Stohl András: „Mindenki azt szeretné hinni, hogy az ő gyerekei nem ilyenek”

András, te egy nagyon határozott apakaraktert játszol a filmben. Talán hibás a megközelítésem, de érdekel, a saját apaképetek mennyiben befolyásolta a figura kitalálását? Mesélnétek az édesapátokkal való kapcsolatotokról?

Hartung Attila: A saját apámról nem szeretnék mesélni, de az nekem fontos volt, és ilyen szempontból tudom kötni a családomhoz, hogy nemcsak nálam, hanem generációs szinten, a környezetemben is azt tapasztaltam, hogy az internet és a közösségi média belépésével jóval nagyobb lett a szakadék szülők és gyerekeik között. Úgy érzem, nagyobb lett, mint más generációk között volt, és ez pusztán annak köszönhető, hogy a fiatalok kommunikációja az online térben történik, és a bullying is ott alakul ki, amit szülőként nehéz lekövetni. Az idősebb generáció nem igazán van jelen a közösségi média területén, vagy ha igen, két lépés hátrányban van. Például Buciék generációja inkább facebookozik, míg az Y és a Z generáció főleg az Instagramon van jelen, sokuk a Facebookról már le is költözött. És akkor olyanokról még nem is beszéltem, mint a Twitch vagy a Tik Tok.

Stohl András: Én szívesen beszélek az apámról. Semmi köze nincs ehhez a filmhez. (nevet) Az én apámnak még vonalas telefonja volt, viszont a generációs különbség a mi esetünkben is nagy volt. A szüleim mindketten 31 évesek voltak, amikor összeházasodtak, én 36 éves korukban születtem. Akkor kifejezetten kései gyerek voltam, ma már nem számítanék annak. Nagyon tartottam az apámtól, ő egy rendkívül szigorú és erőskezű ember volt, de nálunk az internet az anyám volt. Ha valami probléma akadt, akkor anyámat kellett megfűznöm, hogy ne mondja el apámnak. Ha ez megtörtént, akkor apám nem tudott arról a problémáról. Egyszerűbb volt akkor csintalannak lenni, sokkal súlytalanabb volt, nem volt ekkora tétje. Ennek a filmnek az egyik fontos mondanivalója, hogy a mai fiatalok nem tudják, mivel játszanak. Fogalmuk sincs arról, hogy az internetes térben egy ártatlan csíny hová tud kinőni. Nem mintha a filmben látott dolog csak ártatlan csíny volna. Amikor még rádióztam, egy adásban foglalkoztunk azzal, hogy egy 12-13 éves lány öngyilkos lett, mert elkezdték csúfolni a neten. Az osztálytársak bedobtak róla egy kamuhírt, amiből semmi nem volt igaz, és odáig ment a heccelés, hogy a lány nem bírta tovább.

A filmben a főszereplő, Gergő életében jelen van ugyan az anya is, de az apa az, aki irányít minden tekintetben. Ez egyfajta látlelet a középosztálybeli, budapesti családokról?

H. A.: Nem akartam ilyen szempontból általánosítani. Nem mondok olyat, hogy Budapesten ebben a közegben ez lenne a mintacsalád. Gergő apja karakterének karizmája ilyen környezetet szül.

S. A.: Rendkívüli módon tetszik nekem a filmben egy snitt. A filmbéli apámmal – akit Trokán Péter alakít – nekem is nagyon nehéz viszonyom van. A filmbéli buliban az apám kioktat, hogy miért így kezelem a medencét, és egyszer csak lehajtom a fejemet. Nem sokkal utána a fiam ugyanezt a gesztust teszi meg, amikor én oktatom ki őt. Azt lehet látni, ahogy az apakép megy tovább. Ahogy én megszenvedtem az apámat, ő úgy szenved meg engem. A fene tudja, hogy az ő fia nem fogja-e megszenvedni őt. De nemcsak az én fiam ilyen. Ott van a filmben Patrik karaktere is, akinek van egy telefonbeszélgetése az apjával, ahol szintén ugyanez történik. Vannak azok a fiatalok Magyarországon, akik a neveltetésük és a hátterük miatt azt gondolják, hogy nekik mindent lehet.

