Az Alice Csodaországban óta tudjuk, hogy mindannyian bolondok vagyunk

„– Miféle emberek laknak errefelé?

– Errefelé – mutatott a Fakutya jobbra – a Kalapos lakik. Arrafelé meg – mutatott balra – Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.

– Csakhogy én nem szeretem a bolondokat – mondta Alice.

– Hiába nem szereted – mondta a Fakutya. – Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.

– Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice.

– Ha nem volnál bolond – válaszolt a Fakutya –, nem jöttél volna ide.”

Ez a körülményekhez képest még egészen épeszű eszmecsere Alice és a megfejthetetlen vigyorú Cheshire Macska (ami a klasszikus Kosztolányi–Szobotka-fordításban Fakutya, de hát ennyi bőven belefér) között zajlik a regény hatodik fejezetében, közvetlenül a Bolondok uzsonnája előtt.

Több mint másfél évszázada (egészen pontosan 153 éve, 1865. november 26-án) jelent meg a viktoriánus gyerekirodalom legnagyobb klasszikusa, egyúttal minden idők egyik legismertebb és legkedveltebb meseregénye, az Alice Csodaországban. A szüzsét alighanem mindenki ismeri: a hétéves Alice egy meglepően jól öltözött és meglepően neurotikus fehér nyuszi nyomába ered egy titokzatos barlang mélyére, útja során pedig lehetetlenebbnél lehetetlenebb figurákkal találkozik, illetve bonyolódik sehonnan sehová sem tartó, szórakoztató beszélgetésekbe. Feltűnik többek közt egy Hódító Vilmosról magyarázó kisegér, egy pipázó hernyó, egy malaccsecsemőt ringató csúnya hercegnő, egy filozófushajlamú misztikus macska, egy komplett eszelős kalapos, egy mélyen és menthetetlenül melankolikus álteknőc, valamint a Szívkirálynő, akinek a krikett mellett a lefejezés a legkedvesebb hobbija, az ifjú hősnő meg mindeközben óriássá nő, majd összemegy, részt vesz egy céltalan futóversenyen és egy lázálomszerű teadélutánon, egy életre megtanulja, hogy mi az a homárhumor, tanúként lép fel egy különös koncepciós perben, és amennyire csak lehet, igyekszik normálisan viselkedni – noha ez utóbbi eleve halálra ítélt vállalkozás.  

Lewis Carroll remekművét (és a folytatását, az Alice Tükörországbant) gyakorlatilag minden létező nyelvre lefordították, készült belőle kismillió film, rajzfilm, színdarab, balett, musical, rádiójáték, képregény, pornó, kortárs zenei kompozíció, popszám, illetve számítógépes játék, de a történet még legalább ugyanennyi (vagy inkább több) alkotást ihletett meg a James Joyce-féle Finnegan ébredésétől egészen a Wachowski testvérek Mátrixáig, és tovább – sőt a regény után még egy súlyos idegrendszeri betegséget is elneveztek, ám ez talán már kevésbé lelkesítő.

Az Alice Csodaországban máig tartó töretlen népszerűségére számos magyarázat kínálkozik (nyilván sokat nyom a latban a Disney remekül sikerült 1951-es feldolgozása is, ami a korabeli kritikákkal ellentétben meglehetősen hű maradt az eredeti mű szellemiségéhez), de a legfrappánsabban talán a cikk elején is olvasható idézet foglalja össze a lényeget. Hisz míg az alapvetően gyerekeknek vagy fiataloknak szóló műveknek többnyire van valami megszívlelendő, szép, örök érvényű, ám túl sok izgalommal nem szolgáló tanulsága (hogy tiszteljük a szüleinket; hogy soha ne hagyjuk cserben a barátainkat; hogy mindig hallgassunk az eszünkre/szívünkre stb.), addig az Alice csupán annyit állít minden felesleges fontoskodás nélkül, hogy

itt mindenki bolond.

De tényleg, túlzás nélkül mindenki. Hogy az élet (az a bizonyos Élet, amit ilyenkor nagy kezdőbetűvel szokás írni) egy elbűvölő, ijesztő, varázslatos, zavarba ejtő és mindenekelőtt tökéletesen értelmetlen ámokfutás, melynek során olyan fontos kérdésekre kell majd választ találnunk, mint hogy mi a különbség a holló és az íróasztal között, és még az is elképzelhető, hogy egy ponton majd flamingókkal fogunk krikettezni; de ha már egyszer leereszkedünk a nyúl üregébe (és úgyis leereszkedünk, hisz mind bolondok vagyunk), a legtöbb, amit tehetünk, ha megőrizzük a kíváncsiságunkat és a kifogástalan jó modorunkat. Ez pedig egy olyan üzenet, amivel ugyanúgy lehet azonosulni 1893-ban, mint 2018-ban, vagy nyolc-, illetve nyolcvanévesen.

De ha úgy jobban tetszik, Alice kalandjait olvashatjuk akár egyenes vonalú felnövéstörténetként, viktoriánus arcképcsarnokká terebélyesedő közéleti szatíraként (már ha tisztában vagyunk a korszak politikai viszonyaival és jellegzetes figuráival), az angol kolonizáció allegóriájaként, esetleg a 19. századi nonszensz- és fantasyirodalom korai zsánerdarabjaként, de az igazi ínyencek állítólag matematikai allúziókat vagy mindenféle fallikus, vaginális, illetve koitális freudi szimbólumokat is keresgélhetnek itt – mondjuk ezt azért jó szívvel senkinek nem ajánlanánk.

