A napokban kijön két új dal, januárban pedig megjelenik az ötödik nagylemezetek, Napsütötte rész címmel. Ez is olyan lesz, mint a Délibáb, pozitív hangulatú dalok erős mondanivalóval?

A Délibáb a hiperkarma történetében amolyan félutas lemeznek számít. Félig megmaradt az alternatív, hadarósabb, bonyolult dalszerkezetű vonal, félig viszont már benne voltak azok a „dalos dalokra” jellemző egyszerűbb szerkezetek, amiket még a múlt évezredben, a blablás időszakomban írtam. Ezért a Délibáb után el kellett döntenem, merre tovább: csinálok megint egy rappelős, hadarós, formabontóbb lemezt, vagy „vissza a gyökerekhez” jelszóval egy régmúltat idézőt, és végül az utóbbi mellett döntöttem. Az új albumon egytől egyik barátságos, szelíd, könnyen érthető dalok vannak, ezért is lett a címe Napsütötte rész – a hiperkarma napsütötte oldalát domborítja ki. Persze így is sokaknak még mindig túl alternatív lesz, de akik ismerik a zenénket, tudni fogják, hogy ezek a dalok jóval kedvesebbek, kevésbé zaklatottak, mint az eddigi számok.

És miért a kiszámíthatóbbat választottad a kísérletezős helyett?

Úgy éreztem, ha már elindultam ezen az úton, akkor ezt kell végigjárnom. De a hatodik lemez valószínűleg megint kísérletezősebb lesz.

Fotó: Rácz Tamás

Mennyire vagy benne a dalokban? A különböző életszakaszok mennyire befolyásolták a zenédet?

Minden megírt dal – jöhetett bármelyik időszakomból a szövege vagy a dallama – a végén mindig azt tükrözte, ami az adott időszakban történt velem. A dalaimat egyfajta naplóbejegyzésnek szánom, mindig is azok voltak. Az újakat két-három hónap alatt írtam meg, de érdekes módon ezúttal nem azt a dalszerzői metódust használtam, mint eddig, hogy gitároztam, énekeltem, majd kijöttek belőlem a szövegek, hanem most a szövegek voltak meg, és azok alá kellett akkordmeneteket passzítani. A naplóbejegyzéseimnek van egy önfejlesztő, terápiás jellege is, és a közérzetem most valahol ott tart, ahol az új album.

Többször mondtad, hogy neked megy az ébren álmodás.

A világ legjobb dolgának tartom az éber álmot, amikor felébredsz egy helyen, és rájössz, hogy álmodsz.

A „felébredsz egy helyen” azt jelenti, hogy az agyadban?

Igen, de ha megkopogtatom a falat, az kemény, ha megharap a kutya, vagy megmar egy kígyó, az fáj, hogyha ételt kóstolok, finom, hiába vagyok a saját fejemben. Én alakítom a sztorit, hogy mit akarok éppen mondani, merre akarok elindulni. Először csak egy-két másodpercesek voltak, mert ahogy felébredtem az álmomban, megijedtem. Később már, ha felébredtem egy bárban vagy autóban valakivel, megkérdeztem az illetőt, tudja-e, hogy álmodunk. A legjobb esetben is csak könnyes szemmel bólogattak, de általában úgy viselkedtek, mint a holdkórosok, mintha nem is tudnának magukról.

Csak te voltál tudatában annak, mi történik körülötted.

Igen, valószínűleg azért, mert az én fejemben voltunk.

És nem rossz felébredni az illúzióból, és visszakerülni a valóságba?

Nem, mert nagyon szép, nem álombeli, hanem életbeli emlékekként maradtak meg.  

Beszéljünk a gyerekkori emlékekről! Gyulán születtél, de Komlón nőttél fel. Milyen volt egy kisvárosban létezni?

