Büdösek, zavarosak, de nemzeti kincsek – a világ legkülönlegesebb italai

Tán csodállak, ámde nem szeretlek – gondolják sokan, amikor megkóstolják a helyiek általában gyógynövényekből és egyéb, szigorúan titkos összetevőkből álló nemzeti italait. A legtöbbször különlegesen egyedi (értsd: giccses) csomagolású, mesés történetekkel tálalt likőröket a turistáknak szánják, akik joggal érezhetik úgy, hogy hazavitték az adott ország vagy régió exkluzív esszenciáját – jó drágán, persze.

A zord észak melege

A balti államok történelme jóval előrébb mutat a szovjet éra évtizedein, a középkorban fontos Hansa-útvonalak hizlalták a kereskedőket arrafelé. Az év nagy részére jellemző zord időjárás viszont már akkoriban is kiváló hivatkozási alapot jelentett a védőitalok készítésére, fejlesztésére.

Rigában, Lettország fővárosában élt és tevékenykedett a 18. században bizonyos Abraham Kunze patikus, aki a hosszú téli esték mélabúját azzal ütötte el, hogy a rendelkezésére álló életelixíreket gyógynövényekkel kevergette, majd az egészet felöntötte jó minőségű vodkával, amiből nem volt hiány arrafelé akkoriban sem. Az elképzelése és a kísérletei nem voltak hamvába holtak, hiszen a vodka remek alapja mindennemű likőrnek és koktélnak, és 1752-ben levédette és piacra dobta a Rigai Fekete Balzsamot (Rīgas Melnais Balzams), 38 évvel megelőzve a mi Unicumunkat. Kezdetben szűk körben ismerték az erős italt a helyiek, hiszen Abraham elsősorban a barátait kínálgatta vele.

Történt azonban, hogy Nagy Katalin orosz cárnő a birodalma részeként prosperáló Rigába látogatott, ahol rejtélyes gyomorbetegség támadta meg. Orvosai bizonytalanok voltak, az egyszerű gyomorrontástól a hastífuszig terjedtek a találgatások, mindenesetre a cárnő igen ramatyul volt. A legnagyobb pánik és tanácstalanság közepette az egyik helyi doktornak eszébe jutott a nemrégiben kóstolt Kunze-féle ital, rögtön hozatott is belőle a palotába. És láss csodát, Katalin néhány nap alatt lábra állt a balzsam kortyolgatásától, ami természetesen elindította a likőr karrierjét az Orosz Birodalom valamennyi szegletében.

Ma már annyi tudható, hogy az eredetvédett Rigai Fekete Balzsamot 24 összetevőből állítják elő, amelyből 17 növényi eredetű. Van benne fodormenta, gyömbér, erdei gyümölcsök, nyírfarügy, méz és kristálytiszta forrásvíz is, ám az arányok és a titkos kiegészítők titkát úgy őrzik, akár a Coca Coláét.

A szükség nagyura

Nem csak mi, magyarok tudjuk jól, hogy szeszt gyakorlatilag bármiből lehet főzni, hanem szerte a világon igen elterjedt ez a nézet. Izland népét mindig is gúzsba kötötte a nyersanyaghiány, amit ők fantasztikus leleményességgel és fantáziával ellensúlyoztak. A birkáknak minden porcikáját felhasználták történelmük során, és a sózásos, rohasztásos tartósítási eljárásaikkal ehetővé tettek szinte mindent, amit mi elképzelni sem tudunk. Mivel ők is elég messze esnek a mediterrán dolce vitától, mindig is erős igény mutatkozott feléjük az alkoholos italokra. Erre alkalmas növény viszont nemigen terem arrafelé, birkából vagy cápából meg mégsem lehet szeszt előállítani – illetve, biztos lehet, de azt azért ők sem…

Hamar rájöttek azonban, hogy az erjesztett krumpliból készített pálinka remek alapanyag arra, hogy mindenféle gyógynövényekkel és fűszerekkel megbolondítva elviselhető búfelejtő váljék belőle. Áztattak benne ánizst, kakukkfüvet és édesköményt, hogy a rohadt krumpli elviselhetetlen szagát elnyomják, majd végül megalkották a Brennivínt, ami szó szerint égetett bort jelent, noha a szőlő esszenciájához semmi köze.

A Brennivínre ma roppant büszkék az izlandiak, szobahőmérsékleten, sőt éttermekben előmelegített poharakban kínálják, bár a kóstolói szerint egy-két jégkockával fogyaszthatóbb. Az izlandiak nemzeti löttye különleges és unikális, azonban ők maguk is nagy szerencseként élik meg, hogy ma már minden jó, tiszta vodka elérhető náluk is.

