Nagyinterjú Orsós Lajossal, az RTL Klub roma munkatársával

Most is nálad van a gumicsizma?

Az autómban van. Ha akarod, megmutatom.

Miért hord magánál egy menő tévés egy pár gumicsizmát?

Gyerekkoromban rengeteget jártam az erdőt, gombásztam, vadásztam… Államilag tilos, kemény pénzbüntetés járt az orvvadászatért, de ahonnan én jöttem, ott ennek kultúrája volt. Fojtóhurokkal fogták meg a szarvast, őzet, nyulat. A mi közösségünkben minden ötéves gyerek pontosan tudta, hogy kell elkészíteni, hova kell kitenni ezeket a hurkokat. Agancsoztunk – akkoriban 3500 forint volt kilója, nagy pénz volt az –, horgásztunk. Horgászni ma is imádok, csak már állami horgászengedélyem van hozzá, ahogy az összes unokatesómnak. A világ teljesen más, a horgászat viszont azóta is erős kommunikációs platform. Hát ezért kellett a gumicsizma: mert akkoriban nem volt. Gyerekkoromban luxuscikknek számított. Felhúztam a zoknira a nejlonzacskót, arra még egy lyukas zoknit, arra még egy zacskót, majd megfelelő magasságban az egészet átkötöttem szigetelőszalaggal. A gumicsizmát végül már csak Budapesten vettem meg, évekig nem hordtam, ebben a médiás környezetben ugye nincs rá szükség. Ott volt az autóban, néha beleléptem, tettem pár kört az autó körül, jó érzés volt, nyilván gyerekkori beragadt defekció ez. Van még pár ilyenem. 

Hol nőttél fel?

Somogy megye, Ötvöskónyi, a cigánytelep kellős közepe. Ezren laktak a faluban, legalább a fele cigány származású – én nyugodtan mondom, hogy cigány, előttem te is mondd nyugodtan, de amúgy dolgozz inkább a romával, mindaddig, amíg valaki meg nem engedi, hogy cigányozd –, mindannyian tudtuk, hogy hogyan kell űzni ezeket a mesterségeket. Nem csak a cigányok, mélyszegények: mindenki a vidéken.

Mit kezdtél a 3500 forintokkal?

Odaadtam az anyámnak.

Fotó: Neményi Márton

Mi a helyzet most a faluval?

18 évesen költöztem el, azóta három polgármesterünk is volt, épült-szépült a falu, a mostani polgármesterasszony is a szívén viseli a nehéz helyzetben élők sorsát, rengeteget küzd, dolgozik a környező önkormányzatokkal, iskolával, ahova integrálták ezeket a srácokat. Most is ez van, buszoztatják őket az iskolákba, engem meg, képzeld, hívnak előadni. Gondolkoztam, menjek-e, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak én álltam ki a kirakatba, úgyhogy megyek. Sok helyről kerestek: Nyíregyháza, Tata, budapesti iskolák, de a többségében Somogy megyéből. Az egyik igazgatóval egy órát beszéltem, meggyőzött. Meglátjuk, mi lesz ebből.

Egyre többen néznek a YouTube-on, és olyat is hallottam már, hogy Bogdán Lászlóhoz, Cserdi elhunyt polgármesteréhez hasonlítanak, ami nagyon jól esik, de ezt én mindig kedvesen visszautasítom.

Lehet, hogy mégsem úszod meg, hogy példakép legyél, pedig többször elmondtad, nem tekinted magad annak.

Mondják rólam, igen. Egy ponton túl valószínűleg nem zavar majd, de én magamra ettől még nem gondolok így. A minta szó sokkal jobban tetszik: mégiscsak egy cigánygyerek vagyok, aki a faluból rengeteg szerencsének és nagyon jó embernek hála elkerült valahogyan és eljutott oda, ahova. Most már látom, hogy én magam is diszkrimináltam saját magamat: különböző élethelyzetekben raktam magam skatulyába. Csapongok, bocsánat, de olyanokra gondolok, hogy milyen cigányként csajozni, vagy albérletet keresni. A Tinderen például fekete-fehér fotóim voltak, hogy ne lássák a bőröm színét. Tudtam, hogy ha elkezdek beszélgetni valakivel, előbb-utóbb nem köti majd ehhez a kommunikációs stílusomat – bár tudom, a vonásaim, a szemem, a hajam színe szépen szemlélteti a rasszot.

