2020. Április 07.

Így fest a világvége utáni világ a nyolcvanas évek videóklipjeiben

Ilyen végzetes időkben a legjobb, amit tehetünk, ha elmerülünk a Music Television hőskorszakában, és megnézzük, hogyan is képzelték el a posztapokaliptikus Földet az évtized népszerű zenekarai és előadói (spoiler: sokat fogunk motorozni menő bőrszerkókban).

Szabó Sz. Csaba

Két dolgot érdemes tudni a nyolcvanas évekről:

Egy óriási nagy buli volt az egész: az emberek kokainban fürödtek, és hajlakkal locsolták magukat, valamint elindult az MTV, az első, 24 órában csak popzenét sugárzó tévécsatorna, ami új fejezetet nyitott a szórakoztatóipar történetében, a korábban afféle jópofa kuriózumként kezelt zenés videóklip műfaja pedig jó időre megkerülhetetlen jelentőségűvé vált.
Ezzel együtt viszont folyamatosan jelen volt a hidegháborús paranoia és szorongás is; a félelem attól, hogy mi lesz, ha valaki végül megnyomja azt a bizonyos gombot. A téma természetesen a filmeseket is megihlette, és számolatlanul készültek a sötét, disztópikus, ám a menő kosztümökben és még menőbb akciókban valósággal tobzódó (közel)jövőt bemutató jobb-rosszabb alkotások a Mad Maxtől a Menekülés New Yorkbólon át a Szárnyas fejvadászig, és tovább.

(Persze a fentiek együttállása inkább a nyugati világra volt jellemző – nekünk kevesebb buli és videóklip jutott, cserébe viszont a hidegháborús nyomasztásból legalább ugyanannyit kaptunk.)

A popzene már a hetvenes évek végén nagyon intenzíven reflektált az világvégeváró korhangulatra, a nyolcvanas években pedig tényleg úgy tűnhetett, hogy minden zenekar és előadó le akarja forgatni a maga nagy – többnyire a fentebb is sorolt filmek bűvöletében fogant – posztapokaliptikus moziját, és ebben többnyire az sem zavarta őket, ha az adott dalnak éppenséggel semmi, de semmi köze nem volt a témához.

Duran Duran: Union Of The Snake (1983)

Jóképű, frissen fodrászolt, bőrnadrágos angol fiatalemberek, azaz a Duran Duran tagjai járják a végeláthatatlan kopár homoksivatagot, nyomukban egy ijesztő külsejű mutáns hüllő-humanoiddal. Simon Le Bon (az énekes) éjszaka aztán egy, a semmi közepén található teherlifttel, oldalán a liftes fiúnak öltöztetett szupermodellel leereszkedik egy különös, földalatti világba, ahol az emberiség maradéka láthatóan valamiféle bizarr gyíkember-kultusznak hódol (vagy valami ilyesmi). A végén mindenki táncol, az égből meg – micsoda bibliai jelenet – tűzeső hullik. Ha ennyiből nem lenne világos: a mű természetesen fantasztikus szórakozást nyújt az elejétől a végéig, függetlenül attól, hogy gyakorlatilag semmi értelme nincs. (Egyébként a Duran Duran egy évvel későbbi slágerének, a Wild Boysnak a klipje is hasonló vonalon mozog, és láthatóan több pénzből is készült, ez a szám viszont sokkal jobb.)

Jermaine Jackson + Pia Zadora: When The Rain Begins To Fall (1984)

Pia Zadora és Jermaine Jackson szinte már nevetségesen fülbemászó örökzöld slágeréhez igen emlékezetes klip társult: a nem túl bonyolult történet szerint a láncinget és vörös katonai zubbonyt viselő országúti harcos (Jermaine Jackson) lenyúlja az ellenséges posztapokaliptikus motorosbanda vezetőjének csinos nőjét (Pia Zadora), majd jön sok tánc, motorosüldözés és a fináléban egy mindent eldöntő akrobatikus tömegverekedés, amely nem egész úgy végződik, ahogy várnánk. Érdekesség, hogy az összes szereplő úgy néz ki, mintha egy újromantikus videóklip forgatásáról szökött volna át a Mad Maxbe statisztálni; de hát pont ettől jó az egész.

