Szodómiáért akarták elítélni az első nőimitátorokat

A világhírű magyar nőimitátor, Lehoczky Sándor, művésznevén Tacianu – akiről korábban már mi is megemlékeztünk egy cikkben – a fellépésein mindig a legragyogóbb dívaként tündökölt, a hétköznapokon viszont úgy festett, mint egy sótlan kishivatalnok; mondjuk úgy, hogy szerette egymástól elválasztani a munkát és a magánéletet. Pályatársai közt azonban bőven akadtak olyanok, akik a színpadon kívül is előszeretettel öltöztek pucckirálynőnek, mit sem törődve azzal, hogy a 19. század második felében ez nem ritkán igen komoly kockázatokkal járt.

Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó eset 1871-ben történt, a közmondásosan erkölcsön viktoriánus Angliában, a főszereplő pedig két jó házból való, középosztálybeli fiatalember volt: Thomas Ernest Boulton és Frederick William Park, akik Stella és Fanny néven bűvölték el a londoni közönség erre fogékony részét egy nagy sikerű nőimitátor-számmal. Ez még nem is lett volna olyan nagy bűn, hisz a cross-dressingnek (azaz ebben az esetben: a művészi vagy szórakoztatási célból női ruhába bújó férfiaknak) évszázados hagyományai voltak a színházi kultúrájára oly büszke országban: nők ugyebár eleve nem is léphettek színpadra egészen a 17. századig, azaz a restauráció időszakáig, így addig a női szerepeket is férfiszínészek alakították. Aztán a 19. ismét divatba jött – leginkább a burleszkben, bohózatokban, humoros vagy szatirikus előadásokban – a keresztbeöltözés, és a színházakban ismét megjelentek a nőnek öltözött férfiak, valamint újdonságként a férfinak öltözött nők.

Csakhogy Boulton és Park, azaz Stella és Fanny egy idő után – érthető okokból – szűknek érezték a színpad nyújtotta kereteket, és szabadidejükben rendszeresen viktoriánus szépasszonyoknak öltözve tűntek különféle társasági eseményeken; aztán vagy sikerült elvegyülniük a tömegben, vagy pedig kidobták őket.  Így a két extravagáns barátnő természetesen rendszeresen összekülönbözött a törvénnyel: Fannyt prostitúció vádjával tartóztatták le, Stellát pedig női ruha viseléséért – ráadásul kétszer is. 1870-re már addig fajultak a dolgok, hogy gyakorlatilag mindkettőjüket állandó megfigyelés alatt tartotta a rendőrség, állítólag személyesen a belügyminiszter utasítására.

Nem volt ez másként akkor sem, amikor Fanny és Stella egy férfi (mármint egy férfiruhás férfi) társaságában egy szép áprilisi estén szórakozni mentek a rossz hírű, ám nagy népszerűségnek örvendő Strand Theatre-be, ahol mindig egymást érték a mulattató burleszkműsorok, és virágzott a prostitúció. A mulatóhelyen még további úriembereket csíptek fel, szám szerint hármat, akikkel aztán egy privát páholy jótékony homályába húzódtak vissza; egyszóval pompásan érezték magukat. Ám sajnos a buli vége már kevésbé alakult fényesen. Mikor Fanny, Stella és egy Hugh Alexander Mundell nevű férfi (ismét egy egyszerű, hétköznapi, férfiruhás férfi) távoztak szórakozóhelyről, váratlanul lecsapott rájuk a rendőrség, majd a városi bíróságra szállították az egész társaságot.

Míg Mundell – akit láthatóan őszintén megdöbbentett az információ, miszerint újdonsült ismerősei mégsem teljesen nőneműek – végül óvadék ellenében távozhatott, Fannyt és Stellát előzetes letartóztatásban tartották. Igaz, ez különösebben nem zaklatta fel őket, hisz korábban is voltak már hasonló helyzetben, és arra számítottak, hogy ismét megússzák egy szigorú figyelmeztetéssel. Ám az események ezúttal sajnos egészen más irányt vettek. A két nőimitátort hosszú hónapokig tartották bezárva, és ami még rosszabb, mindeközben megalázó vizsgálatoknak vetették őket alá, hogy kiderítsék, részt vettek-e anális szexben; egészen szürreális, hogy mikkel foglalkozott a londoni rendőrség Viktória királynő uralkodásának harmincharmadik évében.

A vád jobb híján – mivel jeles honfitársunk, Kertbeny Károly Mária csak nem sokkal korábban alkotta meg a homoszexualitás kifejezést – szodómia volt, avagy korabeli jogi terminussal:

A vádlottak között pedig Fanny és Stella mellett ott volt az azon a végzetes estén a Strand Theatre-ben szórakozó társaság több tagja is: Lord Arthur Clinton, Louis Hurt, John Fiske, Martin Gumming, William Sommerville és C.H. Thompson. Az utóbbi három megszökött a tárgyalás előtt, Fiskét meg, mivel amerikai állampolgár volt, és mellesleg az edinburgh-i amerikai konzul, végül felmentették. Stella előkelő családból származó szeretője, Lord Arthur Clinton pedig vagy öngyilkos lett, vagy – ami a hivatalos verzió – skarlátban hunyt el, de az is elképzelhető, hogy befolyásos családja támogatásával új életet kezdett valahol külföldön, távol a bűnös Londontól.

A hatalmas médiaérdeklődéssel kísért tárgyalásra 1871. május 9-én került sor, ám ahhoz képest, hogy az évszázad perének indult, végül nevetséges bohózatba fulladt az egész, hisz azon az eddig is jól ismert tényen kívül, mely szerint a vádlottak szeretnek női ruhát viselni, mást nemigen sikerült rájuk bizonyítani.  A közvélemény is inkább afféle fura viccként vagy médiahackként fogta fel az egészet.

A bíróságnak csupán 53 perc kellett ahhoz, hogy kimondja: a vádlottak nem bűnösök (persze nyilván az is sokat nyomott a latban, hogy Fanny apja köztiszteletben álló bíró volt, Stella anyja pedig megható beszédet mondott a hölgyek védelmében). A két nőimitátor a tárgyalás után külön utakon folytatta: Fanny Amerikába költözött, és ott is hunyt el tíz évvel később, Stella meg továbbra is előadóművészként dolgozott Londonban, egészen 1904-ben bekövetkezett haláláig.

Habár ez a furcsa és összességében tökéletesen értelmetlen tárgyalás végül szerencsésen alakult, a jövő nem sok jóval kecsegtetett a szigetországi meleg közösség számára: de ez már egy másik történet.

Nőnek öltözött férfiak és férfinak öltözött nők az nlc-n:

• Az angol királyné és Lord Byron is levelezett a leghíresebb ír leszbikus párral
• „Lehetetlen, hogy férfi ilyen szép nő lehessen” – egy magyar nőimitátor portréja
• Csak egy új kalapot akart venni, de végül a szabadságharc hőse lett a 18 éves hajadon
• Férfiakkal bunyózott és autóversenyeket nyert, majd a Gestapo verőembere lett az olimpiai bajnoknő