nlc.hu
Szabadidő

Interjú Marcus Goldson festővel

„Nincs igazatok magatokkal kapcsolatban, életvidám, vicces ember a magyar”

Marcus Goldson kenyai-brit festő a rendszerváltás után érkezett Budapestre, és hiába a multikulti háttér, azonnal magával ragadta az egzotikus vadkelet. Azóta is itt él, és vízfestékkel örökíti meg a jellegzetes magyar pillanatokat Széchenyi fürdőben sörözéssel, ötcentes üvegekkel, Népszínház utcával, BKV-depresszióval és minden mással, amit mi már észre sem veszünk. Nagyinterjú csodálatos műalkotásokkal.

Hogy kerültél Magyarországra?

Kenyában születtem, 12-13 éves koromig ott is nevelkedtem, akkor váltak el a szüleim, úgyhogy elhagytam az országot és Angliába költöztünk. A munkámra viszont a mai napig nagy hatással van a kenyai kultúra. Éppen befejeztem az egyetemet Wichesterben, a diákhitelemet törlesztettem kocsmai munkákkal és szobrász-képzőművész munkát kerestem. Egy londoni bárban találkoztam egy jugoszláv lánnyal – akkor még létezett az ország, egyébként vajdasági volt –, aki Magyarországra tartott angolt tanítani. Hívott, hogy menjek vele; vele mentem. Ezért vagyok itt most már 30 éve. 1993-ban érkeztünk, az új időszak kezdetén. Azóta is együtt vagyunk.

Azzal jöttél ide, hogy művész leszel?

Igen, konkrétan szobrász, ezt tanultam ugyanis, de úgy tűnt nehéz lenne ebből megélni, több pénz kellett volna az induláshoz. Az akvarellt mindig imádtam, főleg azért, mert könnyű magaddal vinni, miközben utazol, és a kedvenc festőim is ezzel alkottak. Elkezdtem hát festeni, amolyan vizuális naplót vezettem, megmutattam, mi történik az utcán. Igaz, ekkor még komoly kortárs művész szerettem volna lenni; ha valaki akkor megmutatta volna egy mai képemet a harminc évvel ezelőtti önmagamnak, azzal, hogy ilyeneket festesz majd a következő harminc évben”, biztosan meglepődtem volna. Mégis elkezdtem és nagyon élveztem. Eleinte csak vázlatfüzetbe rajzoltam, ’97-98 környékén pedig elkezdtem akvarellel festeni. Egzotikus városnak láttam Budapestet.

Marcus Goldson festményei

Forrás: marcusgoldson.co.uk

Kenyában nőttél fel, és Budapestet nevezed egzotikusnak?

Igen, nem is tudom, miért, olyan kelet-európai volt az egész. A történelmet akkor nem ismertem különösebben – a forradalomról hallottam, persze, de ennyi. Minden olyan más volt itt, kaotikusabb és valahogy sokkal szabadabbnak tűnt, mint a szigorú szabálykövető magatartás Angliában.

A képeid játékosak, viccesek, az emberek rajta életvidámak. Mi magyarok közben történelmileg sem tartjuk magunkat ilyennek. Biztos hallottad, hogy sírva vigadunk.

Hallottam, igen, de szinte az összes magyar, akivel találkoztam, mind életvidám, játékos, nagyszerű humorérzékkel.

Nincs igazatok magatokkal kapcsolatban. Javarészt nyílt, vicces emberek vagytok, talán egy bizonyos életkoron túl már kevésbé, nem tudom. A nálam is idősebbek, akik a szocializmusban nőttek fel, lehet, hogy szomorúbbak, de nekik is ott volt Hofi, aki tényleg vicces volt. A magyarok ráadásul egészen őszinték, amit gondolnak, azt ki is mondják.

Ez a Budapesten kívüli Magyarországra is igaz?

Nem láttam még annyit az országból, amennyit szeretnék. Tudok róla, hogy hatalmas a különbség Budapest és a kisvárosok, falvak közt politikailag, gazdaságilag. Valamennyire tapasztaltam is ezt, egészen sokkoló. A nagyobb városokból, mint Debrecen, Szeged, hasonló kozmopolita hangulat árad, mint Budapestből, Szegedet kifejezetten szeretem, más érzés ott lenni, mint a fővárosban, de azért mégiscsak nagyváros. A vidék többi része más, de mint mondtam, nem ismerem belülről, vagy elég jól.

