„A pattanást eltüntetem, a sebeket nem” – interjú Fábián Évi fényképésszel

Eddig két kötet jelent meg, azaz kétszer 88 egyszerű, őszinte, sallangmentes, és éppen ezért magával ragadó portré nőkről. Fábián Évi lassan húsz éve foglalkozik ezzel; a projekt „csak úgy” indult, mára azonban nem csak képes és szöveges portrégyűjtemény lett, hanem kordokumentum, amely a többek közt Szabó Magda, Albert Györgyi, Heller Ágnes, Jakabos Zsuzsa és Szabó T. Anna arcán keresztül vezet végig az utóbbi évtizedek Magyarországán. Még szép, hogy úton a harmadik kötet.

Neményi Márton

2021. December 30.

A honlapod szerint bölcsész, kertész, asztalos, és fotós vagy. Hogy mutatkozol be?

Fényképész. A nőknek is így mutatkozom be a leveleimben: Fábián Évi vagyok, fényképész.

Két könyv után már tudják, ki vagy?

Inkább nem, mint igen. Mindig küldök linkeket. Nem baj: a név önmagában kevés. Jólesik, ha tudják, nekem is van egóm.

Heller Ágnes volt az első alanyod.

2003 és 2006 között voltam az Origó fotósa, mármint így, egy személyben: én voltam az egész fotórovat, Barakonyi Szabolcsot követtem, egy pár gyakornok kivételével egyedül voltam. Így aztán én fotóztam a Mindentudás Egyetemét is, amelynek szerződése volt a portállal. Az előadásokat is fotóztam, az előadókról pedig előre elkészítettem a képeket. Így találkoztam Heller Ágnessel, aki beállt elém és azt mondta, hogy a ruháját nyugodtan igazítsam meg, ha kell, de a hajához ne nyúljak, azt hagyjam békén.

Mondta, miért?

Nem, én pedig tudomásul vettem. Később gondolkodtam el azon, hogy milyen izgalmas mondat volt ez, és mennyire érdekes lenne privát helyzetben is lefotózni. A Mindentudás Egyetemén keresztül megszereztem a számát és lefotóztam.

Heller Ágnes

Ekkor még nem tudtad, hogy sorozat lesz?

Semmit nem tudtam, csak ő érdekelt. Elmentem hozzá a Gutenberg térre, annyira élveztem a találkozást, hogy folytatni akartam. Ismerősöket fotóztam, vagy olyanokat, akiket ismerősökön keresztül el tudtam érni – nőket, persze. Amikor összejött húsz portré, azt hittem, enyém a világ, ki kellett állítani. A fogadtatás pedig megerősített, hogy ez érdekes, fontos.

Mi a koncepció azon túl, hogy nők?

Hogy érdekes, izgalmas dolgokat alkossanak a saját területükön, értékteremtők legyenek.

Feminista projekt?

Német szakon feminista nyelvészetből írtam a diplomamunkámat, szóval a téma már kódolva volt, azt hiszem, de sosem gondoltam magamra feminista harcosként, akinek folyamatosan küzdenie kell. Persze így is állandóan megkapom a pecsétet, főleg negatív összefüggésben. Ha mesélek valakinek a könyvről, általában közbeszól, hogy „ja, akkor ez ilyen feminista dolog?”. Egy kedves, hatvanas ismerősöm pedig azzal kukkantott be az egyik kiállításomra, hogy ű

ide férfiak is bejöhetnek?

Ennyire nem értik?

Magyarországon általában nem, itt inkább negatív a szó jelentése, azt hiszik, a feministák gyűlölik a férfiakat és közben férfivá akarnak válni. Sokan jönnek azzal, hogy „a gyereknek mégis fontos, hogy ott legyen az anyja, nem?”. Persze, hogy az, ez nem is kérdés, szó nincs arról, hogy ki akarjuk cserélni a nőket a férfiakra, és azt sem szeretnénk, hogy ugyanolyanok legyünk, rettenetesen unalmas lenne a világ úgy. Az egyenlő jogok, ugyanaz a bérezés ugyanazért a munkáért, vagy a nők elismerése, megbecsülése – ezek nem alattomos, csúnya elvárások.

Mi lett a fotóriporteri pályával?