Hartung Attila és Stohl András (Fotó: Egyed Péter)

Mondhatjuk azt, hogy a FOMO a toxikus maszkulinitás kritikája? Annak szántátok?

S. A.: Én nem hiszem, hogy Attila ezt akarta volna megmutatni. Inkább azt, hogyan bulizik egy csapatnyi mai fiatal, és abból mennyi minden történhet. Egy generációs problémát láthatunk. Eltűntek a határok. Még egyszer mondom: nem tudják, hogy mivel játszanak. Nagyon szeretem – természetesen csak idézőjelben – azt a jelenetet, amikor bántják a hajléktalant. Olyan módon alázzák meg, hogy még engem is meglepett. Hihetetlen fantázia van ezekben a srácokban, csak éppen rosszra használják. Más színvonalon aláznak.

Egy-két generációval ezelőtt, gondolom, megverték volna.

S. A.: Valószínűleg megrugdosták volna, vagy valami hasonló. Kinyilvánították volna a fizikai fölényüket. De itt nem a fizikai fölényüket nyilvánítják ki, hanem az anyagit. Ez lelki terror. Pénzért mit csinálsz meg?

Fontos volt a sztori szempontjából, hogy ezek a srácok budapesti felső középosztálybeli szülők gyerekei? Nagyon más lenne a sztori, ha más rétegből jönnek?

H. A.: Élnek sztereotípiák azzal kapcsolatosan, hogy egy ilyen típusú bűncselekményt milyen társadalmi kasztban lévő emberek szoktak elkövetni. Fontos volt számomra, hogy ilyen szempontból is realista történetet meséljek el. Ez a budapesti közeg, ami ilyen embereket termel ki, elég sajátos, így Nyíregyházán vagy Pécsett valószínűleg teljesen máshogy történnének ezek az események. Ez egy nagyon budapesti történet. Beszéltünk már arról, hogy a mérgező szülők, a társadalmi közeg, az online tér és az alkohol is felelős egy ilyen bűncselekményért, de összességében mégis egyetlen ember döntése, hogy ezt ő megteszi, vagy nem teszi meg. Fontos a háttér, de ez mégiscsak Gergő döntése volt abban a helyzetben.

A beszélgetésünk idején már jó néhány kritika megjelent a filmről. Sokan dicsérték, de olyan vélemény is megjelent, ami szerint a film felmenti Gergőt. Mit szóltok ehhez?

S. A.: Semmi bajom azzal, ha valaki kritikát ír, mert az is csak egy ember véleménye. Ez esetben azt gondolom, hogy rosszul értelmezett bizonyos dolgokat. Nem akarom bántani ezzel, de azt gondolom, ő a hibás ezért a kritikáért. A film megmutat egy helyzetet. Valóban az történik – mint ahogy az életben is így történne –, hogy a fiúk önmagukat mentve azt mondják, hogy a lány volt a hibás. Ez bennem – hangsúlyozom, bennem, Stohl Andrásban – nézőként azt váltotta ki a moziban, hogy azt éreztem: „Elmentek ti a …-ba!” Tehát a film nem azt a célt éri el, hogy felmentjük Gergőt, hanem azt, hogy kifejezetten a lány mellett vagyunk. A film egyértelműen azt akarta megmutatni, hogy képtelenség, hogy ezt a lányra tolják. És azt is meg akarja mutatni, hogy a való életben mindig erre menekülnek az emberek. Nem az én hibám, nem a te hibád, ez az ő hibája. Mit kellett volna csinálni? Az lett volna a helyes, ha a bandatagok körbeállják Gergőt, és azt mondják neki, hogy „Ejnye-bejnye, Gergő, hogy tehetted ezt?” Ez nyilván hamis lett volna, köze nem lett volna a valósághoz. Szerintem a fiúk reakciója a nézőben hatványozottan váltja ki azt, hogy a lánnyal értünk egyet.

