A Prodigy többet tett a női egyenjogúságért, mint az összes többi electrobanda együttvéve

Nem szereted a Prodigyt? (Névelő-fetisisztáknak persze The Prodigy, már csak azért is, mert a Prodigy egy tök másik előadó.) Ezzel önmagában nyilván semmi baj nincs, de azt azért kimondhatjuk, hogy ez főleg azért lehet, mert rosszkor születtél. Azaz vagy előbb, vagy később, mint a nyolcvanas évek legeleje, amikor is én születtem, és amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak, hiszen popkulturálisan elég releváns időszakban lettem kamasz, és találtam meg azokat a zenéket, amik a legmenőbb soundtrackot szolgáltatták a külvárosi teenage angsthez. (Vö. „engem nem ért meg senki!”) Vagy inkább ők találtak meg engem, pedig akkor még, ugye, YouTube sem volt. Szóval rosszkor születtél: ha az ember harminc-negyven évesen szembesül a Prodigy első három albumával, lehet, hogy infantilisnek találja, ha pedig tíz-tizenkét évesen, akkor nem érti, meg nem is neki való. Mondom, nekem szerencsém volt: tizenöt évesen hallottam először a Music for the Jilted Generationt és tizenhét évesen a Fat of the Landet. Tökéletes életkor! Nem csoda, hogy mindkettő nagyon-nagyon fontos lett, mint az akkor kötelező elektronikuszene-háromszög (Chemical Brothers, Underworld, Prodigy) egyik oldala.

Oké, nem bírtam ki a múltidézést, de mit tegyek, most, hogy meghalt a duplatarajos frontember, Keith Flint (és vele együtt, ha a túlélő tagoknak maradt egy kis ízlésük, maga a Prodigy is), kicsit olyan, mintha kitéptek volna egy kis darabot a lelkemből, függetlenül attól, hogy a Fat of the Land óta, azaz 22 éve egy kicsit is érdekesnek tűnő lemezük sem jelent meg. Ám nem nosztalgiázni jöttem, hanem itthagyni egy számot és a hozzá tartozó videoklipet az örökkévalóságnak. Ez pedig az említett Fat… album nyitódala, a

Smack My Bitch Up,

amely megjelenésekor nem lett igazán nagy sláger (mint mondjuk az azóta is hivatkozott Firestarter vagy előtte az It’s No Good). Pedig kisebb botrány is lett belőle, a cím ugyanis, amely magyarul nagyjából annyit tesz, hogy „odaverek a ribancnak”, az akkori viszonyok közt is mélyen hímsovinisztának számított (ma meg nyilván meg sem jelenhetne). Annyira, hogy az egyébként szintén mérsékelten píszí Beastie Boys együttes arra kérte a Prodigyt az 1998-as Reading fesztiválon, hogy ne játssza a dalt. 

A cím egyébként az egész szám egész szövegének a fele, a teljes az, hogy Change my pitch up, smack my bitch up, ez ismétlődik nagyon sokszor – ennyi. Ráadásul még csak nem is Keith Flint rappeli, hiszen ez csupán egy hangminta (nem mintha ez mentség lenne) az Ultramagnetic MC’s Give the Drummer Some című számából. (Őket egyébként előszeretettel használta hangmintaként, azaz sample-ként a Prodigy.) Maguk a tagok – elég bénán – azzal magyarázták a csúnya sorpárt, hogy ez nem is nőgyűlölő „dalszöveg”, csupán szleng, amely annyit jelent: valamit teljes erőbedobással végezni. A rajongókat természetesen nem érdekelte az egész: a Smack My Bitch Up a Mixmag fanzine szavazása szerint a történelem harmadik legjobb tánczenei műalkotása.

Itt jön a képbe a kellőképpen őrült és tehetséges svéd kliprendező, Jonas Åkerlund, aki úgy döntött, nem fogja vissza magát, és szó szerint belead mindent a számhoz készült videoklipbe: szexet, drogokat, erőszakot, zaklatást, hányást és minden mást, amivel csak kimeríthető a garázdaság tényállása. A hírhedt négy és fél percből csak egyvalami hiányzik, maga az együttes, a videóban ugyanis szokatlan módon nem szerepelnek. (A videoklip éppen akkor vált önálló művészeti ággá, amely nem csak arról szól, hogy a bandákat népszerűsítse.) A Smack My Bitch Up témái és azok megjelenítése azóta is akkora tabu, hogy rögtön száműzték is az MTV-ből, legfeljebb a sokkal bevállalósabb MTV2-őn lehetett elcsípni, ott is inkább éjjel, ami sokáig megnehezítette a gimnazistához illő reggel fél hetes kelést. Ja, a YouTube-on is elérhetetlen, de hát erre jó a Vimeo.

The Prodigy – Smack My Bitch Up – DVD edit from The Prodigy on Vimeo.

A klip nemcsak botrány, hanem technológiai bravúr: az egészet fejre rögzített, nagy látószögű kamerával rögzítették (sok-sok évvel az első GoPro megjelenése előtt), az ügyes, rejtett vágásnak és a digitális trükköknek hála pedig tényleg olyan az egész, mint egy részeges-drogos lázálom, amelynek főszereplője elindul a londoni éjszakába azzal, hogy mindennek meg kell történnie, ami megtörténhet, a tervhez pedig bármi áron tartja is magát. Ez pedig pontosan olyan, mint ahogy hangzik: a kokain, a heroin és az alkohol mellé a legkülönbözőbb testnedvek is belefértek, plusz egy teljes meztelenkedős szexjelenet is. (Apró, de kihagyhatatlan részlet: a szexmunkást játszó modellt Teresa Maynek hívják, igaz, így, h nélkül.) A végén a nézőt arcul csapó váratlan poén pedig úgy keretezi át az egészet és ad teljesen más alaphangot az ocsmányságoknak visszamenőleg is, hogy arra azóta sem volt példa a videoklip-történelemben. Nincs más hátra, meg kell nézni az egészet, most már ezzel az új információval.

Hát így lett a Prodigy botrányegyüttesből egy kicsit feminista hős, és így lett rendezősztár Jonas Åkerlund, aki szegény azóta rendezett pár borzasztóan közepes mozifilmet. Most mutatják be a templomégetős skandináv death (bocsánat, black – köszönöm a helyesbítést Szabó Sz. Csabának) metal kultuszról (pontosabban a Mayhem együttes, izé, őrjöngéséről) szóló Lords of Chaos című moziját, reméljük a legjobbakat.

A Prodigyre pedig, ha valahogy, akkor emlékezzünk a Smack My Bitch Up klippel, így jár a legjobban mindenki. Arról nem is beszélve, hogy ennek a számnak köszönhetjük minden idők legjobb mash-up-dalát (ez, ugye, az, amikor nagyon különböző, zeneileg mégis valamiért kompatibilis számokat egymásra eresztenek), a Prodigy vs. Enya meccset. Ez, mondjuk, már tényleg lábjegyzet, de nem bírjuk ki, hogy ne embedeljük.