Elég fullasztó érzéseim és emlékeim vannak Komlóról, nehezen, sőt egyáltalán nem tudtam beilleszkedni. A gimnázium első osztályát úgy kezdtem, hogy csak legyen vége ennek a négy évnek, teljen le a katonaság, hogy utána jöhessek Budapestre. Ez nem a komlóiak hibája volt, nem is az enyém, egyszerűen nem passzoltunk egymáshoz.

Fotó: Rácz Tamás

Több helyen mondtad, hogy nem sok emléked maradt meg a gyerekkorodból.

Nagyon töredékes emlékképeim vannak, huzamosabb ideig tartó emlékeim pedig mindössze gimnazista koromból. A legtöbb nyomasztó, de volt egy kedves dolog az életemben: úgy ötéves koromtól fogva arra vágytam, és vágyom ma is, hogy írjak egy sci-fi-regényt. Egyik nyáron egy napot sem mozdultam ki a lakásból, egyfolytában csak írtam. Emlékszem, már csak két hét volt iskolakezdésig, és azon gondolkodtam, lemenjek-e az utcára, aztán arra jutottam, hogy most már nem rontom el ezt a jó kört, nem megyek le. De olyan is volt általános iskolás koromban, hogy amíg a többiek matchboxoztak, addig én egy távcsővel az ufókat figyeltem, és feljegyzéseket készítettem róluk. Mindig is vonzott a földönkívüli élet, nagyon érdekeltek az ezoterikus dolgok, de persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy így hívják.

A többi gyerek csodabogárnak nézett?

Igen, körülbelül.

És megpróbáltad ezt feloldani?

Beiratkoztam edzésre, eljártam focizni, kézilabdázni, mindkét helyen kapus voltam, viszont szétdobtak, szétrúgtak. Mondjuk az jó volt, hogy nem kellett futni, de alapvetően nem vonzott nagyon a sport, se más közösségi tevékenység. Emellett még volt egy zeneiskolai próbálkozásom is: hét éven keresztül játszottam tenorkürtön, ami a tuba és a trombita között helyezkedik el. Aztán jött a gitározás, és a rock and roll engem is beszippantott.

Jött a gitározás… hogyan?

Szerettem a Beatles zenéjét, és meg akartam tanulni néhány számukat, illetve hozzájuk hasonló saját dalokat írni, ezért elkértem egy szintén balkezes gimnáziumi osztálytársam gitárját. Onnantól kezdve egyfolytában csak gyakoroltam.

A szüleid hogy reagáltak rá, hogy ennyire nem találod a helyed?

Nem nagyon beszéltünk erről. Látták, hogy mindig bezárkózom a szobámba, és bent molyolok, hallották az írógép kattogását, de csak este szóltak rám, hogy hagyjam már abba. Amikor a család megebédelt, általában akkor mentem ki enni. Egyfajta szeánsz volt az étkezés; én voltam a saját magam kocsmárosa, aki fölszolgálta az ételt. Kitettem egymás után az elsőt, a másodikat és a desszertet, és sorban húztam magam elé a következő ételt. Mindig is nagy gyönyört okozott számomra – azért a gyönyör szót használom, mert még most is elképesztő helyekre tud elrepíteni –, ha olvasok és eszem egyszerre. De ezt nem nagyon tolerálták a szüleim – bár szívük szerint ők is olvastak és ettek volna –, a későbbiekben pedig a barátnőim sem, mégsem hagytam abba, mert az éber álmodás mellett ez a második legnagyszerűbb dolog az életben. Eléggé veszekedős családba születtem, anyuék sokat vitatkoztak, ezért legtöbbször bementem a fürdőszobába a tanulnivalókkal együtt, mert amíg folyt a víz a csapból, addig nem hallottam, hogy veszekszenek. 

Fotó: Rácz Tamás

Korábban azt mondtad, hogy a mély zuhanásos korszakodban nem volt kapcsolatod velük.