H. A.: Ilyen szempontból fordított pszichológiája van a történetnek. Számomra fontos volt, hogy ne mentsük fel Gergőt. Erre utal Panna zárómondata is: „Attól még nem lehet visszacsinálni.” Nézhetsz bármilyen szépen, otthagyhatod a srácokat, attól még nem lehet visszacsinálni. Előtte nézőként láttuk, hogy Gergő mit tett, aztán láttuk, hogy a barátaival hogyan próbálta meg eltussolni, és azt is láttuk, ahogyan áldozathibáztatott. Emiatt azt gondoltam, nem következhet az be, hogy a nézők között majd valaki fel akarja menteni ezt a karaktert. Lilla karakterének hazaérkezésével pedig azt akartam érzékeltetni, hogy ez egy nagyon hosszú gyógyulási folyamat lesz, akár egy életen át tartó.

Hartung Attila és a filmben Gergőt alakító Yorgos Goletsas (Fotó: Komróczki Dia)

Miért az elkövető fiú lett a történet főszereplője? Gondolom, ezt a sztorit el lehetett volna mesélni a lány szemszögéből is.

H. A.: A felelősségvállalás volt a történetem fő témaköre. Ez pedig az elkövetőt érinti, hiszen ő küzd ezzel az egésszel. Az igazgató szőnyeg alá akarja söpörni, a szülők védik a saját gyereküket… Ez mind a felelősségvállalás témakörét érinti. Ki az a fiúk csapatából, aki felelősséget mer vállalni a tettéért, és ki az, aki nem? De az, hogy valaki felelősséget vállal a tettéért, még nem jelenti azt, hogy megbocsátható, amit tett.

A filmben fontos téma a bullying. András, négy gyermek apjaként úgy érzed, hogy meg tudod védeni őket az online vagy az offline térben való zaklatástól? Egyáltalán fel lehet készíteni egy gyereket arra, hogyan védje meg magát?

Bővülhet Stohl András mozaikcsaládja

S. A.: Rettenetesnek tartom, hogy nem biztos, hogy a szülőkhöz eljut egy olyan információ, hogy a gyereküket bántják. Nem tudok róla, hogy az én gyerekeim valaha is kerültek volna ilyen helyzetbe, de a film után már nem merem azt válaszolni neked, hogy biztosan nem. Nem merek olyat mondani, hogy az én gyerekeim biztosan nem ilyenek, és ez nagyon fontos ebben a filmben. De aztán ne azt vegye le ebből a bulvársajtó, hogy az én gyerekeim is így buliznak. Egyáltalán nem. A filmben a tanár az irodában mond egy nagyon fontos mondatot: „Az én lányom nem ilyen.” Az én karakterem pedig erre azt feleli, hogy „Én meg azt hittem, hogy az én fiam nem ilyen.” És mind a ketten olyanok. Én még mindig hiszem azt, hogy az enyémek nem ilyenek. Mindenki azt szeretné hinni, hogy az ő gyerekei nem ilyenek.

Ki lehet ezt azzal védeni, hogy a szülő egy védőhálót sző a gyereke köré?

S. A.: Nem. Csak a kommunikáció segíthet.

H. A.: A kommunikáció része az is, hogy az Instagramon ugyanazokat az embereket kövessük, mint a gyerek, a YouTube-on ugyanazokat a csatornákat nézzük. A szülők legalább kattintsanak bele a videókba. Észleljék azt, hogy mi az a világ, amit a tizenhat éves gyerekük néz.