Ezek szerint ment a csajozás.

Igen. Tudod, miért? 18 voltam, amikor eljöttem a faluból, és ugyanennyi éve vagyok itt, Budapesten. Ezalatt elhittem, hogy vagyok valaki, hogy amit csinálok, az fontos, hogy a sok-sok végigtanult éjszaka, a belefeccölt munka, energia megtérül majd azzal, hogy önreflexív, a világgal rezonáló ember, jó szakember leszek. Ez pedig kilöki a sok feszkót, letapadást, amit hoztam. Egy idő után nem zavart, hogy cigány vagyok – ez persze még nem a megérkezés –, és általában szóltam, mielőtt találkoztam a csajjal: „figyelj, cigány vagyok, nem zavar?”. És ez még mindig nem a megérkezés, csak a fejlődés, hiszen még ekkor is diszkrimináltam magam. Sokszor találkoztam azzal, a reakcióval, hogy „miért zavarna?!”, és sokszor hallottam a kinyomott telefon pittyegését. A személyes találkozás viszont nagyon sokat hozhat azoknál, akik billegő élményekkel bírnak a kisebbségekről: látják, hogy tiszta a tekintetem, a ruhám, képes elhinni, hogy kifizetem az albérletet, a rezsit, hogy nem jár velem rosszabbul.

Albérletet is sikerült intézni?

Többször úgy mutatkoztam be, hogy Orvos Lajos vagyok, amikor pedig eljutottunk a szerződésig, azt mondtam, „bocsánat, félreértette, én Orsóst mondtam”. Azt gondoltam, muszáj: nem mondhatom el, ki vagyok, mi vagyok, mert rögtön megkülönböztetnek, hiszen így működik a világ. Miközben én különböztettem meg saját magamat.

Fotó: Neményi Márton

Akkor ezzel meg is oldottuk a rasszizmust?

Mindenkinek lehet saját tapasztalata a kisebbségekkel, én pedig senkit sem akarok megváltoztatni. Előítéletesek az emberek – egyébként nagyon sokan. Budapesten például, nem is feltétlenül a cigányokkal, hanem a vidékről érkezettekkel szemben. Én pedig most már úgy vagyok vele: nézzétek, ez vagyok én, a mélyszegénységből jöttem, a cigánytelepről, fekete a hajam, barna a bőröm, nem vagyok magas – de ettől én még én vagyok. Ettől én még ki tudom fizetni az albérletem, nem verem meg a csajom, nem így működöm. Ezt szeretném megmutatni azoknak, akiket érdekel az ilyesmi, de nem mindenáron. Nem vagyok cigányügyi élharcos. Mindig azt mondom, kezdjünk el söprögetni a saját házunk táján.

Saját ház?

Az én üzeneteim inkább a szülőknek szólnak, nem a gyerekeknek. A gyerekek otthonról hozzák azokat a készségeket, amelyeknek hála például nem akarják megverni a tanárt, aki megpróbál átadni nekik valamit. Azt üzenem a szülőknek: nem baj, ha nem lógnak márkás ruhák a gyerekeken, csak legyenek tiszták azok a ruhák. A szappan sem kerül sokba, és még úgy is sokat ér, ha egy kilométerről hozzák a hideg vizet a kútból. Így értem a saját háznál söprögetést. Ha ez megvan, utána lehet kérni. És kell is, hiszen egyedül nem tudunk változtatni, sőt, hosszú távon sem tudnak gondolkodni a mélyszegénységben élők. Ez ugyanis – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – nem cigányspecifikus, hanem mélyszegénység-specifikus problémakör.

Nem is lehet hibáztatni őket, hogy képtelenek tervezni, nem?

Dehogy lehet. Ezért kell a segítség. Szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy az ember nem azért nincstelen, mert elitta az eszét – van ilyen is, persze –, hanem mert nincsenek lehetőségei. Akinek vannak, annak ér adni. Ettől lesz jobb a társadalom. Meg az élet.

Ez a „saját ház körül sepregetés” egy kicsit rímel arra a többségi társadalomban népszerű gondolatra, hogy „először a cigányoknak kellene beilleszkedniük, majd aztán leszünk velük jó fejek”.

