2019. Szeptember 25.

Spontán koncertet adtak csúcsidőben a legzsúfoltabb villamoson, mégsem lett botrány

Felkészültünk a legrosszabbra, az utazóközönség azonban végtelenül cuki volt, ahogy meglátta és meghallotta a csellista és a tangóharmonikás duóját.

Neményi Márton

Te sem viseled jól, ha benyomulnak a személyes teredbe a buszon-villamoson, ugye? Hát még azt, ha közben kihangosítva hallgatják a zenéjüket! Akkor ahhoz mit szólnál, ha szőrös arcú, bohém fiatalok nem csak úgy, hanem batár hangszerekkel a kezükben nyomulnának be a személyes teredbe – méghozzá úgy, hogy közben játszanak is rajtuk?

Pontosan ez történt kedd este, csúcsidőben, Budapest egyik legforgalmasabb villamosvonalán, a Móricz Zsigmond körtér és a Deák tér közt, egy teljes órán át, oda-vissza. Két zenész ugyanis spontán (na jó: azért a BKV-val egyeztettek) koncertet adott két-három megállós részletekben, függetlenül attól, mennyien voltak a kocsiban és hogy le tudtak-e ülni. A csellós azért leült, ha tehette, „állva ezen szívás játszani”. Egyébként ők a ¡Nosnach duó (a Google szerencsére a spanyolos fordított felkiáltójel nélkül is megtalál róluk mindent), azaz Kertész Endre csellista és Móser Ádám harmonikás, zenéjük hivatalosan francia, zsidó, argentin, balkáni fúziós tangó és sanzon (bocsánat, de a világzenei műfaji meghatározások már csak ilyenek), és az október 3-án esedékes Szimpla Kertbeli koncertjüket harangozták be ezzel az akcióval. Akkor kezdődik egyébként egész Európa egyik legjobb világzenei fesztiválja is, a Budapest Ritmo. Zenéjük egyszerre szomorú, feszült és szexi, úgy, hogy közben elmenne bármelyik Tarr Béla-filmben. A villamosokon például ezt játszották:

Ebben a történetben mégsem a zene a lényeg, hanem az, hogy az utasok végtelen türelemmel viselték az egészet, aztán, ahogy megszólalt a zene, megértettek mindent, páran el is mosolyodtak, sőt, volt, aki egyszerűen átadta magát neki. Ez pedig a budapesti tömegközlekedés általános idegállapotát tekintve hatalmas dolog, kész kis csoda. A duó egyébként büszke arra, hogy zenéjük részben improvizatív, szükség is volt rá, tökéletes összhangban szólaltak meg ugyanis, függetlenül attól, hány könyök és térd akadályozta a szabad mozgást. Még szerencse, hogy hoztunk egy csomó képet.