandra sem tudott kitérni a haragjuk elől, annak ellenére, hogy a cárné csak gyermekkorát töltötte német földön, és később rengeteget tett az orosz népért.

Az ellenszenvet a cárné azzal sem tudta enyhíteni, hogy két lányával együtt elvégzett egy ápolónői tanfolyamot, és a háború alatt hadikórházban ápolták a sebesülteket, arisztokrata mivoltukkal egy cseppet sem törődve. Voltak azonban, akik még ezt is a visszájára fordították, és inkább nekimentek a cárnénak, mondván, hogy ez nem méltó viselkedés egy uralkodóhoz. Az ellenszenv győzött, és szó szerint kiutálták őt a kórházból.

Bejött a jóslat, az életével fizetett a döntéseiért

Alekszandrára nagy nyomás nehezedett ekkoriban az élet minden területén, hiszen férje személyesen vezette az orosz csapatokat a fronton, ezért a cárné egyedül maradt feleségként és anyaként, ráadásul neki kellett egyedül kormányoznia a birodalmat is. A nép azonban úgy gondolta, hogy minden intézkedése mögött Raszputyin állt, ezért az ellenszenv a Romanovok ellen és az általános elégedetlenség egyre csak nőtt.

Raszputyint 1905-ben ismerte meg a cári pár, és teljesen elvarázsolta a házaspárt, mivel erényes, erkölcsös embert láttak benne, feltétlen hűséggel a cár iránt. Ráadásul a kis trónörökös vérzékenységét is orvosolta, illetve a tüneteket enyhítette hipnózissal. A cári pár nem tudta, milyen veszélyes lesz ez az ember rájuk nézve. Az emberek körében mindez ugyanis úgy csapódott le, hogy az uralkodót egy szemfényvesztő irányítja, így szépen-lassan elveszítették tekintélyüket a nép előtt. Mivel Raszputyinnak komoly politikai befolyása volt az uralkodó párra, az orosz arisztokrácia úgy vélte, hogy jobb, ha eltávolítják az útból, ezért meggyilkolták őt. Egyesek azt várták, hogy a cár annyira megrendül vagy megijed majd ettől, hogy lemond a hatalomról, de II. Miklósnak esze ágában sem volt ezt meglépni.

Vesztére, hiszen 1917 februárjában forradalom tört ki, és a cárt egész családjával együtt fogságba ejtették. Az Urál hegységbe hurcolták őket, ahol hónapokkal később, július 16-án éjjel sortüzet lőttek rájuk, majd a közeli erdőben eltemették őket. Haláluk köré azonban számos legenda szövődött, például hogy nem is haltak meg azon az éjszakán, hanem külföldre szöktek, és ott éltek tovább. Az egyház és számos tudós még ma is úgy véli, hogy a cári család megmenekült és életben maradt akkor. Hogy mi az igazság, azt a mai napig nem tudni biztosan, csak azt, hogy Alekszandra, bár házassága révén Oroszország cárnéja lett, személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a cári rendszer végül megbukjon.