Ha az ember fotóriporter, nincs hétvége és hétköznap, menni kell. Volt, hogy a Szigetre indultam fényképezni, amikor jött a telefon, hogy Törökbálinton robbanás volt, megfordultam a Hungárián és indultam is. Ha péntek este jöttek a hírek, hogy például árvíz van, tudtam, hogy tölthetem is gyorsan az akksikat. A tömeget nem szeretem, főleg a 2006 őszi események óta; akkor nagyon rossz volt, mostanában már csak ritkán pánikolok tömegben, ha sok ember vesz körül. Gyerekkel pedig már nem lehet úgy élni, hogy bármikor jöhet a telefon.

Fotó: Neményi Márton

Talán ezért is nagyon-nagyon kevés a női fotóriporter.

Igen. A sajtótájékoztatók is úgy néztek ki, hogy tizenöt fiú pacsizott egymással, és egy-két nő, aki benne volt a bandában, puszizkodott. Én sosem voltam benne, ez a „jaaaj, szia, de rég láttalak!” nekem valahogy nem ment. A portrékat a könyvembe munka mellett készítettem, két sajtótájékoztató között, hétvégén mentem fotózni, ahogy sikerült megbeszélni az alanyokkal. Ezért született meg az első könyv három év alatt.

Fontos volt, hogy ismert embert fotózz?

Próbáltam a „celebek” közül azokat lefotózni, akik nem csak érdekes, hanem értékes dolgokat képviselnek– ez ma már kicsit nehezebb lenne, mára sokkal celebebb lett a celeb. Mégis muszáj volt olyan ismert arcokat is lefotózni, akik érdeklik a nagyközönséget.

Van, akit csak azért fotóztál, mert ismert?

Nem. De van két ember, akit ma már nem fotóznék le.

Elárulod, kik?

Nem, de akkoriban mindkettejüknek nagyszerű dolgaik voltak. Aztán vagy kiderült róluk mindenféle, vagy vállalhatatlan ügyek mögé álltak be.

Kicsit olyan volt, mint csalódni egy barátban. Nem a közvetlen ismertség miatt, persze, de mégis érintett az ember. És ugyanúgy érzi azt a jellegzetes szúrást.

Én egyébként mindenkiből kinézem, hogy képes újra a jó útra térni, ha elmúlik a mámor, és aztán a másnaposság.

Stefanovics Angéla

Mik a szabályok fotózás közben?

Mindig ott találkozunk, ahol az alanynak jó, ahol otthonosan mozog. A lakásában, házában, a munkahelyén, kutyasétáltatás közben… Természetes fényt használok, vakut nem, legfeljebb derítőlapot. Sosem találom ki előre a képeket: tudom, hogy most nagy divat koncepciók mentén fotózni, de én azért próbálom az alanyok legőszintébb arcát megtalálni. Ez pedig nem fog sikerülni, ha rájuk pakolok egy új arcot, ami az enyém. A lényeg, hogy minél kevésbé feszélyezze őket a fotózás, hogy ne legyen semmi köztük és a kamera közt.

2004-ben kezdted, azóta elterjedtek az okostelefonok, a szelfikamerák, az Instagram, a filterek, mindenki pontosan tudja, mi áll jól neki, hogyan szeretné megmutatni magát. Ez nem térítette el az alkotást?

Nem, és ez talán a korral is jár. Nem gondolom, hogy öreg vagyok, de mégis, ahogy telnek az évek, egyre kevésbé vagyok görcsös. Ha valami nem sikerül, vagy ha valakinek nem tetszik a portrém: és akkor mi van? Van, aki kéri a retust, hogy módosítsunk rajta, de általában ezt sem igénylik. Értik, miről szól ez. Aki nem érti, az eleve nem is vállalja, hogy lefotózzam. A pattanást egyébként eltüntetem, de például rólad azt a kis pöttyöt az orrod mellől nem tüntetném el, vagy a sebeket a kezedről – ez macska, ugye? –, hiszen ez a részed, nem?

Mit mondasz arra, hogy „jaj, ezt hagyjuk, látni sem bírom, töröld ki gyorsan”?

Semmit. Kitörlöm.

Nem próbálod meggyőzni őket, hogy ez egy csodás fotó róluk, csak egyszerűen még nem látták így magukat?

Nem, nincs értelme. Egyébként olyan fotót még nem kellett kitörölnöm, amiről azt gondoltam, hogy megváltom vele a világot. Ha levelezünk, leírom, melyik a kedvencem, melyik miért jó – vagy hagyja magát, vagy nem. De nem erőltetem.

Ha valaki a testét, az arcát, a hangját adja a könyvemhez, nem mondok olyat, hogy „márpedig”.

