Interjú Az örökbeadás rendezőjével, Uberto Pasolinivel

Amikor először olvastam a filmed tartalmát, azt hittem, valami Hallmark Channel-es giccsfilmről van szó, miközben kiderült, hogy ennek pont az ellenkezője az igaz: egy mély, megható, de minden hatásvadászattól mentes drámát kaptam.

Örülök annak, hogy szerinted sem hasonlít a Hallmark filmekhez. Lehet, hogy a film minden tartalomleírása mögé oda kéne tennünk, hogy „Nem olyan, mint a Hallmark-filmek”. (nevet)

A történetre a sajtóban találtál rá egy rövid cikk formájában. Sokat kutattál, hogy részleteiben is megismerhesd a sztorit?

Egy angol bulvárlapban találkoztam ezzel a történettel (ekkor felemeli az újságot és a kamerába mutatja), és rögtön megérintett. Az első reakcióm az volt, hogy felvettem a kapcsolatot azokkal a szociális munkásokkal, akik érintettek voltak az ügyben. Ők azonban nem mondhattak nekem többet annál, mint ami a cikkben szerepelt. Az apa addigra már elhunyt, a gyereket pedig örökbe fogadták, és az ő védelme érdekében nem mondhatták el, melyik családhoz került. Az előírások nagyon szigorúan szabályozzák, hogy mi az, amit elmondhatnak a nyilvánosságnak. Ez eleinte csalódást jelentett, ugyanakkor alkotóként fel is szabadított: volt egy nagyszerű kiindulópontom, ugyanakkor nem voltam kötve a történet részleteihez, a saját verziómat mesélhettem el. A filmben azt a verziót láthatod, amit szerintem én magam tettem volna, ha valaha ilyen lehetetlen helyzetbe kerülök.

Jelenet Az örökbeadás című filmből (Fotó: Mozinet)

Miután az ügyben érintett szociális munkások visszautasítottak, nem is végeztél több kutatást, egyszerűen csak megírtad a forgatókönyvben a saját változatodat a történetről?

Ez nem így történt, rengeteget kutattam, alaposan körbejártam az Angliában érvényes örökbefogadási rendszert. Rengeteg történetet ismertem meg, és csodás volt látni, mennyire különböző élethelyzetek viszik rá az embereket arra, hogy gyereket fogadjanak örökbe. Ezek a történetek és emberek keverednek a forgatókönyvben az általam is megélt helyzetekkel, mint amikor a filmbeli apa fésűvel keresi a fia hajában a tetveket. Ebben sokszor volt részem a lányaimnak köszönhetően. (nevet) A filmre azt írtuk ki, hogy igaz történet inspirálta, és nem azt, hogy igaz történet alapján készült, ami nagy különbség. Mivel sosem ismerhettem meg a konkrét embereket, akikkel ez történt, ha akartam volna, akkor se tudtam volna elmesélni a történetüket.

Mi az, ami az igaz magját képezi a filmnek?

Azon felül, hogy a férfi haldoklott, és még a halála előtt örökbefogadó szülőt akart választani a fiának, mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy a gyerek anyja nagyon korán elhagyta őket, az apának nem volt saját családja, nagyon kevés barátja volt és minden szabadidejét a kisfiával töltötte. Ez kiindulópontnak bőven elég volt, hiszen ez egy annyira különleges szituáció, hogy nem nagyon volt szükségem ennél több részletre.

Uberto Pasolini (Fotó: Sylvain Lefevre/Getty Images)

Mi volt a legizgalmasabb, amit a kutatómunka során megtudtál?

„A társadalom elítéli a csecsemőgyilkosokat, a következő a sorban az az anya, aki lemond a gyerekéről”