S. A.: Rettenetes, hogy én még mindig nem tudom ezt. A tizenegy éves lányom Tik Tokokat néz, és már az ötéves kisfiam is mondja, hogy Tik Tok, és én még mindig nem tudom, mi az.

Jelenet a FOMO c. filmből (Fotó: Komróczki Dia)

H. A.: Míg régen a családok este a Barátok köztről beszélgettek, most már a fiatalokkal a Pamkutya, Dancsó vagy a Szalay Isti új videójáról kell.

S. A.: Attól tartok, hogy egy egész generációnak fogalma sincs, hogy miről beszél most Hartung Attila, magamat is beleértve. Hidd el, ha én nem tudom, akkor nagyon sokan nem tudják.

A nyílt kommunikáció csak abban segít, hogy utólag kiderüljön, ha a gyerekünket zaklatták, vagy a megelőzésben is segíthet?

S. A.: Mondhatunk ilyen általános dolgokat, hogy úgy kell élni, olyan mintát kell mutatni – bár az én számból ez elég ökörségnek hangzik –, hogy a gyerek ne kövessen el ilyen hülyeségeket, de valószínűleg az a titka, hogy sokkal nyitottabbnak kell lennünk. Nekünk, szülőknek sokkal jobban rajta kellene tartanunk az ujjunkat azon, hogy hol tart ez a világ.

H. A.: A többes szám nem kettőnkre vonatkozott, én még nem vagyok szülő. (nevet)

S. A.: Te még csak 27 éves vagy.

H. A.: Akár még a gyereked is lehetnék.

S. A.: A Luca pont 27.

H. A.: Igen? (nevet)

Meddig lehet hitelesen visszanézni egy generációra rendezőként? Te most Y generációsként forgattál a Z-ről. Szerinted egy negyvenes rendező is tudna hiteles filmet készíteni a mai kamaszokról?

H. A.: Larry Clark életműve a példa arra, hogy idősebben is lehet hiteles filmeket forgatni a fiatalokról.

S. A.: Én meg azt mondom, hogy egy negyvenéves rendezőt már nem ez érdekli, hanem a saját generációja.

Jelenet a FOMO c. filmből

Attila, te még maradnál tovább ennél a tematikánál?

H. A.: Nem, most épp egy történelmi filmtervet írok. Szeretném több különféle műfajban kipróbálni magam, nincs tervben még egy coming of age mozi jelenleg.

S. A.: Szerintem nagyon jó dolog, hogy teljesen más irányba megy. Attila mellett egy olyan csapat van, egy olyan gárda, akikkel bármit meg tud csinálni. M. Deák Kristóf operatőrrel félszavakból megértik egymást. Amikor én megismertem őket néhány éve – a Víg filmeket csinálták a Vígszínházban még főiskolásként –, ők már akkor egy valódi alkotópáros voltak. Nekem ők ketten egyek, és fantasztikus volt az a kreativitás, ahogy dolgoztak.

András számomra olyan szempontból kicsit kakukktojás a szereplőgárdában, hogy ő az egyetlen ismert színész. Fontos volt, hogy legyen a filmben egy igazán ismert arc?

S. A.: Ezzel lehet eladni. (nevet)

H. A.: Ahogy Buci az előbb említette, mi már forgattunk együtt korábban, és az nekem nagyon jó élmény volt. Egyetlen casting-döntés született még a forgatókönyvírás során Kerékgyártó Yvonne forgatókönyvíró-társammal: az, hogy Andrást szeretnénk látni az apa szerepében. Ő volt meg először. „Legyen meg a celeb, utána jöhet a többi.” (nevet)

S. A.: Ne mondjunk ilyeneket, ez fog megjelenni! (nagyon nevet)

H. A.: Komolyra fordítva: nem vettem számításba, hogy ki ismert, és ki nem. Úgy éreztem, nem kell megfelelnem ilyen elvárásoknak.