Ami ennél sokkal érdekesebb, hogy a mű bizarr, színes, valóságon túli világa két meghatározó huszadik századi mozgalomra is komoly hatással volt. A két világháború között a szürrealisták, elsősorban André Breton és Paul Eluard emelték be Alice-t a kánonba, és alakja aztán Max Ernst, Magritte és Dalí több képéről is visszaköszönt (egyébként nagyjából Alice kalandjaival egy időben megjelent egy másik szürrealista alapmű is, a hideglelős Maldoror énekei Lautréamont-tól, de az a maga korában senkit sem érdekelt, és sajnos azóta sem dolgozta fel a Disney), a hatvanas években pedig már a pszichedelikus drogokban alaposan megmerítkező ellenkultúra ideológusai tekintettek fontos hivatkozási pontként a regényre, ami érthető, hisz tényleg olyan az egész, mint egy tudattágító hullámvasutazás (a gombán ülve pipázgató, összefüggéstelen hülyeségeket beszélő hernyó meg végképp semmilyen korabeli fesztiválról, happeningről vagy tüntetésről nem lógott volna ki).

A hatvanas évekbeli Alice-kultusz legismertebb darabja talán a San Franciscó-i hippi sztárzenekar, a Jefferson Airplane White Rabbit című örökzöld slágere, amit mindig kötelező bevágni, ha egy filmben éppen hallucinogén kábítószert fogyaszt valamelyik szereplő:

Pedig az Alice-regények szerzője, a viktoriánus nyárspolgárt és a makulátlan angol különcöt egyaránt nagyszerűen alakító Lewis Carroll aligha volt drogfüggő (ez egyébként is mást jelentett a 19. század közepén, mint száz évvel később). Ami azt illeti, nem is Lewis Carrollnak hívták, és írói álnevét soha nem használta a hétköznapokban. Charles Lutwidge Dodgson néven született 1832-ben egy falusi lelkész fiaként az északnyugat-angliai Cheshire megyében, tanulmányai végeztével pedig alma materében, az oxfordi Christ Church kollégiumban kapott matematikatanári állást.

Ez a magas, vékony, kissé tüdőbajos külsejű, hosszú, hullámos hajat viselő fiatalember nemcsak elismert tudós volt (valamint felszentelt anglikán diakónus, hisz különben nem taníthatott volna Oxfordban), hanem kiváló fotográfus is, aki közeli barátságot ápolt a preraffaelita festészet számos jeles képviselőjével (főleg Dante Gabriel Rossettivel), levelezésben állt a költő Alfred Tennysonnal és Lord Salisburyvel, az Egyesült Királyság miniszterelnökével, továbbá imádta a szellemes, nonszensz szójátékokat.

Az Alice Csodaországban történetét eredetileg egy csónakázás alkalmával rögtönözte az Oxfordi Egyetem kancellárhelyettese, Henry Liddel lányainak kérésére, akik a matematikus társaságában ringatóztak a Temzén, és már szörnyen unatkoztak. Lorina, Alice és Edith ekkoriban 8, 10 és 13 évesek voltak, és Dodgsont különösen a középső Alice-hez fűzte bizalmas, baráti viszony, ami mai szemmel talán szokatlannak tűnhet egy harmincéves férfitól, úgy meg pláne, ha azt is tudjuk, hogy az illető férfi előszeretettel készített művészi aktképeket gyereklányokról, és soha nem nősült meg (noha állítólag megkérte a tízéves Alice kezét, de azért ez elég meredek).

Ám ettől függetlenül elég valószínűtlen, hogy Dodgson valamiféle szexuális ragadozó lett volna: erős dadogása és az ebből következő félénksége miatt talán felszabadultabban érezte magát a gyerekek között, gyerekaktokat pedig sok fotós készített akkoriban, és a kortársak csak az ártatlan, paradicsomi szépséget látták ezekben, semmi többet. És hogy miért nem nősült meg? Bizonyára nem akarta feladni tanári állását (és az ezzel együtt járó egyházi pályát), noha az Alice Csodaországban óriási anyagi sikere után már könnyedén megtehette volna.

Bár a mese kéziratával eredetileg csak a kis Alice-t akarta boldoggá tenni, mentora, a fantasyúttörő George MacDonald unszolására mégis a publikálás mellett döntött, az Alice Csodaországban pedig, ahogy mondani szokás, szinte azonnal letarolta a könyvpiacot; a regényért nemcsak a gyerekek rajongtak, hanem gyakorlatilag mindenki a fiatal Oscar Wilde-tól Viktória királynőig, és a jó szimatú üzletembernek bizonyuló Dodgson nemcsak művével, hanem az Alice-univerzumra épülő merchandise-zal (a sütisdobozoktól a postai bélyegzőkig) is vagyonokat keresett.

Hát, ez igazán nem rossz teljesítmény egy olyan mesétől, amiben a legnormálisabb szereplő is minimum totálisan holdkóros.