A legizgalmasabb sztorikat azok a szociális munkások mesélték, akik segítenek az örökbefogadó szülőknek a folyamat során, és persze a gyerekeknek, hogy képesek legyenek feldolgozni azt, hogy egy ilyen drámai változás áll be az életükben. Persze érdekesek voltak azok a beszélgetések is, amiket gyerekre váró örökbefogadó szülőkkel folytattam. Azt gondolnád, hogy örökbefogadó szülők azokból a párokból lesznek, akiknek nem lehet saját gyerekük, miközben ők csak egy részét teszik ki a csoportnak. Minden pár vagy egyedülálló örökbefogadó útja más és más, és persze az egyedülálló örökbefogadók útjai is mások. Néha még a párok egyes tagjai is más okból szeretnének adoptálni. Rengeteg sztorit hallgattam végig, és építettem be a filmembe, ami talán pont ettől lett annyira színes. A filmben bemutatott örökbefogadásra váró családokkal azt akartam bemutatni, hogy senki sem tökéletes, és nem létezik olyan, hogy tökéletes család. Én mindegyiküket szeretem, együtt érzek velük, még azzal a párral is, aki a film vége felé a leghevesebb reakciót váltja ki Johnból. Ők is csak emberek, törékenyek és teli vannak hibákkal. Egyes emberek törékenyebbek, mint mások, és egyes embereknek tovább tart helyesen dönteniük, mint másoknak. Külső szemlélőként könnyű ítéletet mondani arról, hogy egy páros szerintünk rossz okból akar örökbe fogadni, de számukra mégis ez tűnik a helyes oknak és a helyes döntésnek. Az élet túl színes ahhoz, hogy csak egyetlen jó válasz létezzen. Ez az, amire John is rájön a végén. Amikor elkezd családot keresni a kisfiának, azt gondolja, hogy pontosan tudja, mit akar. Egy gazdag családot szeretne, ami majd mindent megad a fiának, amit ő soha nem kapott meg, és amit szülőként sem tudott volna megadni neki. De az utazás más irányba viszi el, minden új család egy új képet mutat neki arról, milyen lehet még egy família, és ettől elbizonytalanodik abban, hogy biztosan arra van-e szüksége a fiának, amit ő kezdetben elképzelt. Végül annyira elbizonytalanodik, hogy valójában nem is ő, hanem a kisfia választ magának új családot. A legbölcsebbet teszi, mert megbízik a fia megérzéseiben. Ez a film elsősorban a feltétel nélküli szeretetről szól, másodsorban pedig arról, hogy figyeljünk egymásra, figyeljünk oda másokra, mert rengeteget tanulhatunk. John is abból tanul a legtöbbet, hogy hallgat és a legapróbb jelekre is odafigyel. Pontosan ezt tettem én is, amikor a kutatómunkát végeztem: odafigyeltem az emberekre.

Ez egy nagyon érzelemben gazdag történet, te mégis nagyon visszafogott módon meséled el…

Amikor eljutottam odáig, hogy filmet készítsek belőle, úgy éreztem, hogy a bemutatott helyzet annyira drámai, hogy kizárólag úgy érdemes elmesélni, ha nagyon-nagyon letekerem az intenzitását. Ez igaz volt már a forgatókönyvre is, amit később a kameramunka és a filmzene, illetve annak hiánya követett, és persze abban is visszatükröződött, ahogyan a színészeimmel dolgoztam. A történetmesélésben már az elején eldöntöttem, hogy a sztoriból kizárólag a második felvonást mesélem el. Ebben a filmben nem az a kiindulópont, hogy az egyedülálló apa elmegy az orvoshoz, aki elmondja neki, hogy hamarosan meg fog halni, és az utolsó fejezetet sem láthatod a kórházi ágyán az élettől és a fiától elbúcsúzó, addigra fájdalmasan legyengült apával. Valójában nem is történetet akartam mesélni, inkább csak bemutattam egy nem mindennapi szituációt, mindennapi helyzetek sorának segítségével. Ez egy szülő-gyerek kapcsolat története, egy apa-fiú sztori, amit olyan hétköznapi szituációkban nézhetünk meg, mint amikor az apa elviszi az oviba a fiát, mesekönyvet olvas neki, elsétál vele a parkba, együtt ebédelnek, de a mindennapi cselekedetek felszíne alatt valami fontos dolog történik, ami megváltoztatja a kapcsolatot apa és fia között. Ez egy nagyon csendes és lassú változás, amit nem lett volna célszerű tolakodóan bemutatni. Rendezőként ez a történet kizárólag ily módon elmesélve érdekelt, mert a személyes ízlésemhez ez a fajta csendes, szemlélődő filmkészítés áll a legközelebb. Ezt a sztorit meg lehetett volna csinálni nagyon melodrámai módon is, de az nem én lettem volna, nekem nincsenek meg a képességeim egy jó melodrámához. A csendes embereket és a csendes szituációkat szeretem, ezért ilyenek a filmjeim is. Könnyen lehetett volna ebben a filmben több könny, több érzelmes zene, több kiborulás, több dráma, de ez az én ízlésvilágomba nem férne bele. Nem akartam, hogy a nézők azt érezzék, hogy egy filmes épp történetet mesél nekik, inkább azt volt a célom, hogy a különféle életképek segítségével ők maguk fedezhessék fel, mi történik valójában, és a végére közelebb kerülhessenek apához és fiához.

James Norton és Uberto Pasolini Az örökbeadás című film forgatásán (Fotó: Mozinet)

Nem tartottál attól, hogy ez a visszafogottság esetleg a visszájára fordul, és a film így kevés lesz ahhoz, hogy megérintse a nézőket?

