Vagy menekülsz, vagy elámulsz – a Ford Edge 2.0 TDCI Sport tesztje

Két dolog tűnik fel elsőre, amikor az ember találkozik a Ford Edge-dzsel: hogy milyen hatalmas, és hogy mennyire jól néz ki. Sportkivitel, narancs metál fényezés, 20 colos fekete felnik. Olyan autó, amellyel jobb hátulról kezdeni az ismerkedést, mert hátulról, esetleg oldalról sokkal jobban néz ki, mint szemből. Elölről ugyanis elég otromba.

A következő meglepetés a beszállásnál ér, az ajtót kinyitva ugyanis nyílik vele a küszöb egy része is, okkal: így oldották meg a Ford mérnökei, hogy összesározzuk magunkat. A csomagokkal sem lesz gond, mert az óriási csomagtartót akár távirányítóval, akár a lábunkat érzékelő szenzorokkal kinyithatjuk.

Belül jó sok tárolórekeszt találunk, a műszerfal pedig nagyon informatív, az Edge Sport változatát ugyanis telerakták a vezetést segítő és a biztonságot növelő extrákkal. Van sávtartó asszisztens, amely egy furcsa remegéssel és ellenkormányzással próbál a sávban tartani, ha a sofőr indexelés nélkül próbálná átlépni a felezővonalat. Ráadásul az autó látja és jelzi a közlekedési táblákat – igen, azokat is, amiket a vezető nem vesz észre.

A másik érdekes extra az utolérésgátló, ami akkor is segít, ha araszolás közben hirtelen lefékez az előttünk lévő, ilyenkor az Edge figyel, hogy ne toljuk bele az érintettet a többi autóba. Az autópályán ugyanakkor néha rémisztő, amikor a sávunkból menekülő autós egy picit lassabban reagál, a Ford műszerfalán pedig felvillan egy hatalmas piros fény, és az autó lassít, miközben a sofőr úgy érzi, gázelvétel nélkül is üres lesz a sáv, mire odaérünk.

Mert az Edge elől tényleg mindenki menekül. Mintha gépágyú lenne az orrában, mással nem magyarázható, hogy a belső sáv folyamatosan ürül előtte, akkor is, ha az ember 130-cal hajt, és minden sávváltásnál indexel. Talán az óriási hűtőrácsok, talán a hatalmas Ford embléma alá épített kamera teszi, de nem nagyon találkoztunk olyan autóssal, aki el tudta volna viselni, ha az Edge LED-fényszórói megjelennek a visszapillantó tükrében.

Ez az autó szinte mindennek ellentmond, amit az autózásról gondolok, ezzel ugyanis nehéz előzékenyen vezetni, még a motorosokat is alig lehet elengedni, mert olyan széles az Edge, hogy alig fér el a sávjában. Másrészt nehéz vele betartani a sebességhatárokat, mert a 210 lóerős duplaturbós dízelmotor rendkívül becsapós.

Kellően fürgén mozgatja az 1,9 tonnás monstrumot, és elég halk ahhoz, hogy a fülünkre hagyatkozva azt hihessük, még nem pörög annyira. A Ford mérnökei egyébként nem az utasfülkét hangszigetelték, hanem aktív zajkioltást alkalmaztak, a rendszer pedig megkülönbözteti a hasznos hangokat az olyanoktól, mint a motorzaj – utóbbit pedig szinte eltünteti. Zenét hallgatni ezért jól lehet – segít a Sony fejegysége is –, ahogy jól működik a hangvezérléssel vagy érintőképernyőn keresztül irányított prémium navigációs rendszer is.

A nagy formában lévő tavasz miatt az ülésfűtést – amiből a gyerekek nagy örömére hátra is jutott – nem teszteltük, az üléshűtés azonban jól dolgozott. Ahogy a fékek is mindig megállították a kocsit, bár néha úgy tűnt, megszenvednek ezzel a hatalmas testtel. Külön jó a sávváltásoknál, hogy a Ford figyel oldalra, mutatva, mikor térhetünk vissza, és a hátratolatást/parkolást is több kamera segíti, egyes helyekre pedig be is áll helyettünk.

Összességében utazni remek az Edge-dzsel, városban azért megszenvedi az ember a közterületi parkolást, mert néha két hely kell, hogy parkolni lehessen. A fogyasztása vegyes használatban sem ment 9 liter fölé, ami elég barátságos a majd kéttonnás autótól.

És hogy mi a válaszom arra, hogy megéri-e egy az amerikai utakra tervezett Fordért kiadni 16 – alapesetben 13 – millió forintot? Az M1/M7-es közös szakaszán utolért egy szintén tizenmilliós terepjáró. Sofőrje megelőzött, majd előreengedett. Miközben körbenézte a magyar utakon szinte ismeretlen, narancssárga Edge-dzset, látszott, hogy erősen töpreng. Úgy tűnt, van még elkölteni való pénze és igénye arra, kitűnjön a forgalomból. Akkor is, ha Forddal jár.