Egy hely, ahol a teherbe eséstől a szülésig nem kell több 20 percnél

Milyen lenne, ha létezne egy hely a Földön, ahol másképp telik az idő? Erre a vezérgondolatra építette fel Homokvár című képregényét Pierre-Oscar Lévy és Frederick Peeters. A szokatlan műre rátalált a nagy fordulatok és misztikus történetek nagymestere, M. Night Shyamalan (Hatodik érzék, Széttörve), és rögtön beleszeretett. Nem csoda, hiszen minden adott volt benne ahhoz, hogy egy igazi shyamalani történetet kanyarítson belőle. A rendezőt amúgy is régóta foglalkoztatja az öregedés. A horrorisztikus oldaláról A látogatás címmel pár éve már készített egy igazán hatásos és trükkös horrort, amiben megmutatta, milyen érzés gyerekként először szembesülni azzal, hogy a testünk és az agyunk egyszer majd cserben hagy minket.

A Homokvárban ráadásul benne van Shyamalan másik kedvenc témája, a szülők, a felnőttek, a gyerekek védelmezőinek árulása és a gyerekek cserbenhagyása is, ami, ha nem is mindig fő témaként, a filmjei nagy részében mégis megjelenik valahogy, hol hangsúlyosabban, hol kevésbé. És ott van (legalábbis a filmváltozatban, úgy tudom, a képregényben ez nem szerepelt) a rendező szabályos védjegye, a játékidő végén ellőtt, a korábban látottakat átértelmező nagy csavar, ami annak idején a Hatodik érzék esetében sztárrá tette őt, és a rajongói azóta is minden filmjénél elvárják tőle. A sztori ráadásul egy-két frappáns mondatban is jól elmesélhető és valóban nézőcsalogató: adott egy paradicsomi partszakasz, ahol néhány turista azt veszi észre, hogy villámgyorsan öregedni kezd, az elsőre idillinek tűnő helyről pedig látszólag nincs kiút. Ugye, hogy a te érdeklődésedet is felkeltette?

Rohan az idő és rohan Shyamalan is

M. Night Shyamalan egy rendkívül ambiciózus és bátor filmrendező. Ezt már több korábbi filmje kapcsán is ki lehetett volna jelenteni, de még sosem volt annyira nyilvánvaló, mint az idei nyár egyik eseményfilmje, az Idő esetében. Tudom, nagyon hangzatos azt mondani valamire, hogy megfilmesíthetetlen, de ennél a sztorinál egyszerűen kikívánkozik belőlem. Annyi ötlet, gondolat, dráma és mondanivaló tobzódik benne, hogy azt képtelenség lehetett belesűríteni egy közel kétórás mozifilmbe. Kezdettől fennállt a veszély, hogy amennyiben ezt mind belepakolja a filmjébe, egyszerűen nem marad ideje mélyebben elmerülni semmiben, a súlyos ötletek és gondolatok pedig a kiforratlan előadásban könnyen önmaguk paródiájává válhatnak. Shyamalan bele is esett ebbe a csapdába, meg nem is. Tény, hogy ezen a gyilkos partszakaszon villámgyorsan telik az idő, de talán hagynia kellett volna némi hatásszünetet két dráma között. Szívrohamot kap az öregasszony, elpusztul a kutya, a friss hullából villámgyorsan csontváz lesz, és akik az előbb még kisgyerekek voltak, most már kamaszok. A filmben ez az összes történés gyors egymásutánban zajlik le, a rendező nem hagyja, hogy a szereplői és a nézők igazán átélhessék a drámai pillanatokat, így pedig csak kapkodjuk a fejünket ahelyett, hogy igazán átéreznénk, mi is történik ott velük.

Ugyanakkor, amikor néha Shyamalan hajlandó egy kicsit lassítani, és tényleg a szereplőire figyelni a fordulathalmozás és az ijesztgetés helyett, ha csak egy-két percre is, de megszületik a csoda. Az idősödő házaspár azon vitázik, hogy az egyikük rájött, hogy a másik megcsalta őt, viszont pár órával később, immár öregen, rossz látással és elromlott hallással, a saját elmúlásukkal szembenézve már belátják, milyen csacskaságon vitáztak, aminek nincs is jelentősége. Hiszen csak apró, tovaszálló porszemek vagyunk, a problémáink pedig még nálunk is kisebbek, az életben pedig csak az számít, hogy szeretetet adhassunk és kaphassunk. Ezt a gondolatot Shyamalan filmje – legalábbis ebben a jelenetben – képes visszaadni, és itt tényleg olyan intimitást teremt meg a szereplői között, amiből sokkal többre lett volna szükség.

Egy művész két arca

Shyamalan óriási ambíciója már régóta kétélű fegyvernek számít a karrierjében. Időnként mozgóképes csodák születnek belőle (Sebezhetetlen, Széttörve), máskor meg már-már a röhejesség szintjére (Az esemény, Lány a vízben) süllyedő darabok. Az Idő azon ritka darabja az életműnek (talán az Üveg mellett), ami egyik kategóriába sem sorolható, és mindkettőből tartalmaz ismerős elemeket. A rendező/forgatókönyvíró sajnos továbbra sem lett jobb a dialógusírás terén, és talán ezért van az, hogy pont azok a filmjei a legjobbak, ahol a főszereplői nem beszélnek túl sokat. Amikor egy hatéves gyerek hitelcsapdáról karattyol, vagy a kamaszodás agyi folyamatát olyan szóvirágokkal próbálják nekünk visszaadni, amik élő ember száját soha az életben nem hagynák el, akkor azért lehet nagyokat pislogni. A rendező amúgy ügyes ijesztgető, és hajlamos ezeket a jeleneteket hatásosan felépíteni, és itt is van egy-két nehezen emészthető, erős pillanat, de legalább ennyiszer éreztem azt, hogy üres ijesztgetést kaptam csupán, ami egyszerűen kilóg ebből a komplex történetből. Amikor az egyik szereplő sorsa hirtelen átmegy csonttörős testhorrorba, az egyszerűen borzasztóan kilóg a filmből, olcsó megoldás egy olyan filmben, aminek kerülnie kéne ezeket az átlátszó és kiszámítható trükköket.