Elsősorban saját magamnak készítek filmeket, és tisztában vagyok azzal, hogy ez nem éppen profi hozzáállás, de nálam kizárólag így működik. Szeretnem és értenem kell, amit csinálok, és ha azon kezdenék gondolkodni filmkészítés közben, hogy a nézőknek majd milyen fokú érzelmi hatásokra lesz szüksége egy-egy jelenetben, biztosan elvesznék közben, mert fogalmam sincs, mit igényelnek mások. Azt az egyet tudom biztosan, hogy én mit várok a filmtől, ezért ehhez az elváráshoz igazítva készítem el, és csak reménykedni tudok abban, hogy más embereknek is tetszeni fog. Nálam nem működik, hogy dolgozom a színészeimmel, és azt mondom nekik, hogy vegyük ezt fel még egyszer, de most több könnycseppel az amerikai nézők kedvéért.

Az előző filmed zenéjét a volt feleséged, a világhírű filmzeneszerző, Rachel Portman (Csokoládé, Ház a tónál) szerezte, ám ennél a filmnél lecserélted őt. Köze van a döntésednek ahhoz, hogy a filmben alig hallható zene?

Igazság szerint az exfeleségem ezúttal is elérhető volt, de egyrészt azért sem kerestem, mert ez a film tényleg nagyon kevés zenét igényelt, másrészt Észak-Írországban, a forgatás helyszínén találtam egy zeneszerzőt, akinek vérében van a környék, és egyből ráérzett, milyen a hely szellemiségéhez illő zene passzolna a filmhez. Jóval több zenét rögzítettünk, mint ami végül a filmbe került, sorra szedtem ki a zenét a jelenetek alól, mert a legtöbb jobban működött nélküle.

Ez nem jelentett konfliktust a zeneszerzővel, Andrew Simon McAllisterrel?

Természetesen ő azt szerette volna, hogy több zenéje bent maradjon, de meggyőztem arról, hogy csendesebben jobban működik. A zene a filmek többségében aláhúzza, felerősíti az érzelmeket és a drámát, de itt annyira erős volt az érzelmi alap és a dráma, hogy feleslegesnek tartottam, hogy még zenével is kihangsúlyozzuk.

Fotó: Mozinet

Három, immár felnőtt korú lány édesapja vagy. Mit gondolsz, ha nem lennél apa, akkor is meg akartad volna filmesíteni ezt a sztorit?

Óriásit csökkent az örökbefogadások száma, az örökbefogadásra váró gyerekek egy részére nincs kereslet

A fantáziám erősen limitált. A legtöbb szituáció, amit a filmjeimben láthatsz vagy a saját élményeimből táplálkozik, vagy a kutatásaim során olvastam/hallottam róla valahol. Az örökbeadásban bemutatott örökbefogadó családokat például mind olyanokról mintáztam, akikkel vagy magam találkoztam a kutatás során, vagy az ismerőseim, netán valaki mesélt nekem róluk. Az biztos, hogy egyik család sem kitalált. Ahogy azt hallom, a filmet másképp élik meg a gyerekes nézők, és másképp azok, akik úgy ülnek be rá, hogy nincs gyerekük. A gyerekesek mélyebben átérzik a bemutatott probléma összetettségét, ugyanakkor a gyerekkel nem rendelkezők is kötődnek a látottakhoz, csak épp más módon. Ha úgy fogok neki ennek a sztorinak, hogy nem vagyok szülő, akkor a mostaninál is több kutatómunkát kellett volna belefektetnem, és nemcsak örökbefogadó szülőkkel kellett volna beszélgetnem, hanem sima szülőkkel is, hogy elmeséljék nekem a napi rutinjukat a gyerekeikkel. Három lány apjaként erre most szerencsére nem volt szükségem. Szerintem ez a szituáció van annyira különleges, hogy akkor is felkaptam volna rá a fejem, ha nem vagyok apa. Az biztos, hogy az egy másik film lett volna.

A filmben Johnnak nemcsak új családot kell találnia a négyéves kisfiának, hanem fel kell készítenie őt arra is, hogy ő hamarosan már nem lesz, ezért beszélgetnie kell vele a halálról. Ha nincs a családban tragédia, akkor mit gondolsz, mi az ideális kor ahhoz, hogy egy gyerekkel ilyen témákról kezdjünk beszélgetni?