Itt nagyon fontos a megértés. A videóim is arról szólnak, hogyan működik a cigány társadalom. Ezek csak kivonatok, esszenciák, persze, nem vagyok én szociológus, mégis fontos, hogy megmutassam. A múltkor megkértem az anyukámat, hogy készítsen cigánykenyeret, olyat, amit gyerekkorunkban ettünk, így szerettem volna megmutatni az iskolázottabb társadalomnak, milyen a cigány gasztronómia. Igyekszem feketén-fehéren, pacekba’ kommunikálni: „figyelj, azért, mert látsz egy dagadt cigányt – és tudjuk, hogy sok mélyszegénységben élő kövér, ami negatív üzenet is lehet –, az nem azért van, mert minden pénzét ételre költi, hanem azért, mert csak a legolcsóbb ételre futja, azok pedig tele vannak nem hasznos zsírokkal, gyorsan felszívódó szénhidráttal, rengeteg cukorral”. A mélyszegénységben társadalmi fokmérő, hogy mennyi étel van az asztalon. Csak az az étel sajnos gyakran nem túl egészséges.

Sok „ahhoz képest, hogy…” kezdetű mondatot kaptál?

Igen. Nem zavar. Azt mondom erre, „köszönöm, hogy így látod”. Amúgy még jól is esik. Nem csinálok ebből önértékelési kérdést. A végeredmény ugyanaz: tökmindegy, hogy mondja, ha ez neki pozitív élmény, akkor megvagyunk. Rengetegszer kaptam olyan megjegyzést ügyintézőktől, hogy utána gond nélkül kirúgathattam volna őket; egy telefonos üzletben az egyikük úgy állt fel, hogy ott hagyta az óráját, és azt mondta, „figyelj, mire visszajövök, ez ugyanígy legyen ám itt, jó?”. Ott volt mellettem az akkori barátnőm, úgy kiakadt, mint a falióra, az üzletvezetőt követelte, én csitítottam, hogy nem kell, mit érne el vele?

Ha viszont elegánsan és félvállról kezeljük, van esély, hogy a rólunk élő gondolata egyszer majd megváltozik. De nem nekünk és nem most kell megváltoztatni.

Mit mondasz majd a diákoknak?

Lesz iskola, ahol családias közegbe leszünk, de lesz, ahol beterelik az iskola nagy részét a tornaterembe, nekem pedig egyszerre többszáz diákkal kell felvennem a kapcsolatot. A legérdekesebb talán az nekik, hogy mit csinálok most, hiszen azt már pontosan tudják, milyen szar az élet – igaz, arról is beszélünk majd, az biztos. Megpróbálom megtalálni a közös hangot. Ha kell, csúnyán is beszélek. Egymás között leszünk. Arról beszélek majd, milyen változások voltak szükségesek az életemben, a gondolkodásomban, hogy minőségibb életet élhessek. Ami persze nem azt jelenti, hogy a világ legfaszább csávója lettem… Te rezegsz? Vedd fel nyugodtan.

Anyukám az, majd visszahívom.

Képzeld, én mindig, minden körülmények között felveszem az anyukámnak, bármit is csinálok éppen. Ő adott nekem életet, egyedül nevelt fel minket a nővéremmel, neki köszönhetem az alapokat. Nem tudta, hogyan kell jól gyereket nevelni, de azt tudta, hogyan nem szabad: elég volt kimennie az utcára. Azt mondta magának: én így nem akarok élni, és a gyerekeimnek sem akarok ilyen életet. Nyolc általánosa van, de hihetetlen az érzelmi intelligenciája. Éjjel-nappal dolgozott, hogy a gyerekei ne csak elmenjenek az iskolába, de tiszta ruhában menjenek. Amikor lefeküdtünk, még dolgozott, amikor felkeltünk, már dolgozott.

Arról azért korábban meséltél, hogy nem mindig sikerült eljutni az iskolába.