Ez mostanra teljesen megváltozott, mindennap beszélünk telefonon, beavatom őket az életembe, tudják, mi történik velem. Érdekes, hogy a drogozást is nagyon titkoltam mindenki elől, egészen addig, amíg édesanyám meg nem tudta. Attól kezdve, mintegy varázsütésre, abbamaradt ez a titkolózás, mintha végig csak anyu elől rejtegettem volna az egészet.

A 2015-ben forgatott Szelfi című műsorban nagyon sokat beszéltél az érzéseidről, érzelmeidről, a családodhoz való viszonyodról, a drogproblémáidról, ami elég ritka, férfiaknál még inkább.

Hát igen, én egy ilyen lányos fiú vagyok. Mentségemre szolgáljon, hogy azért vannak bennem női vonások, mert édesanyám nő – ezt Karinthytól vettem.

Neked mit jelent ez a fajta érzékenység, amellett, hogy sokszor azt mondod, nem szeretsz a mélyebb dolgokról beszélni?

Talán nem ismerem a mélyebb dolgokat, és nem tudom, hogyan lehetne ezeket előhozni. Próbálkoztam már mindenféle módon, ami csak elérhető ebben a világban. Pszichológussal, pszichiáterrel, gyógyszeres kezeléssel és anélkül, már a tévében is elmondtam a nyomoromat, úgyhogy nem tudom, ezenkívül mit lehetne még tenni.

Hol akadtak el a terápiák?

Szerintem egy gyerekkoromban eltemetett trauma lehet az ok, másra nem tudok gondolni. Tudom, nem szép, hogy ezt mondom, mert nem szabad olyan komoly, súlyos dolgokkal dobálózni, amire nincs bizonyíték, de mégis meggyőződésem, hogy valami történhetett velem gyerekként – akár úgy is, hogy az én hibám volt, akár úgy is, hogy nem –, ami miatt nem tudom kiereszteni a gőzt egész életemben, de egyik szakember sem volt elég mélyreható. Meg hát… nehezemre esett egy idegennek beszélnem olyan dolgokról, amikről még a családtagjaimmal sem igazán merek, meg az is benne volt, hogy egy fiatal pszichológus srác valószínűleg nem fog megérteni, maximum belekérdez a dolgokba, de nem ad konkrét diagnózist, mert a pszichológia lényege kérdésekkel rávezetni az embert arra, hogy ő maga jöjjön rá a problémájára. De ez a módszer nálam nem működött – talán félek megtudni az igazságot. Ha tényleg gyerekkori dologról van szó, akkor lehet, hogy jobb is, ha nem tudom meg. Különben sincsenek emlékeim.

És gondoltál már a hipnózisra?

Félek tőle, mert nagyon ingoványos talaj, mély nyomokat tud hagyni. Ha levinnének hipnózisba, megindulna a fantáziám, és valószínűleg összekeveredne a képzeletbeli világom ezzel a világgal. Olyan zöldségeket mondanék, ami után másnak főhetne a feje, ezért inkább nem próbálom ki.

A Szelfiben kiderült, hogy nagyon szeretnél anyukádnak megfelelni. Például ha nem akarta, nem hívtad át az akkori barátnődet.

Igen, ez így van. Bár régen pont nem megfelelni akartam neki, hanem bántani, de nem lehet sokáig bántani valakit, akit ennyire szeret az ember.

És apukáddal milyen volt a kapcsolatod?

Nem találkoztunk túl sokat, 2006-ban bekövetkezett haláláig mindössze tizenöt-húsz alkalommal, úgyhogy nem igazán volt közöttünk szoros a kapcsolat. Amikor meg végre úgy döntöttem magamban, hogy szorosabbra fűzöm a köztünk lévő szálakat, ő pont akkor távozott el ebből a világból. Ahogy telik velem az idő, úgy hiányzik egyre jobban.

Fotó: Rácz Tamás

A drogos időkben volt melletted társ, barátok?