Félnek felnőtthöz fordulni a neten zaklatott gyerekek

S. A.: Ez nem az a típusú film. Én büszke és boldog vagyok, hogy benne lehettem. Pontosan azért, mert sokan azt kérdezik, hogy egy ismert, rutinos színész mit keres együtt az amatőrökkel. Pedig ha láttad a filmet, egyáltalán nem mondanád azt rájuk, hogy amatőrök. Nagyon komoly munkát végeztek. Hihetetlen természetességgel játszanak. A bulizásokkal mindig az szokott lenni a gáz az ilyen filmekben, hogy egy kamera megmutatja, ők hogyan buliznak. A FOMO-ban effektíve úgy érzed, benne vagy a buli közepében a srácokkal. Marha nehéz egy filmben nem hamisnak lenni, és ezek a gyerekek ezt tudják. Miután először megnéztük együtt a filmet, és mondták, hogy menjünk el bulizni, én azt mondtam nekik, hogy „Fiúk, most még elmehettek, de szerintem a film premierje után már nem nagyon. Mert a film után mindenki azt fogja hinni, hogy ti tényleg ilyenek vagytok.”

Azonosítani fogják őket a filmbéli karakterükkel?

S. A.: Az tuti.

H. A.: Erre tudok egy tök jó példát mondani. Levetítették a filmet három gimnazista osztálynak, és utána volt egy beszélgetés velem és a főszereplő fiúval, Yorgosszal. Ő nagyon fáradt volt, nem is ő vitte a prímet, de azért mondott pár sztorit, a gyerekek meg kendőzetlenül kérdeztek. Amikor kimentünk, az osztályfőnök két órával később felhívott minket, és azt mondta, hogy az első komment az volt, hogy ez a Yorgosz gyerek mennyire cuki, mennyire normális, és nagyon megnyugodtak, hogy egyáltalán nem olyan, mint a filmben. A film megnézése után még azt hitték, hogy ez a gyerek egy szörnyeteg. Találkozniuk kellett vele ahhoz, hogy elhiggyék: nem az.

Hartung Attila rendező (Fotó: M. Deák Kristóf)

A FOMO cím számotokra mit jelent? András, neked mondott bármit ez a szó? És szerintetek a FOMO csak a mai, fiatal generációra jellemző?

S. A.: Meg kellett kérdeznem Attilát, hogy mit jelent ez a FOMO.

H. A.: Én meg elmondtam.

S. A.: Nagyon felgyorsult a világ. Már öt évek is számítanak. Az én generációmra, sőt még az utánam jövő generációkra sem volt ez jellemző.

H. A.: Az évek során ez felnagyítódott. Amikor én még gimis elsős voltam, és a többiek már eljártak inni, volt egy olyan időszak, amikor én nem tudtam velük menni. A szombat esti sztorikat hétfőn, kedden meg szerdán hallottam vissza folyamatosan a suliban. Minden szombat este tudtam, hogy én rohadtul nem leszek ott az aznap esti buliban, és ez nagyon szar érzés volt nekem. Szóval a dolog már akkor is jelen volt, bizonyos helyzetekben meg tudott jelenni az online tértől függetlenül. Annyi a különbség, hogy a bulikról ma már mindenki azonnal posztol, nem kell megvárni a sztorikkal a hétfőt, és persze mindenki rohadt szépen néz ki és rohadt jókedvű ezeken a képeken. Ha nem vagy rajta azon a rohadt fotón, mert nem vagy ott abban a buliban, a kimaradás érzése jobban konkretizálódik benned.

András, rád nem helyeződik olyan nyomás, hogy jobban megmártózz a közösségi médiában?

H. A.: Indíts egy YouTube-csatornát! (nevet)

S. A.: Csak az hiányzik. Bár lehet, hogy lenne rá kereslet. Nem értek hozzá. Van Facebook- és Instagram-oldalam, de a párom kezeli őket. Elég távol áll tőlem ez a világ.