„A férfiak által dominált, ideológia- és mohóságalapú normák a világ legkárosabb mérgei” – interjú Pol Kurucz fotográfussal

Pol Kurucz

Oszlopos tagja voltam anno a legváltozatosabb helyszínekre meghirdetett Kolor-buliknak, amelyeket Pol Kurucz szervezett társaival együtt. Szerettem, hogy minden alkalomra más vizuálok készültek, amikkel rendre telematricázhattam a biciklimet. Később a Gozsdu–Király-sarkon megnyitott bárban volt babzsákokban elnyúlós filmklub, fejtágító Vírus Est, különösen finom koktélok és valami szele annak, hogy egyszerű pénzszerzésen, mulatáson és vedelésen kívül ezeken az estéken értékteremtés is folyik.

Egy barátnőmtől hallottam, aki Rióban járt tavaly, hogy Pol Kurucz  ma Brazíliában él és dolgozik mint fotográfus. Azonnal rá is kerestem az Instagramon, és lám.

Semmi tollas fejdísz, semmi pálmafa vagy tengerpart, hanem kőkemény kritika és soha el nem maradó empátia egy kis glam-trash esztétikával.

Szájtátva görgettem végig a neonnőkön, a betonszagú alagutakba ragadt metrókocsikon, a gépolajban úszó szado-mazo orgiákon, és közben azt éreztem, hogy ez egy pillanatig nem sok. Pedig Pol Kurucz képein nincs olyan, ami normális vagy nem normális. Közben a fogyasztói kultúra elfogyasztja saját magát, gumi és műanyag van a test és a szervek helyén, és a szépség fogalma végleg relativizálódik.

Pol Kurucz francia anyától született Magyarországon, két különböző nevet és nyelvet kapott. Foglalkozott színházzal, üzlettel, feminizmussal, bejárta Bahreint és Brazíliát, majd egyesítette vagy éppen szétválasztotta különböző személyiségeit, és Rióba költözött. Excentrikus divat- és művészeti projekteken dolgozik, képein megjelenik a brazil transzgender kultúrától a társadalmi egyenlőtlenségeken és az állatkínzáson keresztül az irreális szépségideálokig sok húsba vágó problémakör. Alkotásai megjelentek már például a Vogue-ban, az Elle-ben, a Glamourban, a The Guardianban. Kiállításokon volt már látható Európa több országában, az Egyesült Államokban, Kínában és Szingapúrban. Most pedig válaszolt néhány kérdésünkre.

Fotók: Pol Kurucz

Ha az embernek két neve és két országbeli származása van, akkor két személyisége is?

Vagy egy sem. Aki kétnyelvűnek, kétlakinak születik, az hajlamos arra, hogy halmozza a további nyelveket, honokat, magába szívjon új kultúrákat, az identitása pedig rugalmassá, alkalmazkodóvá s így kevésbé meghatározóvá válik.

Ez az én sztorim. 

Az önéletrajzodban olvasom, hogy 2015-ben elhunytál az abszurditásban, majd újjászülettél. Mi halt meg a személyiségedből végleg, és mi jött a világra ezzel az újjászületéssel?

A rólam szóló biográfia ezen része kissé allegorikusra sikerült. Korábban két létforma, egy racionális, üzleti jellegű és egy érzékenyebb, kreatívabb közt ingáztam.

Mivel az elsőben komfortosan, sikeresnek éreztem magam, a másodikban önmagamnak, ám bátortalannak, így sokáig nem döntöttem. Vagyis 2015-ig, amikor a sors úgy hozta, hogy fejest ugorhattam a fotózás világába.

A képeid nagy része stúdióban, másik része felismerhetetlen helyszíneken készül. Felvehetnéd őket a világon bárhol. Hogyan jelenik meg rajtuk mégis São Paulo? 

Az első fotósorozatomon kívül minden képem stúdióban készült. A felismerhetetlen helyszínek általunk épített díszletek, melyek néhol egész valósnak sikerültek. São Paulo leginkább a modellek, performerek, színészek és celebek fizikumán, kisugárzásán keresztül jelenik meg, azonban nap mint nap megkapom – néha kritikaként, néha bókként –, hogy a fotóimon nem látszik a brazil befolyás. Amióta New Yorkban is fotózom, ez még inkább elmondható.

Mit gondolsz 2018 São Paulójáról és Budapestjéről?

São Paulo egy óriás Budapest, a világ legnagyobb városa, mégis emberi a légkör, a lakosok közvetlenek, a város multipólusú, több szerethető, átlátható, középméretű város együttese. Budapest pedig egy mini São Paulo, annak ellenére, hogy tízszer kisebb, mégis megtalálható minden, ami egy nagyvárostól várható: világszínvonalú színházak és művészmozik, múzeumok, éttermek, építészeti látványosságok.

Mindkét város hangulatát meghatározza a gyarmatosított, elnyomott múltjuk, a nyugati és saját kulturális mintáik ötvözete. 

Mennyiben saját víziók megjelenítései a munkáid, és mennyiben koprodukciók?

A produkciók minden eleme együttműködés eredménye. Az alapsztorit, a karaktereket, a helyszínt, ezek főbb attribútumait, a színeket én határozom meg, majd jönnek a végtelen egyeztetések az alkotótársakkal. 

Honnan merítesz inspirációt?

Legfőképp az utcán bambulva, Instagramon a kedvenc illusztrátoraim munkáiból, moziból,

kelés előtti féltudatos merengésekből.

Kínzó és kínzott, fogvatartó és fogvatartott, állatok és gazdáik – sokszor reflektálsz státuszkülönbségekre. Szerinted mi lenne a világgal, ha holnap minden elnyomó elnyomottként ébredne, és fordítva?

John Lennon álma valóra válna, az empátia világvallássá avanzsálna. 

Van bármi, amiben elfogadod a normativitást?

Igen, a természet – emberi interpretáció nélküli – törvényeit, normáit, mint például a szülői törődés, a fauna (ide tartozunk mi is) és a flóra szimbiózisát fenntartás nélkül elfogadom.

A férfiak által dominált, ideológia- és mohóságalapú normák viszont a világ legkárosabb mérgei.

Mi leszel a következő életedben?

Por, ha jól viselkedem, csillámpor.