Rick Springfield: Human Touch (1983)

A távoli jövőben, a vadregényes 2016-ban járunk: apró, szőrös lények felébresztik hosszú hibernációjából Rick Springfield űrhajóskapitányt, aki erre őrületes tánckoreográfiát mutat be a legénység tagjaival; és persze minden nő olyan, mintha a Barbarellából lépett volna elő. Jó, ez inkább sci-fi, de az űrhajó lepukkant beltere alapján arra tippelünk, hogy nem ért valami fényes véget az emberiség. (A nyolcvanas évtizedben körülbelül két évig nagyon népszerű énekestől ajánljuk még a Bop ‘Til You Drop klipjét, ebben ugyanis vannak földönkívüli szörnyek meg lézersugarak is. Illetve akkor már említsük meg egy zárójel zárójelében Billy Ocean csodálatos Loverboyát, ami olyan, mintha a Star Wars cantina-jelenetét az NDK-ban forgatták volna le.)

Scandal: Warrior (1984)

Leginkább a The Warriors című 1979-es utcai verekedős kultfilm és Macskák musical furcsa, ám mégis működőképes keverékének tűnik ez a videóklip, amely a nálunk (Európában) nem annyira ismert, azonban a tengerentúlon pár évig elég jól futó, új hullámos, rádióbarát gitárpopot játszó Scandal zenekar egyik legnagyobb slágeréhez (egyúttal hattyúdalához) készült.

Deep Purple: Knocking At Your Back Door (1984)

A már 1984-ben is veteránnak számító rockzenekar egyik nagy visszatérő slágere, a Knocking At Your Back Door, hát, az anális szexről szól: szóval mi sem természetesebb, mint hogy a dalhoz forgatott, erősen madmaxes hangulatú videóban rongyokba öltözött emberek rohangálnak lángoló vasúti kocsik között, mások meg levágott ujjú bőrkesztyűben és krómosan csillogó bukósisakban motorozgatnak összevissza, és az elpusztult világ romjai közt vadásznak kacatokra. (Igaz, az anális szexről valóban nehéz főműsoridőben vagy bármilyen műsoridőben leadható klipet csinálni.)

Tom Petty and the Heartbreakers: You Got Lucky (1982)

A világnak talán vége lehet, de a rock ‘n’ rollnak soha! – üzeni minden idők egyik legfontosabb és legamerikaibb énekes-dalszerzője, mi pedig hajlamosak vagyunk egyetérteni vele.

The Sisters of Mercy: This Corrosion (1987)

„Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el se hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén. Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhauser Kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben. Az idő lejárt.” Andrew Eldritch, Nagy-Britannia legsármosabb gótrockere félmeztelen felsőtestre húzott bőrkabátban, napszemüvegben és csuromvizes hajjal néz szembe a sötét jövővel a cyberpunk metropolisz mocskos külvárosában. Nem is kell ennél több.

Billy Idol: Dancing With Myself (1981)

Ebben az ugyancsak cyberpunkos hangulatú videóban – amit állítólag az 1971-es Omega ember című film inspirált – Billy Idol elektromos kisülésekkel veri vissza a zombiinváziót, majd egy óriási bulit csap egy felhőkarcoló tetején. A maga nemében tökéletes műalkotás, ráadásul talán ez a legjobb szám az egész listáról (és amúgy egy önfeldolgozás).

The Police: Synchronicity II (1983)

A kosztümök nagyon rendben vannak, akárcsak a díszlet, de sajnos nem nagyon történik benne semmi azon kívül, hogy zenél a zenekar. Azért itt a helye, ráadásul a dal is remek.

Judas Priest: Locked In (1986)

Kevés műfajnak állnak olyan jól a posztapokaliptikus külsőségek, mint a heavy metalnak, és a zenekarok ezt alaposan ki is használták a nyolcvanas években. Csinált ilyen klipet többek közt a sminktelenített Kiss (Lick It Up), a szólóegyüttesével újra csúcsra törő Ronnie James Dio (The Last In Line), illetve a svájci Krokus (Screaming In The Night) is, és természetesen mindegyik produkció nagyszerűen sikerült. Mi azonban mégis a Judas Priest Locked Inje mellett tennénk le a garast, ebben ugyanis tényleg van minden (sőt még annál is több), ami egy kifogástalan disztópikus kalandhoz kell: csupasz csontokat rágcsáló vad amazonok, félelmetes csontváz-robotok, ketrecbe zárt emberek, rejtélyes tárnák, bőrcuccok, erőszak, motorozás, idióta sztori és még isten tudja, minden. Kicsit Szexmisszó, kicsit Terminátor, kicsit Mad Max és maximálisan agyahagyott.