Kritika az Acapulco című sorozatról

Az Acapulco dolgát sajnos több dolog is nehezíti a térhódításban. Egyrészt félig spanyol nyelvű sorozat, ami nagyrészt Mexikóban játszódik, főképp mexikói színészek főszereplésével, a „mexikói sorozat” szóösszetételről pedig sokaknak máig a nem túl igényes, tucatszámra gyártott szappanoperák ugranak be. A szereplők között egyetlen nemzetközi sztár sincs – Eugenio Derbez Mexikóban és Amerikában nagy név ugyan, de mifelénk nem igazán ismerik – , és a sztorija iránt is nehéz felkelteni a figyelmet. Ráadásul pont az Apple TV+ streaming szolgáltató kínálatában látható, ami ugyan jelen van hazánkban is, ám mivel nem szinkronizálja, csupán magyar felirattal látja el a tartalmait, az összes streaming óriás közül ennek van a legkisebb előfizetői bázisa nálunk. Pedig dúskálnak a jó sorozatokban, és szerencsére megvan az a jó tulajdonságuk, hogy ha egy jól sikerült sorozat első évada nem hoz óriási nézettséget, türelmesek maradnak, és berendelik a folytatást, bízván abban, hogy talán később felfedezik a nézők. Ezért is készülhetett a viszonylagos visszhangtalanság ellenére második évad az Acapulcoból idén, ami legalább annyira cuki és életigenlő (vagy ahogy az angol mondaná: feelgood), mint az első volt, és a végére legszívesebben egyenként ölelnénk át a szereplőit.

Jelenetfotó az Acapulco második évadából (fotó: Apple TV+)

Azok a nyolcvanas évek!

Az Acapulco vonzerejéhez kétségtelenül hozzájárul, hogy nagyrészt a nyolcvanas években játszódik, amikor a mexikói város neve még nem a bűnözés és gyilkosságok szinonimája volt, hanem ez volt az ország egyik legvonzóbb üdülőparadicsoma, ahová tömegével érkeztek a turisták az Egyesült Államokból. Maximo immár milliárdosként, az unokaöccsének mesélve tekint vissza az időszakra, amikor még a város legvonzóbb munkahelyének, a Las Colinas luxushotel számított, ahol fiatalon nagy lehetőséget kapott, amikor felvették a csapatba, hogy medencés fiúként dolgozzon. Bár a főhősünk azzal „reklámozza” a meséjét, hogy a meggazdagodása történetét meséli el, az Acapulco sokkal inkább felnövéstörténet és egy „tiltott” szerelem krónikája. Olyan, mint amikor visszagondolunk fiatalkorunk legszebb éveire, és egy szűrőn át szinte csak a szépet látjuk, illetve mai szemmel a bajok és a gondok már eltörpülnek a nehézségek mellett.

A sorozatban az a jó, hogy egyszer sem titkolja, mennyire szubjektív a meséje, sőt sokszor az orrunk alá dörgöli azt. Amikor például a mesélőnk jelzi, hogy elfelejtette néhány szereplő nevét, de mind olyanok voltak, mint a szerelmi riválisa, Chad, onnantól az összes elfeledett nevű szereplőt Chadnek szólítják. A sorozat teli van ilyen és ehhez hasonló játékos megoldásokkal, és olyan színpompás a világa, hogy egyszerűen öröm elmerülni a képeiben. Persze egy jócskán idealizált Mexikót látunk, és a Las Colinas azon belül is egy külön kis álomvilág, ahol a medencék mellett naphosszat híres slágerek spanyol nyelvű változatai szólnak, mindenki egyfolytában mosolyog és előbb-utóbb minden probléma megoldódik valahogy.

Az Acapulco szerelmesei, Maximo és Julia (fotó: Apple TV+)

Balzsam a léleknek

Az Acapulco erősségei közé tartozik, hogy egyáltalán nemcsak a főszereplői érdeklik, az összes mellékszereplő izgalmas, jól kitalált figura, még akkor is, ha vannak köztük olyanok, akik elsőre talán karikatúrának tűnhetnek. Sokan közülük még saját epizódot is kaptak az alkotóktól, ahol egy kicsit jobban megismerhetjük a hátterüket, és így még közülük a legellenszenvesebbek is közel kerülnek hozzánk. Ha pedig nagyon le akarom egyszerűsíteni a sorozatot, akkor azt mondom, hogy az Acapulco egy napfényes-nosztalgikus visszaemlékezés az első nagy szerelemre, és a fő konfliktust az jelenti, hogy ugyan az első pillanattól látjuk, hogy Maximot és Juliat az ég is egymásnak teremtette, mindig jön valamilyen akadály, amiért ők ketten mégsem jöhetnek össze. Másodsorban pedig illeszkedik a munkahelyi komédiák sorába, hiszen végső soron egy munkahelyi kollektíva működését mutatja be nekünk, és alaposan kihasználja az ebben rejlő mind drámai, mind komédiai lehetőségeket. Egy végtelenül pozitív, napsütéses sorozat, ami balzsam a léleknek, pláne így télvíz idején.