Ugyanakkor nem lehet elvitatni Shyamalantól, hogy fantasztikusan választ színészeket. Ezúttal például a gyerekszereplők esetében eléri, hogy bár korszakonként más színészek alakítják őket, mégis azt érezzük, hogy ugyanazokat az embereket látjuk, nem zavar meg bennünket a váltás. Ragyogó a sminkes munka is: az öregítés végig hiteles marad. A rendezőnek az is sikerül, hogy a partszakaszt valóban misztikus helynek láttassa, ahol minden természeti szépség ellenére van valami furcsa és félelmetes. Az Időben a festői óceánpart válik börtönné (a filmet Dominikán vették fel), és ezt az érzést a rendező ügyesen építi fel bennünk. Mindeközben az is összejön neki, hogy minden hibája ellenére együtt menjünk a filmmel: bár már közben is érezzük a logikátlanságokat, Shyamalan eléri, hogy bízzunk abban, hogy a végső, nagy csavarral majd mindent megmagyaráz, mi pedig kitartunk, mert hiszünk neki. Csakhogy ezúttal kijátssza a bizalmunkat.

A csavar és ami mögötte van

Shyamalan mutatványainak sikere sokszor azon múlik, hogy a fantasztikus elemekkel teli történetre a végén milyen és mennyire hihető magyarázatot kapunk, a fordulat tényleg képes lesz-e új fényt vetni a látottakra, vagy belebukik ebbe. Az Időben eléri, hogy végig azon járjon az agyunk, hogy mitől öregednek ilyen gyorsan a szereplők, és vajon milyen úton juthatnak ki onnan, miközben egy egész más kérdés fontos igazából, de ezt a rendező tényleg csak az utolsó negyed órában leplezi le. Ezután jó Shyamalan filmhez illő módon ismét végigjátsszuk magunkban a cselekményt, rájövünk, hogy mi és miért történt a hőseinkkel, csakhogy hiába van ez szépen kidolgozva, még így is csak egy bődületes marhaság marad, teli akkor logikai lyukakkal, hogy ahhoz képest a halott Bobby visszahozása a Dallasban maga volt az észszerűség. Elmagyarázza nekünk a szereplők hirtelen öregedésének okát, de annyira hányaveti, semmiből jött és megalapozatlan módon, hogy ahhoz képest azzal is sokkal jobban jártunk volna, ha inkább homályban hagyja az egészet. A film végi nagy csavarról pedig jobb, ha nem mondok semmit, mert még megtalál a spoiler kommandó, így legyen elég annyi, hogy az általa adott magyarázatok nagyjából addig érdekesek, amíg egy kicsit el nem gondolkodunk a képtelenségükön.

Menthető lett volna?

A film után sokat gondolkodtam azon, hogy Shyamalan hol rontotta el, de arra jutottam, hogy olyan nagyon azért sehol. Egyszerűen ez az alapanyag annyira sűrű és túlzsúfolt (mind események, mind szereplők, mind mondanivaló terén) hogy csakis ilyen emelt, misztériumjátékokra emlékeztető elbeszélésmóddal lehessen elmesélni, és vagy el tudjuk fogadni ezt a stílust és az ezzel együtt járó túlzásokat (mind a színészi játékban, mint a történetmesélésben), vagy nem. Ettől is függ, hogy az Idő milyen mértékben fog szórakoztatni vagy idegesíteni bennünket a moziszékben ülve. Én egy percig sem unatkoztam, bár tény, hogy a Shyamalan adta gyenge válaszok a végén azért csalódást okoztak. Ez a történet talán akkor lehetett volna csak sokkal jobban elmesélve, ha egy félórás rövidfilmként készül el, éppen csak érintve a hirtelen öregedéssel felmerülő problémákat, és egy jópofa csattanóra felépítve, vagy felhúzhattak volna rá egy minisorozatot, ahol már jutott volna idő a drámák, a karakterek és konfliktusok aprólékosabb felépítésére, és a mögötte meghúzódó rejtély alaposabb átgondolására is. Amit ebből filmként lehetett, Shyamalan kihozta belőle. Ő egy igazán bátor rendező. Az igazán nagy rendezőknek azonban az is ismérve, hogy felismerik a saját határaikat, és ha egy produkció kívánalmai már átlépik azokat, akkor inkább nemet mondanak a feladatra.

Film- és sorozatajánlók az nlc-n:

• A Netflix legnagyobb attrakciója egy méretes pénisz: megnéztük a Vágyak/Valóságot
• Hang nélkül 2: a folytatás, ami jobb lett az elődjénél
• Jóbarátok: Újra együtt – Megöregedtek, de ez a hat ember még ma is csodálatos