A nőkért és a hazájukért harcoltak, de csúnyán elfelejtettük őket

Mi lett a Pussy Riottal? Aki kapásból tudja a választ erre a kérdésre, ne is olvassa tovább ezt a cikket. Ha viszont van olyan olvasó, aki enyhén összeráncolt homlokkal emlékszik vissza éppen az orosz nőkre, akik valamikor táncoltak valami templomban, annak érdemes lehet lejjebb görgetnie. Sőt még jobb, ha elolvassa Masha Gessen Pussy Riot – A szavak ereje című könyvét is, amely eredetileg 2014-ben jelent meg, magyarul viszont csak most adták ki.

A 2014-es angol nyelvű megjelenés persze azt is jelenti, hogy Gessen könyvében nincs benne az, hogy éppen most mit csinálnak a Pussy Riot egykori és jelenlegi (?) tagjai. A zárójeles kérdőjel nem modoros zsurnalizmus: tényleg nehéz eldönteni, hogy az a Pussy Riot, amelyet a könyvből alaposan megismerhetünk, létezik-e még, és ha létezik, kik alkotják most.

Nágya Tolokonnyikova 2019 februárjában, egy Santa Monica-i koncerten (fotó: Rodin Eckenroth/Getty Images for ABA/AFP)

A Pussy Riot történetét ugyanis egyszerre lehet siker- és kudarctörténetként nézni. Sikertörténetről van szó, ha meggondoljuk, hogy egy aktivista művészeti csoport az egész világ – na jó, a globális centrumhoz és félperifériához tartozó médiafogyasztók – figyelmét felhívta Vlagyimir Putyin rendszerének rettenetes társadalmi igazságtalanságaira, hazug képmutatására és elnyomó politikájára.

Az viszont inkább kudarcnak mutatja a csapat történetét, hogy a hatóságok a kezdeti töketlenkedés és üres keménykedés után végül is tudtak mit kezdeni velük: három Pussy Riot-tagot börtönbe vetettek, közülük ketten lélekölő körülmények között raboskodtak évekig. A rendszer pedig nem dőlt meg. Putyin azóta is hatalmon van Oroszországban, és bár több mutató szerint is esett a népszerűsége az utóbbi években, biztosak lehetünk benne, hogy addig kapaszkodik foggal-körömmel a hatalomba, ameddig csak bír.

Tüntetésektől a mérgezésig

A Pussy Riot nevét csak 2011-től ismerték meg előbb moszkvai ellenzéki körökben, majd Oroszország-szerte, a csapat története viszont 2007-re nyúlik vissza. Nágya Tolokonnyikova és férje, Pjotr (Petya) Verzilov akkor szálltak be a Vojná nevű művészeti kollektívába, ott ismerkedtek meg Jekatyerina (Kat) Szamuceviccsel, aki később a három letartóztatott, és így legismertebbé vált Riot-tag egyike lesz Tolokonnyikova és Maria Aljohina mellett.

Maria Aljohina egy brazíliai koncerten, Bolsonaro elnököt ábrázoló plakáttal, 2020. január (fotó: Miguel Schincariol / AFP)

Tolokonnyikovát és Verzilovot több szempontból is a csoport kulcsfiguráinak lehet tekintetni, azzal együtt is, hogy a férfi utóbb elvált Nágyától, és a Pussy Riotnak egy egészen másik arcát és más tevékenységeit képviseli, mint amit a performanszokból megismertünk. Illetve azt is érdemes észben tartani, hogy a Pussy Riotnak soha nem volt vezetője, nem hierarchikusan szerveződött, sokkal inkább a hackerekre és más illegális csoportosulásokra jellemző, hálózatos szervezetet igyekeztek kialakítani, ahol bizonyos tagok nem feltétlenül tudnak előre más tagok akcióiról.

A szülei révén a Szovjetunió értelmiségi ellenzékének köreiben szocializálódott Nágya Tolokonnyikova mégis vezéregyéniségnek tekinthető. Filozófia szakos egyetemistaként tűnt fel aktivista csoportokban, politikai ébredését – mint a nemzedékéhez tartozó honfitársai közül oly sokakét – a rendőrök által brutálisan szétvert tüntetések hozták el.

Volt férje és gyerekének apja, Pjotr Verzilov pedig azért fontos alakja a Pussy Riotnak – amelynek, bár ez talán ma sem közismert, nem csak nők a tagjai –, mert orosz–kanadai kettős állampolgárként ő testesíti meg a legjobban az angolul kifogástalanul beszélő, a nemzetközi jogvédő szervezetek és a sajtó munkáját okosan felhasználó, 21. századi orosz ellenzéki típusát. Azt a típust, amely tulajdonképpen csak az eszközeit és a kommunikáció sebességét tekintve különbözik a sztálini időkben elüldözött orosz értelmiségi alakjától, de jó eséllyel valószínűleg ugyanúgy emigrációban fogja leélni az élete nagy részét. Ma talán a független hírportált vezető, a 2018 foci-vb moszkvai döntőjén is akciózó Verzilov ténykedése zavarja a legjobban az orosz rezsimet. Ahhoz, hogy a férfit 2018-ban titkosszolgálati módszerekkel megmérgezték, valószínűleg ennek is köze volt.

