Öt karácsonyi horrorfilm

Kedvenc megható karácsonyi filmjeink, a legviccesebb karácsonyi vígjátékok, filmek, amelyeket úgyis megnézel karácsonykor, ha karácsonyi, ha nem – végtelen számú top akárhányas listát találsz, ha arra vagy kíváncsi, hogyan találkozott az elmúlt évtizedekben a filmművészet és a szeretet ünnepe, és ehhez a dömpinghez bizony mi is hozzátettük a magunkét. Akad azonban a karácsonyifilm-listáknak egy méltatlanul elhanyagolt területe: bizony, ha még nem derült volna ki, a

beszélünk. Amelyek szép számmal akadnak, persze változatos színvonalon. Jogosan merülhet fel persze a kérdés, hogy mi köze az év legszebb, legmeghittebb napjainak a horrorhoz. A válasz nagyon egyszerű: a legtöbb családban ugye ez nem is az év legszebb napja, inkább komplett idegbaj, amikor régi feszültségek, elnyomott érzelmek kerülnek felszínre, ez pedig a horrorfilmek tökéletes táptalaja, már csak egy szörnyeteg kell mindehhez, ami lehet például egy Mikulásnak álcázott gonosz démon, vagy inkább maga a Mikulás.

Képkocka a Ritka export: Karácsonyi mese című filmből (forrás: IMDB)

Íme öt tökéletes példa, amely biztosan lehoz az ünnepi hangulatról, ha nagyon eleged van az egészből.

The Lodge

Szigorúan gyerekek nélkül, illetve szigorúan a folyamatos feszültséget mérsékelten toleráló felnőttek nélkül nézendő ez a 2019-es, a fura művészfilmek és a horror rajongói körében méltán megbecsült alkotás. Az alaphelyzet már-már közhelyes, legalábbis horrorfilmes szemmel: egy apa elviszi új barátnőét és gyerekeit az elhagyatott hétvégi kabinjába, hogy szó szerint összemelegedve együtt töltsék a karácsonyt. Csak aztán munkaügyben hirtelen le kell lépnie, egyedül hagyva a nála húsz évvel fiatalabb nőt lányával és a fiával, akik persze nem kezelik túl lazán a helyzetet.

Máris érdekesebb a sztori, ha tudjuk, hogy a gyerekek anyja épp azért lett öngyilkos, mert a férje bejelentette, hogy válni akar – pontosabban nem csak azért, hanem akkor, a férj szeme láttára. Grace egyébként egy öngyilkos szekta utolsó túlélője, a sztorit pedig éppen az újságíró férfi írta meg, hogy aztán össze is jöjjenek. Úgy meg pláne érdekes, ha tudjuk, hogy a filmet az előző évtized egyik legjobb osztrák filmje, a Jó éjt, anyu! alkotópárosa készítette.

Az eredmény: nagyon-nagyon lassú, szinte kibírhatatlanul feszült pszichológiai (és néha egészen konkrét) horror vallásról, őrületről és – a karácsonyi horrorfilmek, illetve a rendezőpáros kissé perverz gondolatvilágának megfelelően – arról, hogy a felnőtteknél csak a gyerekek tudnak gonoszabbak lenni.

Ritka export: Karácsonyi mese

Hogy is lehetne teljes a lista a Mikulás szülőhazájában, Finnországban készült film nélkül? Szerencsére még csak erőlködnünk sem kell, hiszen a Ritka export pont olyan jó film, amilyen bénán hangzik a címe magyarul. Nyelvrokonaink filmművészetét főleg Aki Kaurismäki távolságtartó, de szívhez szóló műveiről szokás ismerni; hát most itt van a másik véglet is, amely a karácsonyi horrorfilmek egyik legrégibb közhelyével játszik el, azzal, hogy a Mikulás nem is az a cuki, piros ruhás bácsi, akinek elképzeljük, cserébe nagyon is valódi. Amit a Ritka export művel ezzel az alapötlettel, az viszont szó szerint minden határon túlmegy.

Mindent elmond, hogy a megjelenése idején a legtöbb kritikus John Carpenter 1982-es, a mai napig sokkoló szörnyfilmjéhez, A dologhoz hasonlította, és nem csak a havas helyszín miatt. A Mikulás itt ősi szörnyeteg, amelyet véletlenül (?) kirobbant egy amerikai kutatócsoport egy hegyből a norvég-finn-orosz határon, a helyiek közben rénszarvastetemeket találnak, eltűnnek a környékről az olajradiátorok, végül a gyerekek is… és közben pár vadász (itt mondjuk mindenki vadász is) elfog egy rettenetesen ijesztő szakállas öregembert, aki egészen addig halottnak tetteti magát, amíg meg nem jelenik az egyik férfi kisfia. Persze semmi nem az, aminek látszik, a film vége pedig annyira abszurd és pislogva röhögős, hogy csak örülünk, hogy finnek készítették, mert Hollywood ezt biztosan nem merte volna bevállalni.

Silent Night

A legújabb film a listán, és bizonyos értelemben a legérdekesebb is, főleg az aktualitása miatt. Nem, nem arra gondolok, hogy a való életben és a filmben is karácsony van, hanem arra a sok mindenre, amikről szól: társadalmi szakadék gazdagok és szegények közt, klímaválság, Covid-para és általános emberi gyávaság és seggfejség. (Utóbbi kettő persze mindig aktuális.)