Negyven kilométert kellett vonatozni minden nap, és igen, volt, hogy inkább csigát szedtünk az unokatesókkal. De ma már nagyon hálás vagyok anyukámnak, ahogy másoknak is: ezért mondom, hogy lehetőséget kell adni azoknak, akik valóban segíteni akarnak. Sokan nem akarnak változást, sokan gondolják azt, hogy nekik jó az, ami van, még a mélyszegénységben élők közt is; szerintem őket nem szabad megváltoztatni. Vagyis nekem nem dolgom ez. Nekem azokkal van dolgom, akik nyitottak az üzenetemre. És ez nem azt jelenti, hogy a kezükbe adok egy megoldóképletet, amiben behelyettesítenek egy-két változót, és minden happy, onnantól repülővel utazgat és hibridautót vesz: ez egy minta. A saját útját megtalálni az egyén feladata. Van is erre egy Krúdy-idézetem, nem akarom elcseszni, lesek. Szóval ő azt mondja, „ketten kellünk ahhoz mindig, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, én csak elkezdtem”. Ez tökéletesen lefedi, amit csinálok.

Fotó: Neményi Márton

Azt mondod, a jó döntések, a szerencse és a segítség hozott ki a mélyszegénységből, de ma már több tanulmány is van arról, hogy folyamatos, intenzív stressz ez az élethelyzet, ha valaki így nő fel, annak nagyon nehéz feldolgozni, amit lelkileg az emberrel tesz a létbizonytalanság. Neked sikerült?

Olvastam erről én is: ilyenkor az ember állandó készültségben van. Az egyik videóm arról a reflexről szól, hogy „most azért, mert cigány vagyok?!”; na, az pont innen fakad. Rengeteg gomb van, amelyet egy mozdulattal, egy szóval, egy hangsúllyal be lehet nyomni ezeknél az embereknél – na jó, kimondom: nálam –, de azzal, hogy átkerültem egy teljesen más világba 18 évesen, sokat számított. Nagyon jó helyre kerültem itt, az RTL Klubnál. Amikor megnyertem a romáknak szóló tehetségkutatót, azt hiszem, Holló Márta bökött a képemre, hogy „ez a gyerek kell nekünk”. Rögtön a Fókusznál kezdtem gyakornokoskodni, tíz év alatt mindenhol voltam a házban, mindenbe belekóstolhattam. Most pedig újra a Fókusznál dolgozom, az élő műsorokért felelek. A sok feszkó pedig a mai napig bennem van. Sokat dolgozom, hogy ezt feloldjam, és respekt Jakab Ádám főszerkesztőnek, hogy nyolc éve, mióta vállvetve dolgozunk, tűri és segít. Mindenkinek rengeteget köszönhetek. Azt szoktam mondani:

18 évesen a világát nem tudja az ember, addig talán egyszer voltam Budapesten, az RTL Klubról meg pláne fogalmam sem volt. Az első másfél évem azzal telt, hogy próbáltam elhelyezni magam a koordinátarendszerben. Akkor jött egy hirtelen váltás, amikor tudatosítottam magamban, hogy mi történik. „Úristen, már nem a cigánytelepen vagyok és nem is börtönben – pedig simán kiköthettem volna ott is –, hanem itt, a tutiban.” Azóta is próbálok tanulni mindenkitől, és elfogadni a segítséget. Ez férfiként nyilván baromi nehéz. Volt híradós szerkesztő, aki a bútorait adta nekem, a komplett híradós gyártás költöztetett. És akkor az identitásomról még nem is beszéltem.

Nem tiltakozott az egód?

Dehogynem, de köszöntem szépen és elfogadtam mindent. Itt nincs helye az egónak, ha egózol, egyedül maradsz. Vagy olyan emberek vesznek végül körül, akik szintén egóznak, és akikkel, ha konfliktusba kerülsz, az is az egóról szól majd – és aztán tényleg egyedül maradsz.

Azt te magad mesélted, hogy nagyon megnőtt az arcod, amikor elkezdtél dolgozni itt és hatalmat kaptál.

Naná! Az egót még most sem tudom teljesen levetkőzni, de igyekszem hangsúlyt fektetni az önreflexióra, a befelé fordulásra. Ez persze nem azt jelenti, hogy együtt lélegzem a világmindenséggel, hanem előveszem a józan eszemet és figyelek arra, ki vagyok és mit szeretnék képviselni, ez összhangban van-e azzal, ahogy viselkedem, és mások hogy látnak. Hogy én oké legyek, az a legfontosabb.

Ez megy egyedül?

