Az egész óceánt legyártotta üvegből egy cseh iparművész

A cseh származású drezdai üvegműves és ékszerkészítő, Leopold Blaschka szeretett feleségét, Caroline Zimmermannt 1850-ben elvitte a kolera, ami akkoriban – kisebb megszakításoktól eltekintve – gyakorlatilag folyamatosan dühöngött Európában (mármint a járvány dühöngött, nem a szegény asszony, nehogy valaki félreértse). A vigasztalhatatlan iparművész ezután hosszú időre visszavonult a mindennapi ügyektől, és hajóra szállt, hogy Amerika felé vegye az irányt.

Amikor egy váratlan szélcsend miatt a vitorlása két hétig a Portugáliához tartozó Azori-szigeteknél vesztegelt, Blaschka – aki korának gyermekeként egyébként is hevesen érdeklődött a természettudományok iránt – egészen a környéken tenyésző vízi gerinctelenek hatása alá került, és álló nap csak medúzákat rajzolgatott, ami nem csoda, hisz ezek a fantasztikus külsejű élőlények tényleg úgy néznek ki, mintha valami különlegesen finom kidolgozású, dekoratív üvegszobrok lennének.

A Blaschka család valamikor a 19. század vége felé (fotó: Wikipedia)

Az amerikai utazást követően Blaschka hazatért Drezdába, újraházasodott, és azt csinálta, amihez a legjobban értett: üvegszemeket, laboreszközöket és ruhadíszeket készített megrendelésre, a csalánozók sugaras szimmetriáját pedig legfeljebb csak a távolból csodálta. Közben született egy fia is, Rudolf, aki ugyancsak páratlan tehetségű és ízlésű üvegművésszé serdült, és már egészen fiatalon az apja mellett dolgozott a családi műhelyben. 

Pszichedelikus dekorációnak is tökéletes a századfordulós német medúzapornó

A kifogyhatatlan energiájú, ám az üvegszemgyártásba némileg talán belefásuló Blaschka aztán szabadidejében egy komplett virágoskertet formázott meg üvegből, de természetesen ezt is olyan minőségben, hogy az egész azonnal mehetett is volna az orosz cári család magángyűjteményébe vagy a Louvre-ba (amit egyébként éppen akkoriban, a 19. század hatvanas éveiben töltött fel egy seregnyi műkinccsel a művészetkedvelő III. Napóleon).

Habár eleinte tényleg csak a maga örömére készítette őket, a cseh mester kecses üvegvirágai így sem maradtak észrevétlenül. Camille de Rohan, Montbazon grófja (mellesleg maga is amatőr, de annál lelkesebb florista) például száz darab orchideát rendelt Blaschkáéktól, amelyeket aztán ki is állított a palotájában. Ezekre figyelt fel nem sokkal később Ludwig Reichenbach, a tekintélyes botanikus és ornitológus, a drezdai természettudományi múzeum igazgatója, aki egy rendkívül komoly problémával küzdött akkoriban; az alkoholban tartósított, majd így kiállított vízi gerinctelenek ugyanis idővel színtelenné fakultak és darabjaikra foszlottak, így pedig már korántsem nyújtottak olyan vonzó látványt, mint a kitömött gorillák, a preparált lepkék és a múzeum egyéb sztárjai, továbbá egyetemi szemléltető eszköznek sem igazán voltak alkalmasak.

Reichenbach professzor tehát gondolt egyet, és felkérte a medúzarajzolásban korábban nagy gyakorlatot szerzett Blaschkát, hogy készítse el üvegből ezeket apró, ám annál nehezebben kezelhető élőlényeket – első körben egy tucat tengeri rózsát. A terv fényesen bevált. De annyira, hogy pár éven belül már Blaschkáék látták el Tokiótól New Yorkig a világ természettudományi múzeumait (és a szép kuriózumokra vágyó magánmegrendelőket) medúzákkal,  tintahalakkal, korallokkal, tengeri csigákkal, polipokkal, tengeri csillagokkal, tengeri rózsákkal, sugárállatkákkal és más miniatűr vízi csodákkal; 1863 és 1880 között állítólag több mint tízezer darabot gyártottak, ami nemcsak a Blaschka család anyagi helyzetét lendítette fel jelentős mértékben,  hanem a tengerek és az óceánok élővilága iránti érdeklődést is. 

Habár az aprócska üvegállatok népszerűsége később némileg megkopott (különös módon egyébként azért, mert Leopold és Rudolf egy váratlan húzással ismét üvegvirágokat kezdtek készíteni, amivel sikeresen meg is teremtették önmaguk konkurenciáját), és sok műalkotás valószínűleg örökre az enyészeté lett, az utóbbi egy-két évtizedben ismét érezhető volt körülöttük némi pezsgés:  a múzeumok elfeledett raktáraiból, pincéiből, padlásairól, fiókjaiból és egyéb rejtett zugaiból lassan kezdtek előkerülni a Blaschka-kollekció megmaradt darabjai, amelyek némi restaurálás után ma már ismét megtekinthetők; hozzánk legközelebb a Notthinghami Természettudományi Múzeumban (ami azért annyira sajnos nincs közel).