Jut eszembe, van még egy szabály: szemmagasságból fotózok. Felülről nem szeretek. Nem akarok lenézni modelljeimre.

Szabó Magda

Pedig sokan azzal kezdik, hogy a tokájuk miatt leszek szíves magasabbról fotózni, ezt te megúsztad?

Az én modelljeimnek nincs tokája. Csak viccelek, nekem is van. Egyébként vannak erre trükkök, ha például nyelsz, eltűnik a toka, és nemrég nyilatkozott valami celebújságban egy hollywoodi sztár is, hogy ő a szájpadlásához nyomja a nyelvét, az segít.

A második kötet már könnyebben összejött?

Az anyag nagy részét 2012-ben készítettem, aztán kiköltöztem Berlinbe, így két évig a fiókban volt. Vagyis külső vincseszteren, amit vittem magammal mindenhová a nagyvilágba, nem láttam még, miként lehet új könyv. Végül összejött egy kiállítás a magyar követségen, egy hölgynek annyira tetszett, hogy küldött utána egy kártyát, amin megköszönte, én pedig elküldtem neki az első könyvet azzal, hogy küldöm a másodikat is, ha meglesz. Egy év múlva küldtem neki még egy képet, azzal, hogy még mindig nincs könyv, de nem felejtettem el; nemsokára felhívott, leültünk kávézni és ott helyben, telefonon átutalta a könyv megjelenéséhez szükséges összeget. Egy német hölgyről van szó, semmilyen magyar kötődése nem volt, egyszerűen annyira fontosnak érezte a képeimet és Fiáth Marianna hozzájuk írt szövegeit. Ahogy kiértem a kávézóból, hívtam Mariannát, hogy megvan a pénz, dolgozhatunk. Enélkül talán össze sem jön, én nem vagyok pénzügyes, marketinges, nehéz nekem eladni magam, az meg, hogy „figyelj, szerezz már hárommilliót valami pályázatból tíz százalékért”, végképp nem megy.

Mégis úton a harmadik könyv, hat év kihagyással.

2014 és ’20 között nem is fotóztam női portrékat. Berlinben családfotósként dolgoztam, mindennap megkaptam az Excel-táblát, onnan tudtam, hova kell menni. Napi egy-két-három család, műterem, gyerek a kosárban, gyerek a kalapban, gyerek anyuval, apuval, tizenöt fekvő, tizenöt álló… Végtelenül elment a kedvem a fotózástól. Playmobil-figurákat fotóztam a mobilommal, meg persze a saját családomat. Berlin után újra itthon, dolgoztam kertészként, esti képzésben megszereztem az asztalos szakmunkás bizonyítványt és Keleti Évát segítettem, amikor ő közel három évtized után ismét fényképezni kezdett.

Keleti Évának segíteni kell?

Nem egyszerű hosszú szünet után újra megbarátkozni a technikával, pláne, ha a szünetben megtörtént a szakma teljes átállása analógról digitálisra.

A PlayMobilnál tartottunk.

Igen, jól szórakoztam a kis figurák életre keltésével. 2020-ban felhívott Bán András, aki a Műcsarnokban dolgozott éppen a Kik vagyunk? című kiállításon, megkérdezte, vannak-e fotóim képzőművészekről. Ami volt, kevés volt. Jeleztem, hogy nagyon hatékony tudok lenni és nekiálltam felkutatni új alanyokat. Élveztem ezt a munkát, és sikerült emlékeztetnem magam, miért kezdtem el ezt az egészet. Folytattam tehát, készül a könyv.

galéria

Megnézem

Összes kép (11)

Pályázat, hárommillió, visszaosztással?

Dehogy, elővásárlás. A Facebookon hirdetve már el is kelt száz példány úgy, hogy a könyv felénél tartok. Néha kapok egy-egy mailt, hogy befutott egy újabb vevő, így tudunk dolgozni. Még egy komoly szponzor kell a nyomdaköltség miatt. Kisebb támogatók már vannak. Optimista vagyok.

Megint 88 kép lesz?

Igen. Így kezdtem, így maradt. Nem akartam 100-at, vagy valami hasonló elcsépelt számot. Akkor úgy gondoltam, milyen szép, kerek szám ez a 88.

Mondasz pár nevet?