Van egy szakember, aki segít, de a családomtól is folyamatosan kapom a visszajelzéseket. Van, hogy megerősítenek, van, hogy szólnak, hogy ezt meg ezt gondold végig. Nem mindig megy, de igyekszem belátni a hibáimat.

Azzal, hogy a nyilvánosság elé állsz a történeteddel, kicsit azt is üzened: „nézz rám, bárki lehet belőled, csak akarni kell”. Miközben tudjuk, hogy a mélyszegénységben ez nem igaz.

Így van. De egy kicsit mégis igaz. Ha te magad korlátozod magadat, ha nem engeded meg magadnak a gondolatot, hogy bárki lehetsz, biztosan nem sikerül majd. Ez is egy korlát, egy skatulya, ahova berakod magad. Szerintem az egészséges, józan, vidéki észjárás a járható út, amikor azt mondod: „oké, most itt tartok, de megszületett a gondolat, hogy más életet is lehet élni, más utat is lehet járni, autót, lakást szeretnék, harminc évesen a magam ura akarok lenni”, elindultál. A lényeg, hogy ne korlátozd magad, hogy igenis mondd ki nyugodtan, hogy bármi lehet belőled. Nem biztos, hogy pont az leszel, amit kitaláltál, de az esélyt add meg magadnak. Neked kell először lépned, hogy képes legyél hosszútávra tervezni, célokat elérni.

Megváltoztatni a mentalitást persze nagyon nehéz. Ebben próbálok segíteni. Persze tudom, hogy egy hosszú folyamat, de nagyon szívesen beszélgetek erről mindenkivel.

„Ha nem sminkelek, jön utánam a biztonsági őr, mert látja, hogy full cigány vagyok”

Főleg úgy nehéz, hogy közben követ a boltban a biztonsági őr.

Igen. Egyébként engem is követ a mai napig. Egy ideig úgy próbáltam ezt helyre tenni magamban, hogy ha van sok pénz – na jó, mondjuk úgy: bizonyos mennyiségű pénz – a zsebemben, akkor nyilván nagyon erős férfi, stabil csávó vagyok. Ahogy a társadalom ezt elvárja. Nem érdekelt, hogy követ-e a biztiőr, mert tudtam, hogy ki tudom fizetni, amit meg akarok venni, nem lopok el semmit. Ma már nem érdekel, mennyi pénz van a zsebemben: tudom, ki vagyok, mi vagyok, mit képviselek. Így már ezért nem érdekel, követ-e. Kövessen, ez a dolga. Az ő preferenciáit ott és akkor nem tudom és nem is akarom megváltoztatni. Ő meg legalább úgy érzi, végzi a munkáját. Egészségére.

Fotó: Neményi Márton

A roma aktivisták mindig elmondják: nekik mindig mindenért kétszer annyit kell dolgozni, mint a nem romáknak.

Én a magam bőrében, magamról beszélhetek csak, azt tudom, nekem milyen nehéz, azt nem, hogy másnak milyen. De hogy válaszoljak is: igen, persze, hogy nehezebb, ha mélyszegénységben indulsz, éppen az állandó feszkó miatt, ami benned van.

Amikor az RTL-hez kerültél, több műsorban is eltúlozva, sztereotípiák mentén jelenítették meg a romákat Győzikétől a Mónika Show-n át Fábry Sándor kalapos seftescigány-paródiájáig. Ezzel nem volt bajod?

Annyira fiatal voltam még, hogy nem is volt véleményem, nem voltam tudatos magammal, a társadalommal, a médiafogyasztással szemben. Vágó István, aki akkor még a Legyen ön is milliomos!-t vezette itt, azt mondta, amikor bemutatkoztam, hogy változtassak nevet, így, hogy Orsós, kicsit nehéz lesz érvényesülni a médiában. Már akkor is azt mondtam, kedves István, köszönöm, de nem:

Egyébként magammal foglalkoztam, örültem, hogy itt lehetek. Mára rengeteg tanulmány született a témában, nem tisztem ezzel foglalkozni, nekem arra kell figyelnem, hogy amiről beszélek az legyen hiteles, képviseljen  hasznos üzeneteket és mindenhol vállalható legyen. RTL Klub-osként, cigánytelepről érkezett srácként, és akként, aki én vagyok: Orsós Lajosként.