Megszeretni a gépolaj szagát

Nágya Tolokonnyikova, Maria Aljohina és Pjtor Verzilov egyébként 2015-ben eljöttek a Szigetre is beszélgetni tucatnyi izzadó újságíró és még néhány másnapos fesztiválozó előtt. Akkor még nem sok fogalmam volt a Pussy Riot körül zajló történések súlyáról. Ha Masha Gessen könyvét már akkor olvastam volna, akkor biztos nem kedélyes riportot írtam volna az eseményről. De csak annyit tudtam, amennyit a legtöbben: a színes símaszkban táncoló, rendszerellenes punkszövegeket éneklő nők engedély nélkül adtak elő egy performanszot a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban, emiatt hárman börtönbe, pontosabban munkatáborba kerültek. Hogy ez valójában mit jelentett, arról a könyvből szerezhetünk tudomást.

Marija Aljohina és Nagyezsda Tolokonnyikova a Sziget fesztiválon 2015. augusztus 14-én (MTI Fotó: Mohai Balázs)

„Váratlan megjelenésünk az Istenanya, kergesd el Putyint! dalunkkal a Megváltó Krisztus-székesegyházban a hatalomnak a médiában hosszú ideje kreált egységét kezdte ki, ennek a hamisságát leplezte le. Ahelyett, hogy bebiztosítottuk volna magunkat a pátriárka áldásával, arra vetemedtünk, hogy ötvözzük az ortodox kultúra vizualitását a tiltakozás kultúrájával. Így keltettük fel a gyanút az okos emberekben: az ortodox kultúra talán nem is az orosz ortodox egyházé, nem a pártiárkáé és nem Putyiné, hanem a civil lázadás és az oroszországi tiltakozások részévé válhat. Valószínű, hogy a hatóságokat is meglepte, milyen kellemetlenül nagy visszhangja volt a médiában annak, hogy behatoltunk a székesegyházba.”

Kat Szamucevics mondja ezt leghíresebb akciójuk jelentőségéről a 2012. nyári tárgyaláson, amelyet – a könyvben olvasható riport és az elhangzó beszédek leirata alapján – nyugodt szívvel nevezhetünk kirakatpernek. Gessen könyvének leghosszabb része a tárgyalás menetét mutatja be. A vádlottak beszédei néha önismétlőek, de ekkor értjük meg igazán, milyen tétje lett Oroszországban a Pussy Riot körüli eseményeknek, és mire képes a hatalom, hogy elnémítsa a csoport tagjait.

Végül Nágya és Mária raboskodik a leghosszabb ideig büntetőtáborokban. A börtönéletről szóló leveleik a könyv legmegrendítőbb részletei.

Ebből egy részlet:

„Szeretem a szegőgép hangját. Mintha apró állatok lennének, és felfalnák a ruhaanyagot, amivel eteted őket. Szeretem annak az olajnak a szagát, amivel a gépeket tisztítjuk. Felfordítod, lefekteted az asztal hátlapjára, láthatod, ahogy az olaj végigfolyik a különböző alkatrészeken. Szeretek gomblyukakat vágni. Úgy néznek ki, mint valami szájüregek. Szeretem a kilátást a műhelyből: egy kis liget, mögötte a folyton füstölgő gyárkémények. Ha hosszabb időn át gyorsan varrsz, ugyanazt a dolgot, újra és újra, utána pedig felállsz, és kinézel az ablakon, úgy fogod érezni, sok idő telik el, amíg kibámulsz. Több mint egy perc.”

Maria és Nágya börtönbeli levelezése már-már lágerirodalom; a 21. században ennél közelebb aligha kerülhetünk Szolzsenyicinnek A Gulag szigetcsoportban leírt tapasztalataihoz. A helyszín ugyanaz.

Két férfi csókja is politika

A legnevesebb amerikai lapoknak dolgozó, orosz–amerikai újságíró, Masha Gessen viszonylag keveset ír a Pussy Riot botrányos akcióiról, és sokat azok következményeiről. Azt is egyértelművé teszi, hogy a csoport működésében a rendszerellenesség együtt jár a feminizmussal. A dalszövegeikben és néhány akciójukkal a Putyin-rezsim torz maszkulinitását, a berögzült nemi sztereotípiákat is kipellengérezték, például a Csókolózz a fakabáttal performansz során, amelyben azonos neműek csókolózását vették videóra (ekkor derült ki, hogy még a Pussy Riot férfi tagjainak sem akaródzik a performansz kedvéért megcsókolni egy másik férfit).

Nágya Tolokonnyikova 2019 februárjában, egy Santa Monica-i koncerten (fotó: Rodin Eckenroth/Getty Images for ABA/AFP)

Az viszont nem derül ki a könyvből, mit csinálnak ma a Pussy Riot tagjai. Ez érthető, mivel Gessen 2014-ben zárta le a kéziratot. Akkor már látszott, milyen lesz a csoport új korszaka: oroszországi akciókkal és nemzetközi ismeretterjesztéssel, civil képviselettel egyszerre foglalkoznak a még aktív vagy frissen csatlakozott tagok. Nágya Tolokonnyikova és Maria Aljohina ma koncerteket adnak világszerte, amelyeken minden autoriter rezsim ellen felszólalnak. Bizonyos értelemben a rendszer ártalmatlanabbá tette őket, mint amilyenek voltak, mert új közönséget nem nagyon érnek el. De az vesse rájuk az első követ, akit nem tenne ártalmatlanná másfél év robotmunka, éheztetés és verés egy szibériai büntetőtáborban.

Azért nagyon jó, hogy a Pussy Riot – A szavak ereje magyarul is megjelent, mert így talán kevesebben feledkeznek el róluk, és arról, hogy ezek a fiatal nők milyen áldozatot hoztak a hazájukért.

Masha Gessen: Pussy Riot – A szavak ereje. Fordította Parászka Boróka. Athenaeum, 2019, 320 oldal, 3999 Ft.