Még képeket is mutatok. Most talán jobban igyekszem kifejezni a személyiségüket a környezettel, mint korábban. Radnóti Zsuzsának most jelent meg az új könyve, iratkupacok közt fotóztam, szólt is, hogy jaj, ferdén áll a függöny, mondtam, hogy úgy jó az. Általában a kész helyzetek a legjobbak, azokban kell megtalálni a helyszínt, én nem rendezgetek, nem tartok előzetes terepszemlét. Szabó T. Anna szeret a lakhelyéhez közel a hegyen, sziklák közt kirándulni, én pedig pont olvastam tőle egy szöveget, amelyet én úgy értelmeztem, hogy szeret időnként elbújni és védi magát, bezártam hát kövek közé. Karácsonyi Katánál – ő egy fiatal sakkozó – fújt a szél, derítőlappal akartam a fényt ráirányítani, asszisztensem nincs, ragasztószalagot nyilván minek vittem volna. Leraktam a derítőlapot, Kata beült velem szemben és vártuk a szelet, ami a haját röpíti, de a derítőt nem. A szél belekapaszkodott a hajába és a derítőlapba is, de még pont meglett a képkocka. Aztán a derítő is. Stefanovics Angéláról először egy mosolygós képet választottam, de egy ismerősöm tanácsára egy mélyebb, komolyabb kép mellett döntöttem. Jó tanács volt. Talán ez van most: mozgalmasabbak lettek a képeim.

Karácsonyi Kata

Mit érzel, miben változtál te és a stílusod 20 év alatt?

Mondanám, hogy kevésbé szorongok, de ez nem igaz.

Jobban szorongsz, mint az alanyaid?

Általában versenyzünk. Nem biztos egyébként, hogy a szorongás káros. Mondjuk úgy, hogy izgulok, hogy jó legyen, hogy tetsszen nekem is, neki is, hogy rendben legyenek a fények, hogy ne menjen le fotózás közben a nap.

Volt, aki jelentkezett, hogy szeretne bekerülni?

Nem, és szerencsére olyan sem, aki megsértődött, hogy nem került be. Vagyis de! Olyan volt, aki a másodikban nem akart szerepelni, mert nem került be az elsőbe. Olyan volt, hogy felhívtam valakit, és azzal kezdte, hogy titkos vágya volt, hogy szerepeljen a következő albumban. Volt, aki a párját javasolta; ezekkel nagyon óvatosan kell bánnom, ez a projekt nem a barátokról szól. Általában én keresem meg az alanyokat, akár többször is próbálkozom. Psota Irén nemet mondott az első sorozatra, a másodiknál is felhívtam, főleg, hogy meg tudjam majd nyugtatni magam, hogy megpróbáltam, persze akkor is nemet mondott. Most meg már felhívni sem tudom.

Hogy áll össze a mostani 88-as lista?

Folyamatosan változik. Kész listagyár a fejem, próbálom nem komolyan venni, de folyamatosan munkál bennem. Olvasom a híreket, figyelem az ajánlásokat. Minden érdekel, nyitott vagyok, mindenkinek utánanézek, mindegy, hogy sportoló, művész, tudós, civil, politikus. Biztos, hogy sokan kimaradnak, akiknek a könyvben lenne a helyük, de ez már csak ilyen. Szerencsére nincs rajtam a teljesség kényszere, nem én osztom a Kossuth-díjat.

Most is fontos felhívni a figyelmet a nők helyzetére?

Fontosabb, mint valaha. Több civilt fotózok, mint korábban. És egy villamossofőrt, aki rengeteget tesz a szűk környezetéért. Nem kell ahhoz ismertség vagy kitüntetés, hogy példakép legyen az emberből.

Fotó: Neményi Márton

Rossz a helyzet?

Igen, és most romlik is. Hallatják a hangjukat a nők, vagányabbak és határozottabbak, ebben előre léptünk, nagyon jó látni, hogy kiállnak, hogy a társadalmi viták egyre kevésbé szólnak a sminkjükről és a plasztikájukról, tartalmasabbak a kérdések, és most már a szponzorok is reagálnak egy-egy botrányra. Nem csak az hatalmas üzenet, ha egy cég beáll egy ügy mögé, hanem az is, ha kiáll egy ügy mögül. De társadalmi szinten a helyzet egyre rosszabb, az elmúlt 10-20 évben visszafelé haladtunk, döbbenetes, hogy a férfi és női szerepek milyen butuska módon rögzülnek és öröklődnek. Nehéz a közhelyeket levetkőzni.

Te mégsem voltál soha aktivista.

A saját eszközeimmel az vagyok. Szeretném azt hinni, hogy a sorozatommal teszek a nők láthatóságáért és megbecsüléséért.