A feleségem még akkor vesztette el az édesanyját, amikor a lányok még nagyon kicsik voltak, és akkor én úgy döntöttem, hogy távol tartom őket ettől az egésztől. Nem éreztem, hogy szükséges lenne a bevonásuk, a legnagyobb is csak óvodáskorú volt. Pár évvel később történt, hogy elvesztettem az apámat. Erről már beszélgettem velük, elmondtam nekik, hogy soha többé nem találkozhatnak a nagypapájukkal, de a rituálékba nem vontam be őket ekkor sem. Nem jöttek velem a temetésre, nem jártak ki velem a temetőbe satöbbi. Egyszerűen szükségtelennek éreztem, hogy ők ezzel már akkoriban találkozzanak. Minden lányom más, másfajta az érzékenységük és más fokú a kíváncsiságuk is. Az egyikük inkább a praktikus információkra kíváncsi, míg a másik az érzelmi oldalról közelíti meg a dolgot, a harmadikat pedig a dolog spirituális része érdekli. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem létezik szabály arra, hogyan beszélgessünk a gyerekkel az elmúlásról, ahogy arra sem, hogy ezt hány éves korban érdemes elkezdeni, hiszen minden gyerek és minden szituáció más. Az én taktikám az volt, hogy a lehető legkevesebb információt adtam át nekik erről, és hagytam, hogy ők közelítsenek és kérdezzenek, ha kíváncsiak valamire. Ha pedig ez megtörtént, megpróbáltam megtalálni a megfelelő nyelvezetet ahhoz, hogy ezt veszteséget megismertethessem vele. Nem hiszem, hogy nekünk kellene elkezdeni beszélgetni egy gyerekkel a halálról, viszont ha ő kezdeményezi a beszélgetést, azt semmiképp sem szabad elkerülni. De ahogy már mondtam: nem csak egyetlen út létezik, ezért nem fogom senkinek sem megmondani, hogy mikor és hogyan beszélgessen a gyerekeivel ilyen témákról. Szerencsére léteznek jó módszerek ahhoz, hogy az elmúlást megértessük a gyerekekkel, amit az örökbefogadásban dolgozó szociális szakemberek példáján is láttam, akik jó pár alkalommal kerülnek ilyen helyzetbe. A dinoszauruszos mesekönyvet, amit John a kisfiának olvas a témában, szintén egy ilyen szakember ajánlotta nekem. Ez egy olyan könyv, amit arra találtak ki, hogy felkészítse a gyerekeket, hogy a nagyszüleik nem lesznek mellettük örökre, és elviselhetővé tegye számukra a tőlük való elszakadást. Persze egy háromévesnek egész más módon kell tálalni a témát, mint egy tíz- vagy egy tizenöt évesnek.

Az apa szerepére James Nortont választottad, aki egy kissé szokatlan választás, mert arisztokrata megjelenésű, jóképű, sármos fickó, itt pedig egy képzetlen ablakmosót kell alakítania, aki minden, csak nem arisztokrata megjelenésű. Hogyan láttad meg benne a főszereplődet?

Két oka volt. Először is egy olyan színészre volt szükségem, aki rengeteg érzelmet és gondolatot tud kifejezni pusztán a tekintete, a szeme segítségével, mivel a forgatókönyvbn a karakterének egyáltalán nincs sok szövege. Nem akartam olyasvalakit, aki mesél az érzéseiről, inkább olyan színészre volt szükségem, aki láttán a nézők érzik azt, amit ő érez. Másodszor: olyasvalakit akartam, aki a felszínen jóképű, erős és egészségesnek tűnik, és el tudjuk képzelni róla, hogy akár egy egészen másféle életet is élhetne. Lehetnének barátai, szerelmei, szeretői, ő mégis azt választja, hogy minden idejét és energiáját a kisfiának szenteli. Azt akartam ezzel megmutatni, hogy ez nem egy kényszerhelyzet számára, hanem ő választotta azt, hogy a fia legyen a mindene. Ehhez a ragyogó James Nortonra volt szükségem.

Az előző filmed, a Still Life óta már nyolc év telt el. Miért tartott ilyen sokáig összehozni ezt a filmet?

Nem végig Az örökbeadáson dolgoztam, volt sok más projektem közben. Elsősorban producerként dolgozom, és az elmúlt években volt néhány film, amihez megpróbáltam összehozni a pénzt, sajnos sikertelenül. Rendezőként nem vagyok igazán aktív, csak akkor kezdek el gondolkodni egy történet megfilmesítésén, ha egy olyan sztorival találkozom, amit mindennél jobban el akarok mesélni, és végül ez az újságcikk ilyen volt. Abból a szempontból nem vagyok professzionális rendező, hogy nem azért készítek filmeket, mert ez lenne a munkám, hanem azért, mert beleszeretek egy sztoriba. Amíg nem jön az ihlet egy új rendezéshez, a munkám az, hogy más rendezők projektjeit próbálom tető alá hozni. Viszont nem hinném, hogy a következő rendezésemre ilyen sokat kellene ismét várni, mert jelenleg két téma is van, ami erősen foglalkoztat.

Az örökbeadás december 23-tól látható a mozik műsorán.