A történet egyszerűnek tűnik, az első tíz-húsz percben vígjátékot sejthetünk: egy nihilista, önző, gazdag társaság – gyerekkori barátok, tele sérelmekkel és értelmetlen rivalizálással – összejönnek az egyikük hatalmas házában karácsonyozni egy jót. Hamar kiderül, hogy ez az utolsó karácsonyuk – vagy bármijük – lesz: a bolygó felszínét ugyanis éppen egy hatalmas mérgező vihar szántja fel, ami mindenkit megöl, aki az útjába kerül. Ráadásul nem is azonnal: órák alatt, szörnyű kínok közt pusztul el, aki beleszippant. Legalábbis a kormány ezt állítja, miközben ingyen osztogatja a békés halált ígérő eutanáziatablettákat. Mármint a tehetősebb állampolgárainak, a szegények és a bevándorlók nem kapnak semmit.

A kissé szájbarágós sztorit a színészek mentik meg, mindenki nagyszerű, még a sokakat idegesítő Keira Knightley is élete alakítását hozza, de az egészet mégis a 14 éves Roman Griffin Davis (a Jojo Nyuszi főhőse) viszi el a hátán: ő az egyetlen, akibe szorult némi empátia és bátorság a lázadáshoz, és hogy megkérdőjelezze a felnőttek döntéseit. Az abszurd humort őszintén megrázó jelenetek váltják, és a viccesnek szánt helyzetekben sem hagyja a film, hogy elfelejtsük, hogy ezek a gyáva rohadékok (értsd: átlagemberek) éppen a halálra készülnek, ettől pedig, ha örökérvényű klasszikus nem is lesz a film, katartikus igen. Ha békés, esetleg unalmas a karácsony, azért nézzétek meg, ha pedig feszkós, hülyeségeken értelmetlenül összekapós, akkor meg azért. Rögtön átértékelitek majd a dolgaitokat.

Gingerdread Man/Jack Frost

Két film, de nyugodtan kezelhetjük őket egy csomagban, annyira hasonló az alapötlet, annyira rossz mindkettő, és annyira jól beválik, ha már szó szerint a fülünkön jön ki a bejgli és a hurkakolbász, és egy „olyan rossz, hogy az már jó” mozival szeretnénk leszámolni a karácsony szellemével, lehetőleg barátokkal és tojáslikőr helyett végre tisztességes alkohol társaságában. Azt pedig tudjuk jól, hogy egy „olyan rossz, hogy az már jó” film nem film; kilencven perc semmire sem elég, sőt, pont akkor indulna a buli, amikor véget ér, nem árt tehát, ha kéznél tartunk egy másikat is.

Mindkét film sorozatgyilkosos, és szerencsére egyiket sem vették komolyan a készítői. Igaz, az ilyesmi csak akkor működik jól, ha a készítőknek humoruk is van, és ez ügyben sajnos egyik stáb sem volt eleresztve, vagyis el volt, de a műfajt ügyesen parodizáló metapoénok helyett inkább olcsó vérengzést, rossz trükköket és szájbarágós gageket kapunk. Nem baj, hiszen az agysejtjeink nagy részét elvitte a karácsony, szóval ne most nézzük Jordan Peele társadalomkritikus, többrétegű, sokféleképpen értelmezhető remekműveit.

Nézzük inkább a Gingerdead Mant, amelyben a B-filmek örök habzó szájú elmebetege, Gary Busey „alakít” egy életre kelt mézeskalácsembert, miután a lisztbe véletlenül belekeveredtek egy sorozatgyilkos hamvai. (Ezt sajnos nem én találtam ki, tényleg erről szól a film.) Aztán, ha nem volt elég, nézzük meg a Jack Frosot, amely nem összekeverendő az egy évvel később, 1998-ban készült azonos című, cukimuki családi filmmel, amelyben Michael Keaton változik hóemberré. Ebben a Jack Frostban egy – meglepetés! – sorozatgyilkos változik hóemberré. Csak hogy felvillantsuk az intellektuális igényszintet: előszeretettel használja a répaorrát is gyilkolásra.

Azt hiszem, elmondtam mindent, amit tudni érdemes.

Tágra zárt szemek

Na jó, vegyük végre komolyan ezt a listát: Kubrick utolsó munkája, amelyre ráment a kilencvenes évek power couple-je, Nicole Kidman és Tom Cruise házassága, és amelyről azóta is vitáznak kritikusok, filmelmélészek, szabadkőművesség-kutatók és Kubrick rajongói. Pont ugyanannyi kritikus szerint a leggyengébb, mint amennyi szerint a legjobb filmje; ezzel mondjuk sokat nem mondtunk (vagy épp hogy sokat mondtunk), hiszen a mester leggyengébb filmje is büszkeségére válna bárki másnak.

Lehet vitázni, hogy horrorfilm-e; szerintem igen, legalábbis pszichológiai, sőt, pszichoanalitikus horror. Arról is, hogy karácsonyi film-e, vagy csak véletlenül karácsonykor játszódik; szerintem nem véletlenül játszódik karácsonykor, sőt, az ünnepi díszletektől csak hátborzongatóbbak a filmben egymást követő bizarr helyzetek, szóval igen, karácsonyi film, miért ne?

A Tágra zárt szemek, amely egy több mint százéves osztrák, az álmokról szóló pszichoanalitikus kisregényből készült, úgy szögezi maga elé a nézőt, hogy története egészen minimális, és az is kínzóan lassú, inkább furcsa epizódok sora. Nicole Kidman félmeztelenül, befüvezve, szex helyett előadott, egyszerre hisztérikus és megrázó nagymonológja a legjobb, amit valaha filmen láttál, megkérdőjelez, felboncol és kifordít mindent, amit házasságról és a férfi-női hatalmi játszmákról tudni véltél, és ez még csak a kezdet, az igazi nyomasztás még el se kezdődött. Nézd meg ezt a filmet, ha még nem láttad, és kiradírozod az összes újévi fogadalmadat, hogy teljesen újakat tegyél.