2020. Február 20.

A nap, amikor Kottanner Jánosné ellopta a Szent Koronát

Az özvegy magyar királyné a még meg sem született fiának szánta volna a koronát, úgyhogy végül bevetette titkos csodafegyverét, a minden problémát megoldó komornát, Kottannernét.

Szabó Sz. Csaba

1437-ben elhunyt Luxemburgi Zsigmond német, magyar és cseh király, továbbá német-római császár, a hanyatló középkor Európájának egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb uralkodója, aki 1387-től egészen haláláig, azaz több mint ötven évig ült a magyar trónon (habár vélhetően nem folyamatosan), mely bravúrt később csak I. Ferenc József császár tudta túlszárnyalni. Zsigmond sikerei számosak: valódi európai központtá fejlesztette Budát, kiépítette a végvárrendszert, eredményesen vette fel a harcot a huszitákkal és a törökkel, valamint összehívta a nagy nyugati egyházszakadást lezáró konstanzi zsinatot. Dinasztikus ügyekben azonban már korántsem volt ilyen szerencsés. Egyetlen fia még annyi ideig sem élt, hogy rendes nevet kaphatott volna; anyjával, Anjou Máriával egyszerre halt meg egy szerencsétlen lovasbalesetben:

„Mária királyné 1395. május 17-én hétfőn, a keresztjáró napok alatt szokása szerint budai hegyek közé lovagolt ki, s ott magánosan vadászgatott. Egy vízmosásnál azonban lova megbotlott, felbukott s a királynét is maga alá szorította. A szenvedett rázkódás és sérülés végzetes volt. Az eszméletlen állapotban levő Mária időelőtt szülte meg gyermekét s amely pillanatban életet adott annak, nem levén közel semmiféle segítség, ugyanazon pillanatban vesztette el saját s gyermeke életét. Úgy találták meg őket az erdőben.”

Második feleségétől, Cillei Borbálától pedig csupán egy lánya született, Erzsébet. Ám a megfelelő utódlásról feltétlenül gondoskodni kellett, így a király 1402-ben megállapodott hű szövetségesével, IV. Albert osztrák herceggel, hogy halála esetén ő örökli majd a trónt, illetve azzal a lendülettel ki is nevezte Magyarország kormányzójává, ami kisebb felzúdulást keltett az országban. Bár Albert két évvel később meghalt, ez nem okozott különösebb fennakadást: fia, a még gyermekkorú Albert lépett elő trónörökössé, és eljegyezte Zsigmond király kétéves leányát, Erzsébetet, akivel tíz évvel később, 1421-ben össze is házasodtak. Erzsébet szült két egészséges lányt, Annát és Erzsébetet (igen, tényleg bosszantó, hogy mindenkit ugyanúgy hívnak), illetve egy fiút, Györgyöt, aki már a születése napján meghalt, az ifjabbik Albert meg 1437-ben – történelmi pillanat! – Magyarország első Habsburg uralkodója lett.

Albert magyar király (forrás: Wikipedia)

Albert 1439-ben meghalt vérhasban. Ezt követően egy ideig Erzsébet uralkodott, de feje felett hamar gyülekezni kezdtek a viharfelhők: a magyar főurak jelentős része tudniillik III. Ulászlót, az akkor 16 éves lengyel királyt látta volna legszívesebben a trónon, az özvegy magyar királyné oldalán. Erzsébet színleg ugyan beleegyezését adta a – nála úgy 15 évvel fiatalabb – Ulászlóval kötendő házassághoz, de valójában esze ágában sem volt férjhez menni, ugyanis gyermeket várt, orvosai pedig fiút jósoltak neki, így érthető, hogy a királyné inkább neki szánta volna a koronát, és nem egy 16 éves lengyel kamasznak. A korona itt most kivételesen nem (csak) egy metafora: Erzsébet szó szerint a magyar koronát akarta megkaparintani, azaz hát más szóval ellopatni születendő fia számára (állítólag legfőbb tanácsadója, egyben unokatestvére, Cillei Ulrik gróf sugalmazására).

Luxembrugi Albert és Erzsébet (forrás: Wikipedia)

Itt lépett be a történetbe a királyné egyik komornája és bizalmasa, Kottanner Ilona (vagy Kottanner Jánosné, esetleg egyszerűen csak Kottannerné), az éles eszéről és a bonyolult udvari intrikákban való jártasságáról híres német nemesasszony, aki valószínűleg már korábban is kitűnő problémamegoldónak bizonyult. Kottannerné Helene Wolfram néven született, 1431-ig Sopron egyik legjelentősebb magyar polgármesterének, Székeles Péternek felesége volt, majd annak halála után hozzáment Kottanner János bécsi kamaráshoz. Így került a királyi udvarba, ahol szárazdajkaként Erzsébet szolgálatába állt, és később Visegrádra is követte úrnőjét.

Szóval Kottanner Ilonát, kinek sem a hűségéhez, sem a talpraesettségéhez nem fért semmi kétség, az Isten is arra teremtette, hogy ellopja a magyar a koronát, amelyet a visegrádi várban őriztek hét lakat alatt. A klasszikus heist-filmekbe vagy kosztümös kalandregényekbe illő műkincsrablás 1440. február 20-án éjszaka történt, és Kottannerné szerencsére igen részletesen és szórakoztatóan be is számolt róla emlékirataiban (természetesen németül):

Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten csudatételét véghez vigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, … -nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. Ö, aki velem együtt akarta kockára tenni életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen. […]

Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb itt meghalnom.

Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat beeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem őket, hagyják félbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az ajtóhoz értem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét, amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem, és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.

Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már szembejött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban olyan erősek voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.

A magyar korona elrablása (forrás: Wikipedia)

A komorna és kísérete ezután lóhalálában Komárom várába vágtatott a szent koronával, és bár a szekerük alatt majdnem beszakadt a Duna jege, végül sértetlenül úszták meg a kalandot. Sőt, a sokoldalú Kottannerné, alighogy beesett Komáromba, még egy szülést is levezetett, ugyanis alig egy nappal a nagy koronarablás után – milyen regényes fordulat – Erzsébet valóban egy fiúnak adott életet; és így László lett az egyetlen Habsburg király, aki Magyarországon született. Ez persze korántsem ment ilyen egyszerűen: mivel hamarosan hírét vették, hogy közeledik Ulászló, Kottannerné a koronával, melyet az ő tanácsára a bölcső szalmájába rejtettek el, Erzsébettel és a frissen megkoronázott gyermekirállyal együtt Pozsonyba menekült, és még hosszú évek teltek el addig, amíg az ifjú László V. László néven végre elfoglalhatta a magyar trónt.