Időről időre felbukkantak „nővérkék”, akik segíteni próbáltak, de ennyi drogozás mellett nem nagyon lehetett teljes életet élni. Nem feltétlenül megmenteni akartak – látták, hogy menthetetlen vagyok –, hanem inkább életben akartak tartani, hogy ha egyszer majd készen állok visszatérni az életbe, akkor mellettem legyenek. De egy idő után szegények cserélődtek, lemorzsolódtak, nem nagyon tudtunk egymással mit kezdeni. A közeli barátaim legtöbbje pedig – akik főleg Pestre felköltöző vidékiekből állnak – pont azon az őrületen ment át, amin én, úgyhogy ők szintén nem tudtak rám odafigyelni. Most, hogy kijózanodtunk mindannyian, segítünk egymásnak átvészelni azt, ami ebből az életből még hátravan – szépen összekapaszkodunk ebben a cudar józan világban.

Mi benne a legcudarabb?

Az, hogy elvarázsolt állapotban az ember könnyebben lépegetett keresztül a napokon, heteken, hónapokon, éveken. Olyannak tűnt az egész, mint egy tét nélküli játék, pedig így visszatekintve valójában nagyon is volt tétje. Éppen a szemfényvesztés, a káprázat miatt veszett el tíz év az életemből, de az biztos, hogy akkor annyira el voltam varázsolva, hogy nem éreztem se fájdalmat, se a világ súlyát.

Olyan, mintha menekülnél a valóság elől, de nyilván szer nélkül nehezebb.

Mindig is szerettem kívül lenni a valóságon, és új valóságokat felfedezni önmagamban, vagy egyszerűen csak kívülről szemlélni a világot, mintha én is csak az egyik szereplője lennék az életemnek. Amikor drogoztam, nem volt senki körülöttem, magamban beszéltem, én voltam az összes szereplője az életemnek. Sokáig nagyszerűen elvoltam ebben a burokban, aztán egy idő után elkezdett hívogatni a külvilág, a valódi valóság, nem pedig az, amit megteremtettem magamnak idebent. Akkor jöttem rá – közhelyesen élve –, hogy a drog rabságában sínylődöm, de a belső valóság már nem volt kielégítő. Illetve vágytam a változatosságra. Akkor tudtam volna élvezni igazán azt, amit a belső valóságom ad, ha néha leszállok a földre, mert akkor lett volna viszonyítási alapom.

És milyen volt az az alternatív valóság, amit megteremtettél magadnak?

Szereplőket teremtettem bele, minden hanghoz párosítottam először egy színt, aztán egy nevet, és szépen elkezdtek szaporodni a hangok a fejemben. Feleséget, gyerekeket, apóst, anyóst, anyát, apát, barátokat képzeltem el. Egy pszichológus azt mondaná, azért, mert erre vágytam, de közben nagyon is tudtam, hogy ez a párhuzamos valóságban zajló életem, mert ha a kőkemény valóságban szerettem volna ezeket, akkor nyilván ott teremtem meg. Továbbra is úgy érzem, hogy nekem ebben a világban nem kell családot alapítanom.

Pár éve úgy volt, hogy megjelenik egy életrajzi könyved Felejtő címmel.

Ha már így rákérdeztél, elárulom, hogy tavasszal megjelenik egy könyv az életemről Én meg az ének címmel. Már a fejezeteket rakjuk össze Kiss László költő, író barátommal, aki földim, szintén gyulai. A könyvből megtudhat rólam mindenki mindent; olyan lesz, mint egy tanúvallomás.

És nem fáj, nem félelmetes, hogy ennyire kiadod magad?

De igen, igazából elég félelmetes; amikor visszaolvastam a diktafonra felmondott szöveget, amiket Laci begépelt, összeszorult a gyomrom meg a torkom, mert eléggé nyomasztó dolgok is vannak benne, de remélem a majdani olvasóknak inkább olvasmányos lesz.