Valódi embereket festesz valódi helyzetekben?

Igen, de szabadon kombinálom őket. Mindenhova a vázlatfüzetemmel járok, és bár nem ülök egész nap kávézókban, hogy rajzoljak, amit az utcán látok, azt gyorsan leskiccelem, esetleg emlékezetből festek. A hely nagyon fontos számomra, a Baross tér vagy a Kálvin tér pont úgy kell, hogy kinézzen, mint a valóságban. Ide helyezem be a szereplőket, majdnem úgy, mintha színház lenne, apró történeteket mesélek el velük, ha lehet, humorral.

Marcus Goldson

Fotó: Neményi Márton

Az mindenesetre vicces, hogy egy kenyai-brit festő képein jobban magunkra ismerünk, mint a legtöbb magyar művész alkotásain. Árad belőlük a közép-kelet-európai hangulat.

Nem tudom, honnan jött ez, de nagyon szeretem. Sosem voltam különösebben komoly, még amikor klasszikus képzőművészetet tanultam, akkor is mindig el kellett sütnöm valami viccet. Ehhez jött a tudásvágy, a kíváncsiság, a rácsodálkozás.

Az első itt töltött nyaramból az maradt meg, hogy a magyar nők alig viselnek ruhát a buszon, és az, amikor szembesültem vele, hogy a fürdőkben van nudis szekció.

„Mi van? Ez őrület!” Muszáj volt humorral feldolgoznom, ami egyébként pont szembement a magasművészeti képzésemmel, és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha karikaturista vagy illusztrátor lennék. De élveztem és szeretem csinálni ma is.

Volt, aki észrevette, hogy éppen őt rajzolod?

Sokszor megesik, és általában nincs bajuk vele.

A fotóra általában megsértődnek.

Igen, pedig, ha elég jó vagy, szinte ugyanazt örökíted meg rajzzal – és még hozzá is tehetsz egy kis „csavart”.

A képeiden sokszor feltűnik az alkohol: kocsmákban, utcán, kézben szorongatva, farzsebben. Nagyivó nemzet vagyunk?

Miután megérkeztem, volt egy időszak, amikor elég sokat ittam   egyszerűen azt láttam, hogy mindenki ezt csinálja. Reggel fél nyolckor lehúznak egy pálinkát, elszívnak pár Szofit, és indulhat a nap. Ma talán nem olyan súlyos, vagy csak kevésbé látványos, nem tudom. Azért festem meg az alkoholt, mert tényleg ott van, például az utcán a sörösdobozok és a felesüvegek. De sokszor festek kocsmajelenetet, ahol meg persze elkerülhetetlen. Lehet, hogy kicsit eltúlzom, de ettől még lépten-nyomon szembejön.

Marcus Goldson festményei

Forrás: marcusgoldson.co.uk

Melyek most a kedvenc helyeid?

Szeretem a Bartók Béla út környékét, ahol lakom, a Károlyi-kertet, a 8. és 9. kerületet, szívesen sétálok a Római-parton… És még egy csomó helyen, aminek nem jut eszembe a neve. Mindent elfelejtek, abban a korban vagyok, amikor a hűtőben hagyom a távirányítót és mindent zsineggel kellene hozzámkötözni, hogy el ne veszítsem. Egymástól nagyon különböző helyeket szeretek, nagyon különböző okokból. A sok fürdő és uszoda talán a legjobb dolog Budapestben.

A karakterek lehetnek túlzottak és lehet, hogy utólag komponálod őket egy képre, de a terek, az utcasarkok, a kocsmák pontosan olyanok, mint a valóságban. Fotókból dolgozol vagy emlékezetből?

Régebben állandóan visszajártam, és a lehető legrészletesebben lerajzoltam a helyszíneket. Mostanában időnként fotókat is használok, de csak a memóriám kiegészítéseképpen. Fontosnak találom, hogy a helyszínt pontosan ábrázoljam és szeretem a részleteket. Időnként persze hozzá is teszek egy-két dolgot vagy karaktert, ami eredetileg nem volt ott. Csak kézzel festek, nem használok digitális eszközöket, és nem vagyok túl jóban az okostelefonokkal sem.

