Van, hogy a nap, mielőtt lenyugszik, nyílegyenesen, akadály nélkül megvilágít egy teljes utcát. Ehhez persze olyan utca kell, ami tökéletesen irányban áll, és persze felhőtlen égbolt napnyugta előtt, a fotósok által méltán kedvelt – igaz, az Instagram kedvéért egy kicsit elcsépelt – vörös órában. Egy-egy utca ráadásul egy évben csak pár napig alkalmas erre, aztán, ahogy elmozdul a Föld tengelye, eltűnik a fény is.
Ezt, amikor a napsugarak hosszában átszelik az utcát, úgy hívják, henge. A fotósok imádják a vöröses-narancssárgás fények, a sziluettek és a párának és szmognak hála összerendeződő rétegek miatt. Az autósok meg utálják, nem látnak tőle semmit, le kell hajtaniuk a napellenzőt – kívülről viszont pont be lehet látni. Ilyenkor szó szerint kendőzetlenül, őszintén mutatják meg magukat az autóban ülők, akik megszokták már, hogy a kocsi belseje privát tér, csak az övék, úgysem látja őket senki, még ha nem sötétített az ablaküveg, akkor sem veszik a fáradságot a járókelők, hogy kukucskáljanak.
Egy fotós, Soós Bertalan most vette a fáradtságot.
Fotó: Soós Bertalan
Van neki két kedvenc útja Budapesten, az Üllői és a Rákóczi, az előbbit a felkelő nap fénye henge-eli össze minden reggel október utolsó hetében, az utóbbit meg a lenyugvó nap fénye. Azaz minden reggel és este pár perce volt a fotózásra. A piros lámpánál várta a mit sem sejtő alanyait, hogy önfeledten vigyorogjanak, grimaszoljanak, piszkálják a szájukat, túrják az orrukat, szóval a lehető legemberibb pillanataikat vadászta. A streetfotó szürreális alműfaja ez, nem a szeme előtt összeálló sokszereplős jelenetek érdekelték, ellenkezőleg, a zárt terek intimitása és az, hogy mit művel benne az ember (általában) egyedül. Lesifotók ezek, persze, de nem öncélúan, gúnnyal, hanem szeretettel készültek, a kockázat pedig, hogy a szereplők nem találják éppen hízelgőnek, amit látnak, elválaszthatatlan a streetfotótól.
Ahogy az is – legalább is a jó streetfotótól –, hogy azzal, hogy megnézzük, tanulunk is valamit az emberekről, és talán egy kicsit magukról is. Az Autósok című sorozat után pedig biztosan okosabb leszel.
Fotó: Soós Bertalan
Soós Bertalan egyébként tagja a Budapest Street Photo Collective nevű csapatnak – disclaimer: e cikk szerzője is –; ez csak azért fontos, mert a társaság aktívan (főleg képekkel) küzd a műfaj hazai elfogadásáért. Hiába van errefelé is nagy hagyománya az utcán készült dokumentarista fotónak (olyan neves művészek, mint Gulyás Miklós, Déri Miklós és Benkő Imre munkássága is nagyrészt ebből áll), Magyarországon a streetfotó gyakorlatilag illegális: jelenleg közterületen csak úgy készülhet kép, ha az azokon beazonosítható szereplőktől előre (!) engedélyt kérünk, ami természetesen megöli a lényeget: a spontaneitást. Ez csak akkor működhet, ha a járókelők, aztán a bíróságok, és egyszer talán a jogalkotók is megértik, hogy a fotós nem ellenség, aki rajtuk gúnyolódik, egyszerűen meg szeretné mutatni, milyen az élet abban a korban és városban, ahol élünk. Sarkos példa, de ettől még igaz: ha a mai jogszabályok vonatkoztak volna a 20. század magyar fotográfiájára, a fantasztikus Fortepan sem létezhetne, vagy egész más (szegényesebb) lenne.
Elkanyarodtunk. Szóval Soós Bertalan, mint tőle megtudtuk, egy brutálisan szűk látószögű, hatalmas gyújtótávolságú, 500 milliméteres fix objektívval fotózta a piros lámpáknál pótcselekvő alanyait. Ez magyarul annyit tesz, hogy hatalmas és nehéz gép volt a kezében, amelyen ugyan nem lehet zoomolni, de nem baj, mert – szintén magyarul – eleve iszonyatosan be van zoomolva. Bertalan használhatta volna ezt arra is, hogy elbújjon, de nem tette, sőt, minél közelebb ment, olyan közel, hogy a környezetet ne is láthassuk, csak az autók ablakát és a benne ülőket, mintha egy terráriumot néznénk nagyon közelről, benne furcsa lényekkel.
Az alkotó, mint a streetfotósok többsége, nem konkrét céllal ment ki először az utcára, inkább nézelődni, próbálkozni. Azonban az első ilyen kép annyira felvillanyozta, hogy rögtön tudta, sorozat lesz. Mint minden önazonos művész, Soós Bertalan sem magyarázza túl az ars poeticáját; arra, hogy van-e üzenete ezeknek a képeknek, annyit mondott, „csak szórakoztatni akartam, és talán egy picit elgondolkodtatni”. Megkérdeztük, érte-e bármi rossz élmény (elvégre egy ilyen helyzetben, Budapesten, a csúcsforgalomban, a piros lámpáknál borítékolható némi anyázás, beszólogatás), ő pedig megosztotta az egészen pozitív statisztikát:
- az autósok 96 százaléka nem vette észre, hogy fotózzák;
- aki igen, mind pozitívan fogadta;
- nagyrészt nevettek, kisebb részt meglepődtek;
- volt pár méltatlankodó nézés;
- egy autós gyorsan elkérte-a képet;
- egy rákérdezett, hogy jogilag ilyet szabad-e, aztán jóváhagyta a fotót;
- az autóból senki sem szállt ki, hogy számonkérje.
„Egy pirosnál különben sincs idő a kommunikációra” – összegezte Bertalan.
Soós Bertalan a díszletautóban (fotó: Neményi Márton)
A képek – amelyek közül a GDPR-kompatibiliseket válogattuk ide, amelyeken minél kevésbé felismerhető az alany – megtekinthetők a Főfotóban; ez egy bár és analógfotós-mennyország a Kálvin térnél. A kiállításban a képeken túl az a különleges, hogy egy bontóban leflexelték egy autó negyvedét, az éleket leragasztották szivaccsal, majd felállították a galéria egyik falához, előtte egy, a napfényt szimuláló reflektorral. Ebbe bárki beülhet és elkészítheti a saját orrtúrós-grimaszolós autós profilképét.
Még hogy a kortárs művészet elrugaszkodott a valóságtól és nincs benne semmi szórakoztató!
Koltai Róbert betekintést engedett otthonába, és rögtön el is állt tőle a szavunk
Csillagjegyek, akik megérzik a bajt
Ezt hozza a csillagjegyeknek az áprilisi telihold
Exkluzív: Így él Kanadában Polyák Lilla és Gömöri András Máté
Kiderült: nem kiesett, hanem kiugrott az ötödikről a 3 éves kisfiú Csepelen – ilyen állapotban van most
Eltelt 25 év: így nézett ki Zimány Linda, rövid barna hajú tiniként
Csillagjegyek, akiknél nincs második esély