Fotó: Rácz Tamás

Anyukád  mondott egy régi sztorit, hogy amikor kialudt otthon a szobádban a villanykörte, sötétedéskor inkább lefeküdtél, mintsem kicserélted volna.

Ez már itt volt Budapesten, ebben a lakásban. Annyira bele voltam merülve a saját világomba, hogy az a kinti világ rovására ment.

És nem sajnálod?

Nagyon sajnálom ezeket az elvesztegetett időket, viszont ha a pozitív oldalát akarom nézni, örülök, hogy egyáltalán megúsztam, mert a legtöbben nem keverednek ki belőle soha. Abban az időszakban is születtek dalok, amik a Konyharegény című lemezre kerültek, de akinek van kedve, hallgassa meg ezt az ötödik lemezt meg a harmadikat, és döntse el, melyik a jobb.

De már az első két albumnál is szerhasználó voltál, tehát annak a hatására tudtad azokat a dalokat megírni, amikkel befutottatok, mint a Lidocain vagy az Amondó.

Igen, az eleje jó volt. 2000–2003 között volt az én hőskorom, aranykorom, nagyon szerettem ezt az időszakot, jó szívvel gondolok rá. Amikor majd eltávozok ebből a világból, és az emlékbőröndjeimbe érzéspoggyászokat teszek, valószínűleg a legtöbb érzést ebből az időszakból fogom magammal vinni. De 2003 környékén elcsúszott az egész, és tíz évig tartott az őrület. Elszálltam magamtól, nagykanállal evett engem az élet, pedig azt hittem, én eszem őt. Végül is egymást ettük.

Milyen volt a kilencvenes meg a kétezres évek eleji zenei szubkultúra? 

Nem volt ennyire kitalálva egy zenekar, mint ma, most már a pop időszakában vagyunk. Akkoriban meg az alternatív rock világa volt, az teljesen más; a rock sokkal koszosabb, örök és elpusztíthatatlan. Nem olyan, mint én.

Mi hiányzik azokból az időkből?

A rock and roll. Az az életérzés, hogy nem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban a színpadon, a színpad mögött vagy egy interjún. Ma már nincs ez, minden uniformizálódott. Ugyanolyanok lettek a fesztiválok, ki lehet számolni, mikor mi fog történni, ki mikor fog megőrülni a színpadon, aztán egy udvarias taps kíséretében levonulni. Hiányzik a spontaneitás.

És kikkel voltál jóban akkoriban?

A hiperkarma zenekar tagjaival együtt róttuk az éjszakát, a Quimbyből a Kiss Tibivel lógtunk, meg a Lovasival néha, amikor Pesten volt. Mindig öröm és nagy tisztesség volt vele találkozni. Ezenkívül egy szűk belső drogos körben mozogtam, de ahogy leálltam, megszakadt velük a kapcsolat, nem tudok róluk semmit. Azok az idők azokkal az emberekkel végleg elmúltak.

El tudod képzelni, hogy egyszer alkohol sem kell majd a napi működésedhez?

Nem igazán tudom elképzelni, de lehetséges, hogy egyszer eljön az az idő.

És mihez kell?

Leginkább az alkotáshoz, de alapvetően ahhoz is, hogy emberek között legyek. Mindig nagyon nehezemre esett kapcsolatot teremteni másokkal, és ezt nagyszerűen oldja az alkohol. A zenészélet valahol olyan, mint a vendéglátózás, csak meg van hintve egy kis művészi porcukorral. Én még a legmagasabb művészetet is alapvetően vendéglátózásnak tartom, ahol pörgés van, mindig kedvesnek, mosolygósnak kell lenni, ami egy idő után, az emberi természetből adódóan nem megy, ezért kell időnként felspannolni magukat mindenféle ajzószerekkel.

Zavar a „drogos zenész” skatulya?

Amíg nem kérdeznek róla, addig nem.

Fotó: Rácz Tamás

Itt megnézhetitek a hiperkarma új, lyric videóját!