A technológiának köszönhetünk ezt-azt, de úgy gondolom kicsit átestünk a túloldalra, csak a telefonunkon lógunk, közben pedig eltűnt a rejtély, a misztérium. Megtudsz mindent egy helyről, mielőtt odaérsz, lefoglalod az Airbnb-t, és oda az izgalom.

Régen úgy utaztunk, hogy nem készültünk, még csak nem is foglaltunk szállást, zsebre tettünk némi pénzt, vettünk egy repülőjegyet és elindultunk. Fotografikus memóriám van, szeretek térképeket nézegetni, és azonnal meg is tanulom, mi merre van. Imádok utazáskor festeni, de ezek a képek nem olyan hangulatúak, mint a budapestesek, hanem inkább klasszikus akvarellek. Egyébként mindkét lányom rajzol, néha együtt ülünk le lefesteni, amit látunk.

Bátorítod őket, hogy legyenek művészek?

Igen, bár nem egy könnyű pálya. Amikor ideköltöztünk, kocsmákban, éttermekben állítottam ki a képeimet. A Facebook, az Instagram azért megkönnyítette az életemet. Rajzolni egyébként nagyszerű készség, sokszor jól jön, akkor is, ha végül matematikus lesz az ember. A rajz ugyanis egy készség, nem csak tehetség kérdése: aki szeretné megtanulni, és érdekli is, az megtanulja.

Éppen egy gyerketáborba készülsz, ahol környezetbarát művészetet tanítasz majd. Milyen a fenntartható képzőművészet?

Afrikában a művészek nagy része mindent alapanyagként használt, ami a keze ügyébe akadt. Emlékszem, nem szállították el a szemetet, az emberek ástak egy gödröt, belehajigáltak mindent – papírt, gumit, a művészek meg kitúrták, amire szükségük volt, és abból dolgoztak. Ez nagy hatással volt rám, készítettem már pálmafaszobrot sörösdobozokból, zsiráfot kidobott kartonból, és ezt a nagykörúti stílusú házat is tojástartókból és egyéb limlomból készítettem, még világít is. Szeretem megmutatni ezt a gyerekeknek is, szeretném, ha értékelnék az alapanyagot, és gondolkodnának, miből mit lehet kihozni – a rengeteg szemét látványa, a környezetszennyezés elkeserít.

Marcus Goldson

Fotó: Neményi Márton

Tartod a kapcsolatot a magyar képzőművészekkel?

Néhányukkal igen, eljárok kiállításokra is, ez inspiráló tud lenni. Nem ismerek sok művészt személyesen, de névről igen, szeretem követni, mit csinálnak éppen. Én egy kicsit máshogy próbálok megélni a művészetből: nyomatokat készítek a képeimről, meg képeslapokat, időnkét magazinoknak is illusztrálok. A képzőművészeti galériák világában ez nem egy bevett szokás, de amúgy sem könnyű közéjük bekerülni – lehet talán kereskedelmi művésznek számítok, nem annyira képzőművésznek, de nem tudom van-e értelme ezt megkülönböztetni.

Ők azért megkülönböztetik.

Igen, de nincs ezzel semmi baj, sok a köztes alkotó, aki mindkettőben jó.

Lehet, hogy az is „baj”, hogy szórakoztatóak és könnyen fogyaszthatóak a képeid.

Lehet, bár ez szerencsére változik, a kortárs művek is lehetnek játékosak, színesek, nem feltétlenül absztraktak… Manapság minden lehetséges. Beleillenek ebbe az én munkáim is.

Az alkotás terápia?

Abszolút, most jobban, mint valaha. Rajzolok, festek, több száz emberi arc, test van a vázlatfüzetemben, ha meglátok egy markáns karaktert, már bele is kerül. Ha egy-két napig nem rajzolok semmit, hiányérzetem van. Szívesen ülök például a Bambiban és lesem a jellegzetes helyzeteket, ugyanaz a betonépület, mint a szocializmusban, a kiszolgálás is változatlan, néha még dominóznak is.

Ez a fajta nosztalgia a legtöbb helyen egyszerű marketingfogás.