Lenn délen éden

Na, de mi a helyzet délen, ahol a napsütés és a dús termés nem lehet akadálya egy-egy igazán kiváló nemzeti, tradicionális ital elkészítésének?

Portugália büszkélkedhet számos remek itallal, amennyiben pedig a hozzá tartozó Madeirára visz az utunk, felejthetetlen ízekben és érzésekben lehet részünk. Szinte megkerülhetetlen a caninha, vagyis a cukornádpálinka, amiből egyik nemzeti kincsüket, a ponchát készítik. Úgy is büszkék erre, hogy a caninhát is úgy hozták be Brazíliából, akárcsak magát a cukornádat, ám ez ma már nem von le a nemzetiesség értékéből. Ráadásul nagy sértés összekeverni a rummal, az ugyanis a melaszból, azaz cukorszirupból készül, míg a caninha a cukornád kipréselt levéből.

A cukornádpálinkájuk általában 50 fok körüli, ezt szelídítik citrommal és nádcukorral vagy mézzel, hogy a 35 fokos ponchát megkapják. Más nemzetek által meg nem értett módon ezt Madeirán melegen kínálják a vendéglátóipari egységekben. Egyes poncha-eredetelméletek a brazil hatás mellett erősen kiérzik a tényt, miszerint Portugália sokáig jelentős brit jelenlét mellett létezett, hiszen az ital állagában, aromájában és melegen szervírozásában erősen emlékeztet a grogra. A ködös Albionban még csak-csak, na de az örök tavasz birodalmának is becézett Madeirán? Inkább kortyolgassunk egy remek, hideg, frissítő koktélt, ha arra járunk!

Azok a furcsa franciák!

Franciaországban aztán igazán dúskálnak a jobbnál jobb italokban, világhírű borvidékeken vezet a látogató útja, de Remarque óta azt is mindenki tudja, hogy a calvados milyen jó dolog. A nagyon helybeli, lokálpatrióta franciák azonban nem ezeket az isteni nedűket kortyolgatják az eldugott kis ékszerdoboz-falvaik kocsmáinak verandáján, hanem a büdös, zavaros pastist. Az ánizzsal ízesített bort már az ókori rómaiak is itták, nem tudni, miért, sőt az egész mediterráneumban elterjedt, gondoljunk csak a görög ouzóra, az olasz sambucára vagy az arab országokra jellemző arakra.

A hasonló, mégis viszonylag új pastis születésének egyik bábája volt a tény, hogy az 1910-es években Franciaországban betiltották az abszintot. Legendák keringtek az agresszív, ám igen kedvelt ital okozta vakságokról és egyéb szörnyűségekről, a kormány azonban simán az alkoholizmus elleni harc egyik mérföldköveként hivatkozott a rendeletre. Leleményes azonban a francia, hamarosan megnyíltak a kiskapuk, és 1920-tól már készíthető volt olyan ánizsos ital az országban, amely harminc fokosnál gyengébb, és a kiátkozott fehér üröm helyett fekete ürmöt használ ízesítőnek. A pastis elnevezés csupán a harmincas években bukkant fel, holott akkor már tíz éve gyártották nagyüzemben, elsősorban Marseille környékén.

Paul Ricard kiugrott borkereskedő nevéhez fűződik konkrétan a pastits, hiszen ő volt az, akit annyira megviselt az abszint betiltása, hogy éveket töltött házi laboratóriumában azzal, hogy egy ahhoz nagyon hasonlatos, ámde a tiltólistán nem szereplő összetevőkből keverjen ki italt. A pastist vízzel felöntve isszák a jó franciák, csak az igazán elvetemültek hörpintenek fel egy-egy kupicával tisztán, hiszen az erősen ánizsos, zavaros, sárgásfehér kotyvalék nemcsak ütős, de látványra sem túl bizalomgerjesztő. A turistáknak koktélokba keverve próbálják népszerűsíteni. A Sazerac egy rész pastishoz tesz két rész rozsviszkit, néhány csepp Angosturát, amit narancshéjjal bolondít, de Hemingway például sokkal egyszerűbben oldotta meg a dolgot: ahogy azt a spanyol bikaviadalokról szóló dokumentumkötetében, a Death in the Afternoonban leírja, egy rész pastist felöntött öt rész száraz pezsgővel. Ő már csak tudta!

Különleges alkoholos italok az NLCafén!

• Így ittak ők – Mátyás király borozott, Kádár János rumos teát ivott
• Ilyen az alkohol a mikroszkóp alatt
• 3 nyári hűsítő alkoholos koktél – recept