Igen, néha túl is tolják és erőltetett lesz. Viszont van, ahol nem is nosztalgiás fogásnak szánják, mégis az lesz, egyszerűen azért, mert annyit változik a világ körülöttük. 

Az emberek többsége érti a képeimet, meglátják a Széchenyi fürdőt vagy a gyógyszertárban a recepttel sorban álló embereket és hasonlókat, azonnal felismerik: igen, ez Magyarország!

Hiába nem vagyok magyar – vagy mondhatni dehogynem, magyar vagyok, csak nem itt nőttem fel. Hosszabb ideje élek Magyarországon, mint bárhol máshol, ahol eddig éltem.

Marcus Goldson festményei
Megnézem
Összes kép (9)

A képeiden mindenki mosolyog, hol bárgyún, hol vicsorogva. Kivéve a tömegközlekedést.

Igen, pedig a budapesti közösségi közlekedés a világ egyik legjobbja. Amikor megérkeztem, konkrétan sokkolt, milyen jól működik, és azóta is így van. Mégis panaszkodnak rá. Máshol Európában szerintem sokkal megbízhatatlanabb a tömegközlekedés. Igen, szóval van néhány képem a tömegközlekedésről is, ahol nem túl vidámak az emberek reggel munkába menet. De van például az „éjszakai busz” című képem, a régi 6-os buszról, ahol mindenki boldogan alszik és összeér a szempillájuk, összetartoznak.  

Szeretjük csak a rosszat látni.

Pedig szerintem jó itt élni, és még kevés összegből is vannak lehetőségeid: kávézóba, étterembe járhatsz, fürödhetsz, fekhetsz a Dunaparton, sok az ingyenes program is. Nem olcsó itt sem az élet, de Londonhoz képest egészen élhető.  

Többen elmondták rólad, hogy a képeid sorozatként arról szólnak, hogyan változik Budapest, mi tűnik el, mi jelenik meg. Ez szándékos?

Nem, csak megtörténik, nem tervezem. Az ezredfordulóig mindenki dohányzott a festményeimen, utána eltűnt a cigi – én sem dohányzom már. Megváltoztak a ruhák, az italok, az Ászokat leváltotta a cider. A Borsodiról nem is beszélve. Az volt az első söröm itt, kolbász is volt mellé. Aki végigélte ezt, persze, hogy kiszúrja a képeimen is, de nem sorozatnak számtam őket, mindig azt festem meg, amiben élek, amit éppen látok. Szóval nincs rejtett üzenete a képeknek, legfeljebb az:

itt voltam, ezt láttam és érdekesnek találtam.

Egy-egy kis történetet szeretnék mindig elmesélni a képeimmel, vagy megragadni egy hangulatot – és ez persze máshogy nézett ki a kilencvenes években és másmilyen most. A feleségem mondta egyszer, amikor a képeimet rendszereztük, hogy tulajdonképpen az eddigi egész életünk rajta van a festményeimen: a környezet, amerre laktunk, az emberek, utcák és helyek, ahol rendszeresen megfordultunk, és nagyon sok festményem van azokról a helyekről is, amerre utaztunk. Többször kérdezték tőlem, hogy miért nem festem le a Lánchidat vagy a Parlamentet, mert azt biztosan mindenki ismeri és szereti, vagy miért van ilyen sok képem a nyolcadik kerületről és szinte semmi a tizenkettedikről. Nem találom fontosnak csak úgy „magában” lefesteni a helyet vagy a nevezetességeket, nekem kell valami személyes kötődés, valami személyes sztori, amit beleszőhetek és amitől érdekes lesz számomra – ezért van sok képem a nyolcadik-kilencedik kerületről, ahol sokáig laktunk, és ma is sok minden odaköt.

Tehát nem bántad meg, hogy itt kötöttél ki?

Dehogy, pont annyira élvezem az életet Budapesten, mint harminc éve, még mindig izgalmas az egész. Ha nem lenne az, már nem lennék itt. Tiniként találtam egy játékot a vasárnapi újságban, le kellett írni a születési dátumomat, és a számok összege kiadott három országot, ahova eljutok majd. Mauritius jött ki, Kanada és Magyarország. „Magyarország, na persze, hagyjuk már”, gondoltam. Aztán látod, itt töltöttem életem több mint felét.

Marcus Goldson

Fotó: Neményi Márton

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.